Martin Scorsese a világ egyik legjobb rendezője. Számtalan műfajban alkotott, illetve alkot a mai napig. Egyik filmje sem hasonlítható össze a másikkal, annak ellenére, hogy átfedések azért szoktak lenni. A film mesteréről beszélhetünk, amikor az ő műveit vesszük górcső alá. Annak ellenére, hogy a média mostanában felfújta, és igencsak negatívan kezeli az ő nevét, (Marvel ‘botrány’) tagadhatatlan, hogy egy megkerülhetetlen alkotóról van szó.
A 2013-as Jégvarázs az évek alatt elérte, hogy Disney klasszikusként beszéljenek róla. Szerintem ezt a titulust nem érdemelte meg. Annak ellenére, hogy egy valóban fülbemászó dallal, és érdekes kérdéseket feszegető témával foglalkozik, nem több egy jól elkészített, hatásos, de ugyanakkor csak korrekt munkánál. A sikere azonban elképesztő volt, és idén meg is kaptuk a folytatást. Szükségünk volt rá?
Az 1977-es Csillagok háborúja a premierjekor hatalmas siker volt. Ma már szinte felfoghatatlan az az élmény, ami emberek millióihoz jutott el a hetvenes évek végén. Újra értelmezte a sci-fi és a fantasy műfaját, vett egy klasszikus történetet és űrkalandokkal teli környezetbe helyezte. George Lucas-nak sikerült elérni a célját, hogy egy hatalmas, kreatív világot tárjon a nézők elé. Három évvel később meg is kaptuk a várva várt folytatást, mégpedig az egyik legjobb képében. Viszont előtte elkészítettek egy valamit, ami Star Wars filmként hivatkozik magára, miközben köszönőviszonyban sincs vele.
Az autóversenyek nézése nem kifejezettem a kedvenc időtöltésem. Persze volt, hogy megnéztem pár futamot, de valahogy sosem tudott lekötni. A 2013-as Hajsza a győzelemért viszont maximálisan beszippantott, és egy remek filmélménnyel gazdagodtam általa. Azt hittem nem nagyon lehet azt az értést fokozni, de James Mangoldnak sikerült.
Stanley Kubrick 1980-as Ragyogása mai napig a horror műfaj egyik nagy klasszikusának számít. Stephen King nem kimondottan szerette a művéből készült adaptációt, ennek ellenére több mint harminc év alatt igazi kultuszfilmmé vált. Senki nem is gondolta, hogy valaha folytatni fogják a Torrance család történetét, de szerencsére ez az elgondolás meg lett cáfolva.
Joker a képregényvilág egyik legikonikusabb gonosza. Külsőjében, jellemében mind egyedinek, kiszámíthatatlannak és legfőképp őrültnek tekinthető. Figurája a sokszínűsége által rengeteg féle feldolgozást kapott, amik egymástól igencsak különböztek. Elég Romero nevetséges bohócára gondolni, Nicholson gengszterére vagy Heath Ledger anarchistájára, amint végig pörgetjük a különféle verziókat, akkor jövünk rá, hogy mennyire igaz a korábbi állítás.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei gyakran szolgáltak alapanyagként a magyar film palettáján. Legyen szó regényadaptációról (A kőszívű ember fiai) vagy kísérleti filmről (Petőfi ’73) mindig sikerült olyan köntösben megmutatni a történéseket, amik kapcsán ezek a mozgóképek frissként hatottak. Jelenlegi alanyunk esetén sincs ez másként. Egy teljesen más szeletét látjuk a történelemnek, a Szabadság, harc című kisfilm képében.
Sylvester Stallone eddig is értett ahhoz, hogy az egykori filmes ikonjait feltámassza, mind Rocky Balboa, mind John Rambo megkapta a maga végtisztességét. Az olasz származású akciósztár maga rendezte az eredetileg zárásnak szánt felvonásokat, de a hollywood-i gépezet közbeszólt. A Creed I. és II. képében az egykori boxoló történetének fejezeti bővültek, míg az egykori vietnámi veterán (állítólagos) utolsó küldetését idén kaptuk meg.
A vietnámi háború mindig is közkedvelt téma volt a filmesek körében, a maga ellentmondásos módján. Láthattuk már a narancssárga égbolton Wagner zenéjére bombázó repülők hadosztályait, vagy a csatározásoknak már semmi értelmét nem látó őrmester utolsó karlendítéseit (Apokalipszis most, A szakasz). Viszont nemcsak a fronton zajlódnak a harcok. A társadalomba való visszailleszkedés éppen olyan nehéz, és legalább ugyanannyi feladatot követel, mint az ellenség rideg tekintettel való irtása.
Martin Scorsese Taxisofőrje mellett David Morrell is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ennek az egész továbblépés motívumnak a lelki részét feltárja, amikor 1972-ben megírta a First Blood című regényét, ami elsöprő sikerrel járt. Olyan mértékben, hogy tíz évvel később el is készült belőle a film, amit a nagyvilág Rambo néven ismer a mai napig.
Folytassuk hát kalandozásunkat, az önkifejező alkotások világában, és vegyünk alapul egy olyan rendezőt, aki nem éppen a visszafogottságáról híres, Lars von Trier-t. A dán fenegyereknek is becézett férfiról kijelenthetjük, hogy világ életében olyan történeteket valósított meg, amik egyáltalán nem megszokottak, sőt a legtöbbjük tabunak számított. Karrierjének elején így visszatekintve visszafogottabb filmeket készített, holott azok sem voltak éppenséggel a szó hagyományos értelmében szórakoztatónak nevezhetők.
