Az autóversenyek nézése nem kifejezettem a kedvenc időtöltésem. Persze volt, hogy megnéztem pár futamot, de valahogy sosem tudott lekötni. A 2013-as Hajsza a győzelemért viszont maximálisan beszippantott, és egy remek filmélménnyel gazdagodtam általa. Azt hittem nem nagyon lehet azt az értést fokozni, de James Mangoldnak sikerült.
Stanley Kubrick 1980-as Ragyogása mai napig a horror műfaj egyik nagy klasszikusának számít. Stephen King nem kimondottan szerette a művéből készült adaptációt, ennek ellenére több mint harminc év alatt igazi kultuszfilmmé vált. Senki nem is gondolta, hogy valaha folytatni fogják a Torrance család történetét, de szerencsére ez az elgondolás meg lett cáfolva.
Joker a képregényvilág egyik legikonikusabb gonosza. Külsőjében, jellemében mind egyedinek, kiszámíthatatlannak és legfőképp őrültnek tekinthető. Figurája a sokszínűsége által rengeteg féle feldolgozást kapott, amik egymástól igencsak különböztek. Elég Romero nevetséges bohócára gondolni, Nicholson gengszterére vagy Heath Ledger anarchistájára, amint végig pörgetjük a különféle verziókat, akkor jövünk rá, hogy mennyire igaz a korábbi állítás.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei gyakran szolgáltak alapanyagként a magyar film palettáján. Legyen szó regényadaptációról (A kőszívű ember fiai) vagy kísérleti filmről (Petőfi ’73) mindig sikerült olyan köntösben megmutatni a történéseket, amik kapcsán ezek a mozgóképek frissként hatottak. Jelenlegi alanyunk esetén sincs ez másként. Egy teljesen más szeletét látjuk a történelemnek, a Szabadság, harc című kisfilm képében.
Sylvester Stallone eddig is értett ahhoz, hogy az egykori filmes ikonjait feltámassza, mind Rocky Balboa, mind John Rambo megkapta a maga végtisztességét. Az olasz származású akciósztár maga rendezte az eredetileg zárásnak szánt felvonásokat, de a hollywood-i gépezet közbeszólt. A Creed I. és II. képében az egykori boxoló történetének fejezeti bővültek, míg az egykori vietnámi veterán (állítólagos) utolsó küldetését idén kaptuk meg.
A vietnámi háború mindig is közkedvelt téma volt a filmesek körében, a maga ellentmondásos módján. Láthattuk már a narancssárga égbolton Wagner zenéjére bombázó repülők hadosztályait, vagy a csatározásoknak már semmi értelmét nem látó őrmester utolsó karlendítéseit (Apokalipszis most, A szakasz). Viszont nemcsak a fronton zajlódnak a harcok. A társadalomba való visszailleszkedés éppen olyan nehéz, és legalább ugyanannyi feladatot követel, mint az ellenség rideg tekintettel való irtása.
Martin Scorsese Taxisofőrje mellett David Morrell is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ennek az egész továbblépés motívumnak a lelki részét feltárja, amikor 1972-ben megírta a First Blood című regényét, ami elsöprő sikerrel járt. Olyan mértékben, hogy tíz évvel később el is készült belőle a film, amit a nagyvilág Rambo néven ismer a mai napig.
Folytassuk hát kalandozásunkat, az önkifejező alkotások világában, és vegyünk alapul egy olyan rendezőt, aki nem éppen a visszafogottságáról híres, Lars von Trier-t. A dán fenegyereknek is becézett férfiról kijelenthetjük, hogy világ életében olyan történeteket valósított meg, amik egyáltalán nem megszokottak, sőt a legtöbbjük tabunak számított. Karrierjének elején így visszatekintve visszafogottabb filmeket készített, holott azok sem voltak éppenséggel a szó hagyományos értelmében szórakoztatónak nevezhetők.
Jelen írásban egy olyan jelenséget kívánok boncolni, ami az elmúlt pár évben ütötte fel csak a fejét, valamint igencsak befolyásolhatja az elkövetkező évtizedek filmgyártását. Ezek pedig az alkotásról szóló filmek, azok, amik betekintést adnak egy művész hétköznapjaiba, problémáiba, illetve abba, miként hoz létre a semmiből valami maradandót. Természetesen nem az utóbbi évek spanyol viasza ez, csak mostanában lett ez is a divathullám áldozata.
Legutóbb az életmű felénél maradt abba az írás. Térjünk is rá a maradékra. A nosztalgiavonat nem állt meg a Kill Bill-nél, sőt ki is lehet jelenteni, négyzetre lett emelve a Grindhouse: Halálbiztos személyében. 
Ha az ember leül megnézni egy Tarantino filmet, akkor elég öt perc ahhoz, hogy az egykori videótékásból mára kultikussá vált rendező markáns stílusjegyeit felismerje. Hektoliter mennyiségű vér, folytonos káromkodások, életszagú párbeszédek, női lábak. Ezt a sort napestig lehetne folytatni, anélkül, hogy megunnánk. Röviden összefoglalva, senki mással nem lehet összekeverni ezt az embert. A vele készített interjúk alapján pláne nem. Lehet szeretni, vagy utálni, de figyelmen kívül hagyni, egyszerűen lehetetlen. Ez pedig azzal is jár, hogy mindössze 27 év leforgása alatt emberek tömegei várják hatalmas lelkesedéssel a szám szerint 9. filmjét, mely a Volt egyszer egy… Hollywood címet kapta. A film megjelenéséig itthon még várni kell egy ideig. Addig is vegyük végig azokat az állomásokat, amiken egy knoxville-i gyerek végigment, azért, hogy a filmművészet fekete báránya legyen.
A felesleges, sokat olvasott születési adatok helyett inkább az életműre koncentrálnék, azon belül is inkább a rendezéseire. Természetesen meg kell említenünk a Tiszta románc-ot, valamint a Született gyilkosok-at, melyeket ugyan ő írta, de a más rendező jelenléte, hatása az eredeti koncepciótól igencsak eltérő eredményt szült. Kiváltképp Oliver Stone rendezése, amit Tarantino azóta is letagad. Ez a korszaka is remek filmeket eredményezett, amelyek többet is megérdemelnének, most viszont nem lesz róluk szó.
