A héten végre a magyar mozikban is bemutatkozik az ír származású rendező, Martin McDonagh legújabb rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin). Ennek apropóján az alábbi cikkben szedtük össze számotokra, mi is teszi annyira különlegessé Írország filmművészetét, és hogyan jelenik meg bennük a sajátos kulturális örökség.
Amikor már azt hittétek volna, hogy 2022-t végleg elfelejthetjük, olyankor jövünk egy újabb évértékelő podcast-tel. Ahogy az év, úgy a témán is kicsit rendhagyó. Szétnéztünk kicsit a hazai SFF-közösségekben és megpróbáltuk összerántani azokat a kollegákat, akik sokat mozognak a magyar fantasztikus irodalommal foglalkozó oldalakon. Az eredmény: 1 óra 5 perc műsoridő, ahol vendégeinkkel átbeszéljük, mi is jelenleg a helyzet a hazai SFF-világban. Szó lesz arról, hogy kivel mi történt, hogy vannak kedvenc online és nem online platformjaink, hogy látjuk a közösségek helyzetét, beszélgettünk az SFF-rendezvényekről, kiadókról és átgondoltuk, egy ilyen év után mit is várunk 2023-tól?
Nem kisebb fába vágtam a fejszémet, minthogy egy olyan sokunk által ismert és kedvelt író életéről és munkásságáról értekezzek, mint J. R. R. Tolkien. A Professzor ugyanis 1892. január 3-án, vagyis 131 éve született. Valószínűleg kevés ember létezik a Földön, aki ne hallott volna róla, vagy az általa teremtett Középföldéről. Mégis ki volt ez a férfi, aki ilyen nagy hatással bírt a fantasztikum világára? Hogyan jutott el oda, hogy megalkossa A Gyűrűk Urát és mindehhez miből merített inspirációt?
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is összeszedtük, hogy miket szerettünk az előző esztendőben. Ezúttal magunkra öltöttük a ‘gonoszok’ szerepét és heten gyűjtöttük össze, hogy melyik képregények, videojátékok, könyvek, filmek és sorozatok álltak közel hozzánk. Az illusztris listán vannak egyezések, de üde színfoltok is.
,, Egy húsz méter széles vászon, amely leköt ötszáz embert… semmihez sem hasonlítható élmény.”
Jövőre, pontosabban 2023 böjtölő havának ötödik napján ünnepli kerek nyolcvanadik születésnapját az amerikai mozi egyik független, szerzői egyéniségnek nyugodtan kikiáltható veteránja, Michael Mann. Ezt megünnepelve új cikksorozat indul, amely egyfajta tiszteletadás Mann személye felé és egyben felelevenítése a több, mint négy évtizeden keresztül zajló, tizenegy játékfilmet taglaló életművének. Ez a filmográfia klasszikusokat, rejtett gyöngyszemeket, orbitális bukásokat és anyagi sikereket egyaránt tartalmaz, nem is beszélve a lenyűgöző, műfaji sokszínűségről. Film noir, thriller, gengszterfilm, sportfilm, kalandfilm egyaránt tiszteletét fogja tenni a későbbiekben. A másik, nem kevésbé elhanyagolható tényező, hogy Mann tizenkettedik rendezése jövőre lát napvilágot. Már csak emiatt, az Enzo Ferrari nevével ellátott piros betűs ünnep apropóján érdemes lesz elővenni a korábbi filmeket, de mielőtt teljesen és fejünket nem találva elmélyednénk a Miami Vice kézi kamerás, drogügyekkel kapcsolatos rajtaütéseiben, vagy az észak-amerikai indián törzsek tomahawkokkal lefolytatott ütközeteiben (Az utolsó mohikán), nézzük meg, ki is tulajdonképpen ez az őszhajú úriember a rendezői székben.
Amikor október 1-je szürke, esős reggelén nekiindultam, hogy részt vegyek a HungaroCon idei etapján, az előzetes információk alapján élményekben gazdag napra számítottam. Ám az igazság az, hogy az előadások minősége előzetes várakozásimat is jócskán felülmúlta. Sok érdekességet találhatott az aktuális felhozatalban, aki eljött az eseményre. Ugyan minden prezentációt nem láttam, de amelyeket volt szerencsém megtekinteni, azokon az élményfaktor maximálisra emelkedett. Külön öröm, hogy a szuper kedves díszvendégnek, aki történetesen a legendás Ian Watson volt, feltehettem néhány kérdést, asztala mellett ülve. Ne szaporítsuk azonban tovább a szót, lássuk a részleteket!
Ha George R.R. Martin, akkor Trónok Harca. Legalábbis az emberek többsége kapásból ezt vágná rá. Főleg most, hogy egyre jobban benne vagyunk a sorozat előzményében, a Sárkányok Házában. De valóban ennyi lenne a szerző? Megnézzük, hogyan kötött ki a sorozatoknál, és mi van még mögötte.
Rengeteg tologatás után és megannyi kérdések viharával telített, álmatlan éjszakát tudva a hátunk mögött jelenthetem, a Budapest Comic Con végre-valahára ténylegesen megrendezésre került, múlt hét szombaton és vasárnap. Nekem a szombati napra volt szerencsém kilátogatni, így most erről szeretnék nektek prezentálni egy élménybeszámoló jellegű írást. De ugorjunk is fejest a mély vízbe.
Múlt héten megkezdett értekezésünket folytatva, tovább perdülünk a felvázolt képregénytörténeti szempontból fontos sarokkövek mentén, melyeket a két részes cikkem alanyául szolgáló, születésnapja alkalmából bővebb betekintést is jócskán megérdemlő, Alan Moore művei kapcsán elindítottunk. Ha ezúttal is velem tartotok, ígéretet teszek, hogy eljutunk a bő lére engedett szeánsz végéig, egy plusz érdekességgel zárva a gondolatsort.
(tovább…)Töredelmesen be kell vallanom a képregényrajongásom kezdetéhez mérten igencsak későn, talán cirka 4 évvel ezelőtt találkoztam a mester nevével, olyan formában, hogy felismerjem azt teljes alkotói valójában. Mit is értek ez alatt? Természetesen műveinek filmadaptációit, melyeket ő maga szenvedélyesen megvet, annak idején magam is láttam, de hogy olvassam és befogadjam őket eredeti formájukban, arra akkor még a DC és Marvel fő csapásirányainak bűvöletében nem igazán gondoltam. Ma már, talán mondhatom kissé érettebb fanként, szívesebben fogyasztok a zsáner alternatív és elgondolkodtató ágairól, a már-már sokszor kifulladni vélt, megszokott szuperhős eposzok szüneteiben. Ezért vállalkoztam a feladatra, melynek során igyekszem körbeutazni a talán körbeutazhatatlan szerzőt 68. születésnapja alkalmából, akinek rengeteget köszönhet a modern képregényipar.
