Könyv

Sziszüphosz és a hegy haragja – Felemelkedés könyvajánló

Nicholas Binge regénye meglehetősen nagy port kavart külföldi megjelenésekor. Roppant érdekes sztorit ígért: hegymászós horror, spekulatív thriller, a hit és a tudomány ütköztetése. Méltatták a szerző eredeti ötleteit, a fordulatos cselekményt, és hát na, egy jó sci-fire mindig vevők vagyunk, ezért nagy volt az öröm, mikor alig egy hónappal az angol megjelenést követően magyarul is kézbe vehettük a kötetet.

A modernkori Sziszüphosz

Mi derül ki a fülszövegből? Harold Tunmore, a zseniális orvos és elismert tudós, aki a legkülönfélébb tudományos jelenségek vizsgálatával foglalkozik, eltűnt a föld színéről. Halottá nyilvánították, ám évtizedekkel később rátalálnak egy elmegyógyintézetben – ugyanis szemlátomást megbomlott a tudata, számos elmekórtani tünetet produkál, majd rövidesen végez magával. Testvére értetlenül áll az események előtt, természetesen szeretné megtudni, mégis mi történt a fivérével az évek alatt. Egyetlen nyomként a Harold által hátrahagyott levélköteg szolgál, amelyeknek látszólag semmi értelme. Vajon a levelek csupán Harold elmeállapotának újabb tünetei, puszta fikció, vagy bármilyen felfoghatatlan, a valóság lenyomatai?

A hátrahagyott levelek egyfajta naplóként számolnak be Harold utolsó tudományos expedíciójáról: egy ismeretlen vállalat megbízásából egy hatalmas hegy felfedezésére indult, amely valahol az óceán közepén van, magasabb, mint bármi, amiről eddig tudomásunk volt – és egy hónappal azelőtt még sehol sem volt. A feladat elvégzésére kijelölt csapatot a világ legnagyobb koponyái alkotják, no meg néhány állig felfegyverzett keménylegény. Ez azért már sejteni engedi, hogy itt a sima mintavételezésnél jóval komolyabb dolgokról lesz szó; meglehet a történelem legnagyobb felfedezése előtt állnak, de az sem kizárt, hogy egyikük sem jut le a hegyről élve. A csúcs felé vezető úton az idő látszólag másképpen telik, mint ahogy kellene, különös jelenségek követik egymást, a megbízóik titkolóznak, az emberek viselkedése odafent megváltozik, és a csapat szembesül azzal is, amivel hasonló helyzetben senki sem akar: nincsenek egyedül a hegyen.

Az alapszituáció, és ahogy a szerző azzal dolgozik, már önmagában is egy jó könyvet eredményezett volna. Végig fenntartja a feszültséget, érződik ez egyrészt az eseményeken, másrészt az írásmódon is. Találóbb kifejezés híján azt mondanám, feszültség járja át az egész narratívát, ahogy Harold és a csapat egyre magasabbra kapaszkodik a hegyen, úgy fokozza Binge a nyugtalanító hangulatot is. Jól megszerkesztett történetvezetéssel találkozunk, a cselekmény ütemezése és összességében az egész könyv ritmusa arra készteti az olvasót, hogy csak még egy fejezetet, még egy levelet olvasson el, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a végére értünk.

Külön kiemelném a leleményes tálalást, ha úgy tetszik: ez gyakorlatilag regény a regényben, az egész kötet Harold leveleinek gyűjteménye, melyet a fivére saját előszavával kiegészítve könyv formájában kiadatott. Gyakorlatilag sosem tudjuk meg a választ a fenti kérdésre: valóban megtörtént mindaz, amiről Harold beszámol, vagy csupán a pszichózisa terméke mindez?

Isten vs. Darwin

Ami ezt a könyvet számomra kivételessé tette, az a hit és a tudomány kérdéskörének ütköztetése. Ez olyan téma, ami mindig is érdekelt, Binge pedig egészen kiválóan dolgozik vele, jól szőtte bele a történetébe. Az emberi természetet alapvetően határozza meg a kíváncsiság, az érdeklődés, a törekvés vágya; magasabbra, messzebbre, mindig az ismeretlen, az új felé. Ez evolúciós késztetés, ez visz bennünket előre. A sziszüphoszi párhuzam roppant találékony metafora, ez az előremutató törekvés ugyanis véget nem érő, Haroldék rejtélyes hegyével ellentétben ennek nincs csúcsa, sosem ér véget. Mi hajtja az embert ilyen szédítő magasságokba, miért görgeti vég nélkül azt a nyavalyás követ?

Alapvető ösztön, hogy folyamatosan kutatjuk a válaszokat, miérteket keresünk; van, aki a tudománytól várja a magyarázatokat, és a darwinizmus mentén vizsgálja a kérdést, más a hitre támaszkodik, egy rajtunk messze túlmutató entitás jelenlétére. Nevezzük ezt bármelyik istenségnek, sorsnak, az emberiség ősidőktől fogva feltételez egy transzcendens állandót a teremtés egyenletében, ennek tulajdonítva azon jelenségeket, amik túlmutatnak a mindenkori kollektív tudásunkon. A hit és a tudomány, a megfoghatatlan és a bizonyítható örökös talánya számtalan alkotásban megjelent már, de nem egyszerű dolog erről jól írni. A Felemelkedés rendkívül gondolatébresztő mű ebből a szempontból, nem akar az egyik vagy a másik felé terelni, viszont alaposan elgondolkodtatja az olvasóját, masszív agymunkára késztet.

Harold és a hegy

A főszereplő és társai küldetésük során kénytelenek megkérdőjelezni önnön meggyőződéseiket, és szembenézni saját maguk legbelsőbb kétségeivel és félelmeivel. Harold leveleiben elénk tárulnak bizonyos magánéleti események, tragédiák, melyek alapjaiban határozták meg a személyiségét. Mélyen eltemetett fájdalomról és gyászról beszélek, arról a fajtáról, ami gyökeresen tépi ki és formálja újra az egyén világról alkotott képét. A csúcs felé kapaszkodva ezeket az eseményeket is újra kell élnie – a történet ezen szálát szintén a sztori egyik erősségeként tartom számon. Egyrészt ezek a visszaemlékezések kiválóan tagolták a hegyen zajló eseményekről szóló szövegrészeket, másrészt egészen új perspektívát adnak a központi karakter jellemének, ezek révén érthetjük meg igazán, mit miért tesz.

Binge nemcsak a hegymászás és az embert próbáló fizikai körülmények nehézségeit jeleníti meg, bár azt is említést érdemlően reprezentálja, hanem azt is, hogy mit jelent mindez mentálisan és lelkileg. Ha valaki a saját tűrőképessége határára érkezik, és képes azt túlhaladni, az nem pusztán fizikai erő és testi alkalmasság kérdése, hanem hatalmas akaraterő és lelki csata is egyben. Ennek ábrázolása és a történetbe illesztése szintén megérdemel egy főhajtást. Ahogy halad előre (vagy felfelé, ahogy tetszik) a történet, Harold tudatállapota is úgy válik egyre instabilabbá, bizonytalanná, a saját józan eszét is megkérdőjelezi az események hatására. Ez szintén sokat hozzátesz a regény folyamatosan fokozódó hangulatához, végig olyan érzésem volt, hogy rohamléptekkel masírozunk valami elkerülhetetlen felé.

A hegy csúcsa

A végkifejlet vegyes érzéseket váltott ki belőlem, de ez csakis az én személyes véleményem. Úgy fogalmaznék, hogy miután a szerző több száz oldalon építette a cselekményt, folyamatosan magasabbra és magasabbra emelve a történetet és a szereplőket is, végül talán már maga sem tudta, hogyan tetézhetné a művét. Kicsit összecsapottnak tűnt a legvégső igazság és a rejtély megoldása, bár őszintén szólva nem tudnám megmondani, hova máshova futhatott volna ki ez az egész. Ami viszont tetszett a lezárásban, az a nyitottság. Tulajdonképpen meg sem próbálta megválaszolni a hit és a tudomány kérdését, helyette teremtett egy olyan helyzetet, ami miatt aztán bőven lehet rajta gondolkodni, és egészen biztosan sokáig fog foglalkoztatni bennünket a téma.

Összegezve, a Felemelkedés egy baromi jó könyv volt. Megvolt benne minden, amit az ember elvár egy spekulatív fikciótól: érdekes alapötlet, rejtély, nem kevés feszültség, nyomasztó hangulat, ütemes történetvezetés és élvezetes szerzői stílus. De mindenekelőtt azt emelném ki, hogy mennyi mindennel kapcsolatban készteti elmélkedésre az olvasót. Függetlenül attól, hogy a befejezéstől egy kicsit többet vártam, bátran ajánlom mindenkinek. Én egészen biztosan fogok még olvasni az írótól. A regény az Agave kiadónál jelent meg, Bosnyák Edit fordításában.