A városépítés nem új keletű téma a társasjátékok világában. hiszen számtalan alkalommal húzhattunk már fel lakónegyedeket, alakíthattunk ki parkokat, vagy próbálhattunk meg egy működő települést létrehozni. A legtöbb ilyen játékban azonban a saját kis birodalmunkat építgetjük, legfeljebb fél szemmel figyelve arra, hogy a többiek éppen mit csinálnak. Mándi Zsófia Boglárka Városépítők című játéka ezen változtat egyet: itt ugyanis nincs saját városunk, csak egy közös, amelyből mindenki igyekszik a lehető legtöbbet kihozni. Természetesen elsősorban saját magának.
A cikk írásakor egy hónap telt el a Sony/Insomniac legújabb nagy durranásának szánt, szuperhősös játékok kilométer hosszú sorát gyarapító Marvel’s Wolverine megjelenése óta. És oh boy, kapott ez a játék hideget-meleget. Én pedig vártam és vártam, részben időhiány, részben tudatos döntés által, hogy kihozzam ezt a kritikát, mert ezen hónap alatt kétszer is kitoltam a játékot, végignézve a játékosi visszajelzések alapján implementált változtatásokat, tweakeket, javításokat. Most pedig eljött az idő, hogy én is megmondóembert játszva (vagy mégse), elmondjam az én igazságomat Logan legújabb videojátékos kalandjáról.
Az ír származású színházi és filmrendező zseni, Martin McDonagh alkotásai ismertek szókimondó párbeszédeiről, fantasztikus monológjairól, abszurd helyzeteiről és persze morbid fordulatairól. A Vadló Kilenc (Wild Horse Nine) pedig továbbra sem töri meg a zseniális életművet, sőt az ismerősnek ható történetből is képes új végkifejletet kreálni.
„Az AI megeszi Hollywoodot reggelire”: manapság egyre gyakrabban lehet ehhez hasonló kijelentésekkel találkozni. És valóban: amikor a mesterséges intelligencia egy gombnyomásra képes bármilyen mozgóképet generálni, még a legoptimistább filmrajongó fejében is megfordul a gondolat, hogy a hagyományos filmkészítésnek leáldozott. Különösen igaz ez az animáció médiumára, ahol az elmúlt években számtalan animátort és más szakembert eresztettek szélnek az AI térnyerése miatt.
2022-ben a Netflix, a lengyel CD Projekt RED és a japán Studio Trigger együttműködéséből megszületett az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb videojáték-adaptációja. A Cyberpunk: Edgerunners nem csupán új életet lehelt a korábban megosztó fogadtatású Cyberpunk 2077 világába, hanem önálló alkotásként is bebizonyította, hogy az anime műfaja kiválóan alkalmas a disztópikus jövő társadalmi és emberi konfliktusainak ábrázolására. Négy évvel később megérkezett a folytatás, amelynek egyszerre kellett megfelelnie a rajongói elvárásoknak, és megtalálnia saját hangját Night City kegyetlen világában.
Olivia Wilde előző rendezése olyannyira nem volt számára kedves emlék, hogy négy évet kellett várni, hogy újra megpróbálkozzon a kamera másik oldalán alkotni valamit. A Nincs baj, drágám! című film premisszája izgalmasnak tűnt, végül egy elfáradt Black Mirror-epizód sült ki belőle. A problémát azonban nem Wilde rendezői tehetsége jelentette (habár lehet átfedés), hanem több, különböző konfliktus a színfalak mögött, ami rányomta a bélyegét a végeredményre. Ennélfogva a rendezői karrierje szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen fogadtatásban részesül a következő szárnypróbálgatása. Harmadik filmként a választása egy kamaradarabra esett: a Meghívás révén a spanyol Szenvedélyes szomszédok névre hallgató filmet dolgozta fel amerikai közegben.
Vannak olyan alkotások, amelyek valami olyan elborult koncepció köré épülnek, ami egyszerre teszi ezeket az alkotásokat érdekessé, ugyanakkor egyben taszítóvá is a közönség számára. Hasonló a helyzet a Bálnahullás című alkotással is, ami egy olyan abszurd elgondolásra épül, ami mindenkinek megragadja a figyelmét. Függetlenül attól, hogy végül miként is viszonyul majd ehhez az egész dologhoz. Márpedig bevallom nekem ez a film jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint bármi más, ami a közeljövőben kijött vagy éppenséggel ki fog jönni.
Hollywood már régóta nem elégszik meg azzal, hogy könyveket, képregényeket vagy videojátékokat adaptáljon. A szórakoztatóipar felismerte, hogy szinte bármilyen közismert márkanév mozgósíthatja a közönség nosztalgiáját, legyen szó társasjátékról, építőjátékról vagy éppen egy aprócska játékautóról. A lényeg sokszor nem az, hogy a termék mögött létezik-e elmesélésre érdemes történet, hanem az, hogy hányan ismerik fel az adott termék logóját. A Matchbox: The Movie (2026) ennek a gondolkodásnak szinte tankönyvi példája.
A társasjátékok világában időről időre felbukkannak olyan címek, amelyek megpróbálják elmosni a határt a hagyományos asztali játékok és a videojátékok között (A Gyűrűk Ura – utazások középföldén). Ezek a próbálkozások azonban nem mindig járnak sikerrel (Descent: Legends of the Dark), ugyanis egy alkalmazás, néhány QR-kód vagy egy digitálisan vezérelt ellenfél önmagában még nem tesz jobbá egy társasjátékot. Sőt, könnyen előfordulhat, hogy éppen ez, ami megfosztja a játékosokat attól, amiért eredetileg leültek az asztalhoz: a közvetlen interakcióktól, a kézzelfogható játékelemektől és a közösen meghozott döntések élményétől.
A Boss Fighters azonban érdekes kivételnek bizonyul. A Pegasus Spiele kooperatív fantasyjátéka egyetlen, jól körülhatárolható élményre épít: néhány kalandozó összefog, hogy legyőzzön egy náluk jóval hatalmasabb ellenfelet. Nincsenek hosszadalmas történeti kitérők, összetett térképek vagy órákig tartó előkészületek. A játékosok kiválasztják hőseiket, összeállítják paklijaikat, majd megpróbálják túlélni a rájuk váró összecsapást. Egy hamisítatlan kooperatív kalandjáték, amely mellőzi a körítéseket.
Sokunkban élénk emlékként él David Fincher és Aaron Sorkin 2010-es, nagy port kavaró filmje, a The Social Network – A közösségi háló. Az alkotást nyolc kategóriában jelölték a 83. Oscar-gálán. David Finchert a legjobb rendező kategóriában is jelölték, de végül csak Aaron Sorkin és a film zeneszerzőpárosa, Trent Reznor és Atticus Ross térhetett haza díjjal a kezében.
We use technologies like cookies to store and/or access device information. We do this to improve browsing experience and to show (non-) personalized ads. Consenting to these technologies will allow us to process data such as browsing behavior or unique IDs on this site. Not consenting or withdrawing consent, may adversely affect certain features and functions.
Funkcionális
Always active
Olyan hozzáférés vagy tárolás ami szigorúan szükséges ahhoz a legitim célhoz, hogy a felhasználó az általa kért funkciókat használni tudja, vagy lehetővé tegye az oldalról történő információ kommunikációját. Például az oldalra történő bejelentkezés és bejelentkezve maradás.
Preferences
The technical storage or access is necessary for the legitimate purpose of storing preferences that are not requested by the subscriber or user.
Statisztikai
Olyan hozzáférés vagy tárolás ami kizárólag statisztikai céllal történik.The technical storage or access that is used exclusively for anonymous statistical purposes. Without a subpoena, voluntary compliance on the part of your Internet Service Provider, or additional records from a third party, information stored or retrieved for this purpose alone cannot usually be used to identify you.
Marketing
Olyan hozzáférés vagy tárolás ami szükséges a marketing célú felhasználói profilok küldéséhez, vagy akár a felhasználó követéséhez több weboldalon keresztül. Például a beágyazott YouTube videók ilyen sütiket használnak.
