2026-ban, mikor a hollywoodi filmipar jó ideje válságok sorozatát éli át, mely nem függetleníthető a világ tágabb kontextusától sem, szinte kizárt lenne, hogy egy Az ördög Pradát visel jellegű könnyed vígjáték-dráma olyan kulturális hatást érjen el, mint tette azt 20 évvel korábban. Márpedig az azonos című regényből készült filmadaptáció bevételét és nézői, valamint kritikai fogadtatást tekintve is sikeres produkciónak számított, a költségvetését sokszorosan sikerült visszaforgatnia. A film igazi szuperpozícióban volt: nem blockbuster, de nem is kis költségvetésű mozi; témájánál fogva populáris, mégis szatirikus és tárgyát, tehát a divatipart tekintve könnyed kritikával van megízesítve, amellett, hogy illeszkedik a korszakban népszerű romantikus vígjátékok felhozatalába, úgy, hogy azoknál mégis valamivel többet nyújt. A film sikeréből jócskán kivették részüket színészei is, közülük kiemelkedve Meryl Streep, aki Oscar-jelölést is bezsebelhetett Miranda Priestly, a házsártos főszerkesztő megformálásáért.

Az első film úgy tett szert népszerűségre és kultstátuszra, ahogy ma már nem lenne rá képes. Ez részben köszönhető a megváltozott médiafogyasztási szokásainknak: manapság az olyan mozgóképes leviatánok szintje alatt, mint a Dűne vagy egy Chris Nolan csúcsprodukció a figyelem széttöredezik a lehetőségek végtelensége miatt. Emellett en bloc a vígjátékoknak és a sémára épülő romantikus-munkahelyi filmeknek leáldozott a nagyképernyőn. És Az ördög Pradát viselnek lenne még egy újabb keletű problémája is, nevezetesen, hogy a nagyközönség számára egyre inkább távoli az a világ, amiben az ábrázolt nagyvárosi, középosztálybeli közeg teljes természetességgel mozog, és azok az élethelyzetek, problémák, amikkel az ebben élőknek szembesülniük kell. Van egy érezhető empátia-deficit, és ezzel a stúdiófejesek is tisztában vannak valamilyen szinten.

Ezzel együtt a bizonytalanságokkal és szorongásokkal teli légkörben a nosztalgia érzése melegséget és biztonságot, egyfajta érzelmi menedéket sugároz, és az ereje képes felülírni más zsigeri érzéseket. Így hiába idegen és mesterséges legtöbbünk számára a divat és az arra épülő médiaipar, Az ördög Pradát visel 2 a jól ismert figurák újra felbukkanása miatt igazán csábító. Akik közül mellesleg mindenki remekül tartja magát, különösen a már megénekelt Meryl Streep lélegzetelállító a maga 76 évével, de a főszereplő Andyt megformáló Anne Hathaway, Stanley Tucci és Emily Blunt is letagadhatná az első filmet látva, hogy 20 esztendő telt el azóta. A hollywoodi ötlettelenség és nosztalgiapar negatív tendenciái számos alkalommal fel lettek hánytorgatva, ez esetben azonban hadd legyek megengedő. A második rész itt valóban akkor jelenik meg és akkora idő elteltével, ami kreatív szempontokkal is indokolható.

A visszatérő David Frankel filmje úgy használja a nosztalgiát, hogy azt a javára fordítsa. A szereplőink 2006-ban finom, szatirikus éllel tálalt divatvilágát integrálja a 2020-as évek teljesen elvarázstalanodott és mediatizált rögvalónkba. Bizony a folyamatos információzuhatag, a mindent átitató közösségi média, a fellazuló társadalmi szerepek olyan környezetet teremtettek, amelyben még az egykor végtelenségig magabiztos Miranda Priestly is esendően mozog. Miranda az első film egy olyan kulcsszereplője volt, akit a való életben a legtöbbünk meggyűlölt volna, már csak abból kifolyólag is, hogy milyen véresen komolyan veszi a saját szerepét egy olyan luxusiparágból kényelmesen megélő nagyasszonyként, ami a legtöbb embernek minimálisan sem tűnik fel a saját horizontján. Ez a dilemma az első filmben lényeges volt az Andy Mirandához fűződő és barátjához fűződő viszonyában is (a klasszikus karrier kontra magánélet dichotómiában). Meryl Streep jó értelemben vett maníros játéka teszi kedvelhetőbbé az alakját, amellett, hogy ebben a második etapban egy olyan valakit látunk, aki korából adódóan sem veszi könnyen az új világ által felállított akadályokat, és ezzel a Mirandával már könnyebb az azonosulás.

A második rész tágabbra veszi a fókuszt, és habár tárgya most is a Runway-magazin és a divatipar, ezeken keresztül érint jóval tágabb kérdésköröket is. Jól áll a filmnek az is, hogy a 2000-es években sikeres vígjáték-formula sokkal visszafogottabban van jelen, amely Andy Mirandához, illetve az ügyeletes szerelmi szálhoz és az antagonistához fűződő viszonyában detektálható. Nincsenek akkora erkölcsi, ábrázolásbeli szakadékok pozitív és negatív karakterek között, a film igazi főgonosza maga a világ, ami miatt a kreativitásra, a művészetre sem idő, sem pénz, sem energia nem marad. A film elsiratja a nyomtatott magazinok haldoklását a digitális platformok javára, többször visszatérő téma a médiatermékek fenntartásának megnövekedett költségei, hogy hogyan veszik ki egy egyszerű divatfotózásból maga az alkotás folyamata, és válik egyszerű spektákukummá a figyelemért folyó véget nem érő küzdelemben.

Mindamellett, hogy megvilágít olyan tendenciákat is, melyek hiába hatnak negatívan egyes szereplők számára, mégsem lehet őket annak beállítani. Miranda szerepén keresztül megvilágításra kerül az is, hogyan lazultak fel azok a szilárd hierarchiák, státuszok, amik által a militáns légkör fenntartható volt egy ilyen magazinnál. Érdekes kérdés az is, hogy a professzionális média trendteremtő szerepe miként halványult el teljesen a közösségi média influenszer-kultúrájának köszönhetően, és ezt vajon le lehet-e festeni pozitív tendenciaként. És persze vannak kérdések, amik egyáltalán nem merülnek fel, de ez esetben ez közös a nagy előddel – a divatipar, mint olyan, önmagában nincs megkérdőjelezve, annak minden fenntarthatósági problémájával és pazarlásával együtt.

Az ördög Pradát visel második felvonása összességében egy fokkal komolyabbra vette a saját hangulatát az első filmhez képest, de ezzel együtt is megmaradt egy kedvességgel, humorral, bájjal teli könnyed tavaszi filmnek, amiben mind a négy kulcsszereplő hozza azt a formáját, ahogyan annak idején megismerhettük őket. Ez volt a jó irány, hiszen azt mégsem várhatta senki, hogy saját tárgyát, a divatot (és a fenntarthatósággal szembe menő fast fashiont) tegye meg olyan szinte a kritika tárgyának, hogy azzal saját létjogosultságát is megkérdőjelezze. Annyi idő eltelte után, hogy értelme, és ezáltal mondanivalója is legyen, a film udvarias távolságtatással, kis kikacsintásokkal, de egyúttal szeretettel viszonyul a tárgyához, és ez így van rendben.