Ha van valami, amiben a film- és sorozatrajongók többsége egyetérthet, akkor az az, hogy a videojáték az egyik legnehezebben mozgóképre átültethető médium. Különösen igaz ez a multiplayer játékokra, amiknek kimondott története sincsen, amire építeni lehetne egy forgatókönyvet. Így érthető, hogy amikor a Riot Games bejelentette, hogy a Netflixszel karöltve animációs sorozatot készítenek a rendkívül népszerű MOBA-juk, a League of Legends alapján, sokan kételkedtek a projekt sikerében.
Ki mondta azt, hogy egy lány/nő csak kifejezetten neki szóló tartalmakat nézhet? Hasonlóan vélekedik Anita is, aki a kérésemre kicsit nosztalgiázott a gyerekkora végtelenjében, és felelevenítette a kedvenc meséit. Mert ugyan miért ne tennénk így mi is? Legalább egy rövid időre kiszakadunk a szürke hétköznapokból és visszanyúlunk valami sokkal kedvesebb emlékhez. Na de pontosan mik is a kedvencei?
Ha egy amerikai romantikus komédia megnyeri a filmvilág legrangosabb elismerését, a Cannes-i Arany Pálmát, annak érdemes figyelmet szentelni. Ha pedig ennek a filmnek a rendezője Sean Baker, a mögöttünk lévő évtized egyik legjobb, ámde legkevésbé ünnepelt amerikai filmese, akkor annál is inkább érdemes vele foglalkozni. Az Anora, melynek címszereplője Anora Mihejeva (a remek Mikey Madison alakításában), egy szexmunkás Brighton Beach-en, New York oroszok lakta városrészében, témáit illetően remekül illeszkedik Baker eddigi filmográfiájába, de talán a rendező eddigi legérettebb, rendezésében, stílusában legkiforrottabb munkája.
Megannyi filmet forgattak már az emberiség legvéresebb fegyveres konfliktusáról. A Kritkus Töri nyolcadik adásában a legnagyobb klasszikusokat igyekeztünk bemutatni a témáról. Töritudorainkkal A halál ötven órája, A piszkos tizenkettő, a Kelly hősei, valamint Az elit alakulat című sorozat valóságalapjáról beszélgettünk.
Tagadhatatlan, hogy a Disney az elmúlt években kisebb válságba került. Pontosabban, minden stúdiója kreatív problémákkal küzd, és nem találják a helyes irányt. Filmjeik rendre megbuknak a mozik pénztárainál, miközben a vezetőség nem látja, mi is lehet a probléma. A Star Wars 2019 óta nem tért vissza a mozivászonra, inkább a streaming platformokon próbálkoznak a messzi-messzi galaxis világának bővítésével. Mindeközben évente bejelentenek újabb és újabb Star Wars-filmeket, amelyek fejlesztése valójában sehol sem tart. A Marvel az Végtelen háború óta képtelen megtalálni a saját útját, és Kevin Feige évente újratervezi a MCU jövőjét, hátha egyszer bejön egy működőképes irány. A Pixar alkotásait egy időben a streamingre akarták száműzni, míg a Disney animációs stúdiója 2018 óta láthatóan megrekedt. 2010 környékén még olyan kreatív és sikeres alkotások születtek, mint a Frozen, a Rontó Ralph vagy a Zootropolis. Idővel azonban saját sikereik áldozataivá váltak, és ahogy az lenni szokott, a csúcsról csak lefelé vezet az út. A Disney legnagyobb problémája, hogy képtelen megállni a babérjain, és folyton ki akarja préselni a lehető legtöbb pénzt a már meglévő címeiből. Gondoljunk csak a 90-es évek meséire, amelyekhez sorra készültek a folytatások: Az oroszlánkirály 2: Simba büszkesége, Az oroszlánkirály 3: Hakuna Matata, Hamupipőke 2 vagy Aladdin: Jafar visszatér. Ezeket nem véletlenül szánták VHS-re: a stúdió pénzt akart, de nem akarta kockáztatni a hírnevét.
Sokan vannak olyanok, akik úgymond szeretnek elvágyódni a pillanatnyi valóság elől. Ez az elvágyódás általában valamilyen kitalált világba vagy pedig valamilyen az adott illető által preferált történelmi korszakba és/vagy idegen kultúrába szól. Természetesen ezek a fajta kvázi képzelgések minden esetben elég erősen, sőt olykor akár szinte már kórosan is képesek túlidealizálni bizonyos dolgokat. Legyen szó egy futurisztikus katonai diktatúráról vagy egy letűnt kultúra mindennapjairól. Persze valahol az sem mindegy, hogy az adott illető milyen alapanyagot használ az adott képzelgéseihez és akkor ezzel meg is érkeztünk a mostani cikk alanyához, vagyis Farkas Bíborka Istenek akarata című alkotásához.
A Pandemic társas mára már hatalmas franchise-zá nőte ki magát, aminek következtében számtalan kiegészítőt (A labor), újragondolást (Bevetésre készen, Ibéria) és spin-off-t (Legacy) élt meg a széria. Mivel nem régiben került bemutatásra a mozikban Ridley Scott legújabb filmje a Gladiátor II, így azt gondoltuk, hogy célszerű lenne megvizsgálnunk közelebbről a Pandemic: Róma bukása című társast, és megnézni mit is adtak nekünk a rómaiak.
Ha valamiért igazán nincs oka panaszra a horror műfaj elkötelezett rajongóinak, az az elmúlt évek roppant széles spektrumon mozgó, nem mellesleg pedig többségében kifejezetten jól sikerült horrorfilm választéka, ahol szinte már mindenki megkapta azt az egy horrort, ami után napokig azon kattogott, vajon mit is látott valójában. A Hang nélkül és a kevésbé jól sikerült 65 mögött álló Scott Beck és Brian Woods író párosa, a Hugh Grant nevével fémjelzett Eretnekkel pontosan valami ilyesmit szeretett volna letenni az asztalra, amely nagyobb részt sikerült is nekik, bár néhány helyen azért jobban jártak volna, ha követik a kevesebb, néha több elvét.
Merész húzás volt a Warner Bros. Discovery részéről, hogy nem sokkal az első Dűne film kirobbanó sikere után, az akkor kötelezőnek mondható folytatás berendelése mellett máris univerzum építésre adták a fejüket, hiszen a Frank Herbert által megteremtett Dűne világa bőven tartogat még olyan elmesélésre történeteket, amelyek a nagy vászonra vagy épp a televíziók képernyőjére egyaránt érdemesek.
(tovább…)A Pingvin fantasztikusan sikerült pilot epizódja után erős volt a gyanúm, hogy Matt Reeves-ék itt még csak itt még csak apró ízelítőt adtak nekünk az általuk megálmodott lassan önmagát felemésztő Gothamből, ahol a bűnözés sohasem egy választott életút volt, hanem sokkal inkább az egyetlen lehetséges kiút egy jobb életre. A korrupció és a szervezett bűnözés mocskától bűzlő metropoliszban a többség csak a túlélésért küzd, azonban vannak, akik ennél többre vágynak, mert úgy hiszik, az ő helyük valahol máshol van, mint ahová a sors elrendelte őket.
