A Prime Video nagy sikerű sorozata, a The Boys, két év várakozás után visszatért negyedik évadával, és továbbra is tartja magát a megszokott vérbő és szatirikus stílusához. Az új évadban a politikai és társadalmi kommentárok még élesebbek és relevánsabbak, mint valaha, ám nem minden néző találta ezt maradéktalanul sikeresnek. Valamint sokan panaszkodtak a történet tempójának erős lassítására, viszont minden várakozást megért.
Soha se hittem volna, hogy egyszer valaha el fog majd jönni ez a pillanat. Aztán persze valakik csak gondoskodtak róla, hogy mindez mégis megtörténjen. Ugyanis ez a cikk is meg kell hogy kapja a tabumentes jelzőt. Egyfelől mert maga az alkotás kapcsán akkora botrány lett, hogy az társadalmilag elég érzékeny témává tette ezt az egészet. Másfelől pedig azért, mert őszintén bevallom, hogy most kivételesen szeretném széjjel szedni ezt az alkotásnak csúfolt valamit. Ugyanis az, amit az Acolyte, avagy magyar címén az Akolitus kapcsán műveltek, az egyszerűen nem érdemel másmilyen bánásmódot. Szóval készüljön fel mindenki, mert ez most elég hosszú és meglehetősen durva lesz.
Zárójeles megjegyzés: A cikk során szándékosan a sorozat eredeti címét fogom használni, mivel a magyar fordításával újfent akár vallatni is lehet.
Az elmúlt évtizedben a felnőtteknek szóló animációs tartalmak az aranykorukat élik, hiszen olyan kritikailag elismert zseniális alkotások láttak napvilágot, mint a BoJack Horseman, az Archer, a Rick and Morty, A kék szemű szamuráj vagy éppen az X-Men ’97 (csak hogy néhányat említsek). Miközben a stúdiók jó ideje nagy energiákat ölnek a játékadaptációk készítésébe, aminek köszönhetően olyan műveket kaptunk kézhez, mint a zseniális Cyberpunk: Edgerunners, az Arcane, a The Last of Us és a Castlevania vagy éppen a Fallout széria.
Pontosan ezek miatt nem aggódott senki, amikor a Netflix bejelentette a nagysikerű Robbanó Cicák társasjáték felnőtteknek szóló animációs adaptációját. Az előzetesek is egy beteg, ám de kellő társadalomkritikával megfűszerezett alkotást sejtettek nekünk, hogy aztán akkorát koppanjunk, mint a Gladiátor 2 előzetese a Kanye West számával a múlt héten. Ha valaki nem ismerné a sorozat alapjául szolgáló társasjátékot: röviden orosz rulett macskákkal és kártyákkal, bővebben pedig ebben a cikkben olvashattok róla.
Az AI-ról, az emberiségre gyakorolt hatásáról való gondolkodás már több, mint 40 éve jelen van az amerikai filmiparban – elég csak a 2001: Űrodüsszeiára, vagy 80-as évek olyan klasszikusaira gondolni, mint a (Philip K. Dick művén alapuló) Szárnyas fejvadász, vagy az idén 40 éves Terminátor – A halálosztó. A téma tehát már nagyon régóta foglakoztatja a rendezőket és írókat, a filozofikus hangvételű, morális és etikai kérdéseket feszegető szerzői filmektől az akcióközpontú közönségfilmekig a mesterséges intelligencia számtalan manifesztációját láttuk. Volt már ellenség és szövetséges, jelent már meg emberként és csupán hang formájában. Az AI tavalyi közjószággá válását követően a témát övező diskurzusok, az azt boncolgató tudományos és művészeti munkák újabb impulzust kaptak, így nem meglepő, hogy a filmstúdiók is igyekeznek megülni ezt a hullámot. De vajon szorult még mondandó úgy általánosságban amerikai filmbe? Ha igen, azt nem az Atlas támasztja alá.
Miközben az élőszereplős Star Wars-sorozatok rendre megosztják a nagyérdeműt, az animációs sorozatok renoméja mit sem romlott (vagy csak keveset) a Klónok háborúja óta. Dave Filoni évek óta ezer százalékon pörög, ami az új Star Wars-projekteket illeti, ír, rendez, producerkedik, és szállítja az újabbnál újabb ötleteket. Mondhatni ő fogja össze azt az egyre inkább elburjánzó és átláthatatlanná váló világot, amivé Lucas univerzuma az elmúlt tíz esztendőben vált. A Jedihistóriák után, mely Ahsoka és Dooku személyiségének szemszögéből mérföldkőnek számító eseményekről oszlatta el a ködöt, ezúttal két olyan karakter kerül a reflektorfénybe a Birodalmi históriák epizódjaiban, akik egy az egyben Filoni alkotásainak gyümölcsei, és bizonyára sokan fognak velük első ízben megismerkedni.
Nem túlzás azt állítani, hogy a felnőtteknek szóló animációs sorozatok jelenleg reneszánszukat élik, hiszen az elmúlt években egymást követték a jobbnál jobb darabok. De minden ígéretes és egyedi projektre jut legalább egy tucat, egy kaptafára készült másik, amik biztonsági játékot űzve próbálják lemásolni a jól bevált recepteket, aztán végül eltűnnek a süllyesztőben.
Valamiért kialakult a világban egy olyan nézet, hogy minden, ami rajzolt per animált az csak is gyerekeknek készült tartalom lehet. Ugyan az utóbbi időkben ez a nézet valamelyest némileg árnyalódott, azonban még mindig vannak olyanok, akik hogyha meglátják, hogy valami animációs tartalom akkor attól instant távol maradnak. De még akkor is hogyha az az adott alkotás éppenséggel egy általuk kedvelt franchise-hoz tartozik. Éppen ezért hiába vannak sokan, akik szeretik a Star Wars-t, az olyan animációs sorozatoktól, mint a Klónok háborúja, vagy a Lázadók, vagy a Tales of the Jedi távol tartják magukat. Aztán meg persze panaszkodnak, hogy az ezekre épülő élőszereplős sorozatokat meg nem értik, lásd Ahsoka sorozat. Hasonló a helyzet a The Bad Batch-csel is, aminek továbbra sem vagyok hajlandó kimondani a magyar nevét, ami bár kétségkívül a Lucasfilm egyik csúcsterméke és feltehetően épül fog még rá egy-két sorozat vagy film, mégis sokan kihagyják, mondván hogy ez animációs, akkor ez biztos valami gyerekeknek gyártott vacak. Pedig a The Bad Batch se nem vacak és rohadtul nem gyerekeknek gyártott tartalom.
Hollywood, meg úgy általánosságban a nyugati világnak van egy érdekes és nagyon erős vonzalma a feudális japán harcosainak (szamuráj, shinobi, stb.) kultúrája iránt, ami a szórakoztatóiparban is tetten érhető. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi nyugati gyártású film, sorozat, videójáték, képregény, könyv létezik ami a témát dolgozza fel, akár célzott vagy épp célzatlan hitelességgel, akár csak merítve a korból/kultúrából.
Az utóbbi kategória egyik ékes példája James Clavell 1975-ös Sógun (vagy A sógun, ahogy tetszik) című regénye, melyet 1980-ban vászonra is vittek és egész komoly kultklasszik lett belőle. A fentieket és azt figyelembe véve, hogy a remake-ek korát éljük, nem volt csoda, hogy bejelentették A sógun modernizált változatát. És habár a szereposztás bizalomra adott okot, a többség mégis kétkedve állt a hírhez. Valljuk be, volt alapja. Na de tévedtünk-e? Szerencsére igen!
A Grimm fivérek nevét bizonyára mindannyian nagyon jól ismerjük. A német mesegyűjtő testvérpár történeteit már kisgyermekkorunkban is sokszor hallottuk. Sokan talán nem is sejtik, hogy kedvenc történetük épp a Grimm fivérek gyűjteményéből ered. Hamupipőke, Jancsi és Juliska, A békakirály, Csipkerózsika, Hüvelyk Matyi, mind-mind ikonikus mesekarakterek, akiket az európai közönség a testvérek munkája által ismert meg jobban. A Netflix megbízásából a Wit japán animációs stúdió elkészítette 6 részes saját feldolgozását a legismertebb történetekből.
Ha tíz-húsz évvel ezelőtt egy hollywoodi stúdió bejelentette, hogy egy népszerű videojáték alapján filmadaptációt készít, a játékosok szinte biztosra vehették, hogy a végeredmény a legjobb esetben is méltatlan lesz az eredetihez, a legrosszabb esetben pedig egyenesen vállalhatatlan. Az elmúlt években viszont megfordulni látszik ez a trend, és egymás után jelennek meg a jobbnál jobb filmes és sorozatos feldolgozások: gondoljunk csak az HBO díjnyertes sorozatára, a The Last of Us-ra, vagy az olyan animációs Netflix-szériákra, mint a Castlevania, az Arcane, vagy a Cyberpunk Edgerunners.
