Kevés nagyobb kín van annál, amit egy animációs sorozat rajongója átélhet, mint amikor egy hollywoodi stúdió megszerzi a kedvence jogait, és egy pocsék élőszereplős adaptációt készít belőle. A Nickelodeon díjakkal elhalmozott kultikus sorozatának, az Avatar – Aang legendájának rajongói egyszer már keresztülmentek ezen a tortúrán, amikor M. Night Shyamalan 2010-ben egészestés film formájában dolgozta fel az első évadot, amit aztán ízekre szedtek a kritikusok, a pénztáraknál pedig csúfosan megbukott. Így talán érthető, hogy miért csillant fel a remény sokakban, amikor a Netflix bejelentette, hogy új élőszereplős adaptációt készítenek, de ezúttal sorozat formájában, a showrunnerek pedig az eredeti rajzfilm alkotói, Bryan Konietzko és Michael Dante DiMartino lesznek. Most elérkezett az első évad premierje, a rajongók pedig eldönthetik, hogy ezúttal sikerült-e méltó formában feldolgozni Aang történetét.
(tovább…)A Netflix repertoárja telis-tele van távol-keleti gyöngyszemekkel. Hazai berkekben ezidáig a koreai doramák nyertek jobban teret, és a rajongók tábora egyre csak nő. Az utóbbi időben azonban a platform a japán film és sorozatpiacból is kezdi felzárkóztatni magát, már ami az élőszereplős produkciókat illeti. Idén februárban érkezett a szolgáltató háza tájára Az utolsó nindzsaklán japán-amerikai koprodukcióban készült sorozat, amely talán igen nehézkesen indul. Vajon a befejezés is csak csalódást tartogat?
(tovább…)Louisiana vérfertőzéssel teli mocsarai, Kalifornia fehérgalléros bűnszervezetei és Arkansas demenciával árnyalt személyes tragédiái után Alaszka állam került sorra, hogy ezúttal is a múltjukkal és jelenükkel egyaránt viaskodó emberek kálváriájának krónikájáról meséljen, az első három évadot eredetileg jegyző Nic Pizzolatto háttérbe vonulásával. Az írás minimális spoilert tartalmaz!
Számomra mindig öröm, ha egy újabb fantasy vagy sci-fi alkotás kerül moziba vagy a tévé képernyőkre. Így volt ez elmúlt pár évben a Dűnével, a Sandmannel, a Sárkányok házával és tavaly a Dungeons & Dragons: Betyárbecsülettel is, hogy csak pár kedvencet említsek. A Disneynél viszont úgy döntöttek, hogy a jelenleg tizennégy éves film után sorozatot készítenek Rick Riordan regényéből, A villámtolvajból hogy ezzel is gazdagítsák a fantasztikus művek adaptációinak sorát. A kérdés az, hogy vajon hogy sikerült a sorozat, ami a félvérek és a görög mitológia világába nyújt betekintést.
Több mint négy év várakozás után végre itt a Hazbin Hotel első évada. Még anno 2019 októberében debütált a pilot epizód Vivziepop YouTube csatornáján ami akkoriban egy hatalmas áttörés volt a YouTube-ot illetően. Az egyedi témájával, színes világával már az első naptól hatalmas elérése volt az epizódnak, és bizonyította, hogy igen is van igény felnőtteknek szóló tartalomra a platformon. A hatalmas igényre mi lenne jobb bizonyíték, mint a közel százmilliós megtekintés amit az évek alatt generált? Talán csak az, hogy jelenleg a Prime Video egyik legnézettebb sorozata, még Magyarországon is. Vajon az A24 gondozásában és az eltelt évek alatt mennyit volt képes fejlődni Vivienne Medrano és teljesíti-e egy igazi OG rajongó elvárásait a Hazbin Hotel?
Az ambiciózus, de meglehetősen vegyes fogadtatású negyedik évad után Noah Hawley újfent bebizonyította, hogy sok Coen epigonnal ellentétben ő valóban érti és magas szinten beszéli a testvérek filmes nyelvét. Erre szebb bizonyítékot (az előző három szezon zsenialitása mellett) nem is találhatnánk a Fargo ötödik etapjánál.
Az ember úgy van bekötve, hogy mindig is érdekelte az ismeretlen, a világban rejlő lehetőségek és a „mi lenne ha” latolgatása. Kis költői túlzással ez mozgatja a világunkat, így persze a szórakoztatóipart is. Az Apple saját gyártású sorozata, a For All Mankind pedig duplán is kipipálja ezt és bizsergeti a szerencsés néző ez irányú kényszereit. Ugyanis az alternatív történelmi találgatások mellett még azt is megpróbálja nekünk elképzelni, hogy mit rejtegethet, ami talán a legérdekesebb a fajunk számára: a bolygónkon túl. A nemrég befejeződött negyedik évad pedig igazán fején üti a szeget.
Talán már több is olyan cikk volt az oldalon, ahol kifejtettük, hogy bizonyos alkotások akármennyire is jók vagy közkedveltek egyszerűen van az a pont, ahol be kell fejezni őket és kvázi elengedni azt. De ha már mindenáron folytatni akarják valamilyen módon azt a bizonyos alkotást, akkor azt lehetőleg tegyék úgy, hogy valamiféle koncepció van mögötte és nem mellesleg legyen érdekes. Illetve lehetőleg adjon hozzá valamit ahhoz a bizonyos alkotáshoz, franchise-hoz. Hasonlóak voltak az elvárások a Monarch – A szörnyek hagyatéka című sorozat felé is, ami a Warner féle úgynevezett Monsterverse-ben játszódik. Gyengébbek kedvéért az a széria, amiben egyszerre benne van King Kong és Godzilla.
Egy fél pillanatra most álljunk meg, és egy rövid időre adjunk hálát, hogy ezt a cikket most otthonunk melegében és nyugalmában olvashatjuk. Ha azonban ez nem jönne el magától, akkor biztos vagyok benne, hogy a Netflix új filmje mindenkiben felébreszti ezt az érzést. 1972. október 13-án az Andokban egy uruguay-i repülőgép a fedélzetén 45 személlyel szörnyű balesetet szenvedett. A túlélők megrendítő története temérdek dokumentumfilmet és sok mozifilmet ihletett meg. Idén a Netflix is bemutatta az esetről készült saját verzióját, melynek címe A hó társadalma.
Be kell vallanom, nem tudnak túlságosan felvillanyozni az utóbbi években menetrendszerűen érkező életrajzi filmek: a mára kifulladóban lévő szuperhősfilmdömping mellett ezek jelentették a mögöttünk lévő évtized másik jövedelmező mozis trendjét. Mindeközben a mozikba egyre nehezebb a streaming elől elcsábítani az embereket, így a tengerentúli filmgyártás megpróbálja minden közéleti vagy popkulturális ikon életét pénzzé tenni, szinte már olyanokét is, akiknél ez az eltelt idő rövidsége vagy a jelentőségük ezt nem feltétlenül indokolná.
Ráadásul nagyon szűk az a mezsgye, ahol ezek a filmek valódi minőséget képviselnek. Egyik oldalról megvannak az inspirálatlan, a lehető legbanálisabb hollywoodi klisékre felhúzott szuperprodukciók, mint a Bohém rapszódia; a másik oldalról pedig azok a filmek, ahol a rendező művészi kiteljesedése és egója temeti maga alá a film tárgyát. Ilyen volt tavaly a Marilyn Monroe életéről szóló Szöszi, és ebbe a kategóriába sorolom Bradley Cooper második rendezését, a Maestro-t is.