David Chase a Maffiózók (The Sopranos) című sikersorozattal nem csupán egy kiváló gengszterszériát alkotott, hanem megágyazott a 2000-es évek sorozatreneszánszának. De hogyan született meg a mára kult-státusznak örvendő eposz a Soprano-családról? Erre ad választ az HBO kétrészes dokumentumfilmje, a Maffiózók atyja: David Chase.
Hollywood egyik régi fejősteheneként a Terminátor-franchise sem kerülheti el a végzetét. Magyarán, hogy a producerek időről időre elővegyék, és megpróbáljanak friss vért pumpálni a James Cameron 1984-es klasszikusával útjára indult szériába. Amely széria a második felvonás után minden egyes alkalommal megreformálta saját magát, más taktikával próbálta meg elérni az első két epizód által meghódított magasságokat, de minden egyes alkalommal kudarcot vallott. Olykor a sorozatnak a múlt véget nem érő szipolyozása, a konformizmusa, olykor a radikális újításai verik ki a biztosítékot a rajongóknál, és valahogy soha nem tudta elérni azt az arany középutat, ami a lehető legjobb értelemben vitte volna tovább a filmsorozat legjobban működő elemeit. És ott reformált volna, ahol hű maradt volna a sorozat eredeti szellemiségéhez, de egyúttal nem süpped bele az önismétlésbe. A Terminátor: A vég kapujában egy igencsak jól sikerült reinkarnációja a halálosztónak és egyszerre bővelkedik nosztalgikus elemekben, valamint bővíti a legendáriumot.
Szokták mondani, hogy a művészetben a szabadság jó dolog, viszont minden idők legdrágább sorozatának A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűinek az első évadánál a készítők nem kicsit átestek ennek a bizonyos szabadságnak a túloldalára. Aminek következtében, ha úgy tekintettünk, a széria első évadára, mint egy random fantasy sorozatra, akkor egy kiváló alkotást kaptunk az Amazontól, amiben néha volt pár logikátlanság. Ha viszont Tolkien-adaptációként szemezgettünk vele, akkor egy közel értékelhetetlen mű kacsingatott vissza, amiben ugyan volt pár megkapó és ötletes elem, ám mindegyikre egyenként jutott egy rakat hülyeség is.
Miközben olyan szégyentelenül lenyúlta A Gyűrűk Ura egyes párbeszédeit, monológjait és jeleneteit, hogy csak úgy pislogtunk, mint az egyszeri mordori orkok mikor meglátták, hogy a kalózok helyett holtak érkeztek meg Minas Tirithhez. Ráadásuk rendezésben az első évad sajnos messze elmaradt Peter Jackson, mára már klasszikusnak számító műveitől. Pont ezek miatt mikor véget ért A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi első szezonja nem igazán éreztem A Gyűrűk Ura és Tolkien világának kivételes esszenciáját, emiatt pedig félve vártam a most megérkező három résszel premierező második évadot.
Gotham-ben sosem hanyatlik a bűnözés. A város hírhedt bűnözői újra és újra felbukkannak, hogy aljas terveiket véghez vigyék. Gotham jól ismert köpenyes sötét lovagja ezért folyton éber, hogy megelőzze a sötét erőket a romlott város utcáin. Idén az Amazon formált jogot arra, hogy egy 10 részes animációs sorozat keretein belül bemutassa Bruce Wayne álarcos alteregójának kalandjait. A Batman: Köpenyes lovag kissé átformálja az addig megszokott Batman-univerzumot, csak az a kérdés, hogy helyesen teszi-e ezt meg.
Közel két évnyi pihenő után visszatértünk Westerosra, hogy megnézhessük ezúttal milyen kalandok várnak ránk. Szerintem többek nevében beszélhetek, hogy ha azt mondom az első szezon nem kevés meglepetéssel szolgált, ugyanis visszahozta azt, amiért sokan megszerettük George R. R. Martin világát. Továbbá minderre rátett jó pár sárkánnyal ami érthető, elvégre nem véletlenül hogy a sorozat rájuk, pontosabban a Targaryenekre fókuszált. Az előzeteseket látva pedig bőven volt alapunk arra, hogy izgalommal üljünk le a képernyők elé. Csakhogy az idei évad messze alul marad a két évvel ezelőtti elődjével szemben.
A Prime Video nagy sikerű sorozata, a The Boys, két év várakozás után visszatért negyedik évadával, és továbbra is tartja magát a megszokott vérbő és szatirikus stílusához. Az új évadban a politikai és társadalmi kommentárok még élesebbek és relevánsabbak, mint valaha, ám nem minden néző találta ezt maradéktalanul sikeresnek. Valamint sokan panaszkodtak a történet tempójának erős lassítására, viszont minden várakozást megért.
Soha se hittem volna, hogy egyszer valaha el fog majd jönni ez a pillanat. Aztán persze valakik csak gondoskodtak róla, hogy mindez mégis megtörténjen. Ugyanis ez a cikk is meg kell hogy kapja a tabumentes jelzőt. Egyfelől mert maga az alkotás kapcsán akkora botrány lett, hogy az társadalmilag elég érzékeny témává tette ezt az egészet. Másfelől pedig azért, mert őszintén bevallom, hogy most kivételesen szeretném széjjel szedni ezt az alkotásnak csúfolt valamit. Ugyanis az, amit az Acolyte, avagy magyar címén az Akolitus kapcsán műveltek, az egyszerűen nem érdemel másmilyen bánásmódot. Szóval készüljön fel mindenki, mert ez most elég hosszú és meglehetősen durva lesz.
Zárójeles megjegyzés: A cikk során szándékosan a sorozat eredeti címét fogom használni, mivel a magyar fordításával újfent akár vallatni is lehet.
Az elmúlt évtizedben a felnőtteknek szóló animációs tartalmak az aranykorukat élik, hiszen olyan kritikailag elismert zseniális alkotások láttak napvilágot, mint a BoJack Horseman, az Archer, a Rick and Morty, A kék szemű szamuráj vagy éppen az X-Men ’97 (csak hogy néhányat említsek). Miközben a stúdiók jó ideje nagy energiákat ölnek a játékadaptációk készítésébe, aminek köszönhetően olyan műveket kaptunk kézhez, mint a zseniális Cyberpunk: Edgerunners, az Arcane, a The Last of Us és a Castlevania vagy éppen a Fallout széria.
Pontosan ezek miatt nem aggódott senki, amikor a Netflix bejelentette a nagysikerű Robbanó Cicák társasjáték felnőtteknek szóló animációs adaptációját. Az előzetesek is egy beteg, ám de kellő társadalomkritikával megfűszerezett alkotást sejtettek nekünk, hogy aztán akkorát koppanjunk, mint a Gladiátor 2 előzetese a Kanye West számával a múlt héten. Ha valaki nem ismerné a sorozat alapjául szolgáló társasjátékot: röviden orosz rulett macskákkal és kártyákkal, bővebben pedig ebben a cikkben olvashattok róla.
Az AI-ról, az emberiségre gyakorolt hatásáról való gondolkodás már több, mint 40 éve jelen van az amerikai filmiparban – elég csak a 2001: Űrodüsszeiára, vagy 80-as évek olyan klasszikusaira gondolni, mint a (Philip K. Dick művén alapuló) Szárnyas fejvadász, vagy az idén 40 éves Terminátor – A halálosztó. A téma tehát már nagyon régóta foglakoztatja a rendezőket és írókat, a filozofikus hangvételű, morális és etikai kérdéseket feszegető szerzői filmektől az akcióközpontú közönségfilmekig a mesterséges intelligencia számtalan manifesztációját láttuk. Volt már ellenség és szövetséges, jelent már meg emberként és csupán hang formájában. Az AI tavalyi közjószággá válását követően a témát övező diskurzusok, az azt boncolgató tudományos és művészeti munkák újabb impulzust kaptak, így nem meglepő, hogy a filmstúdiók is igyekeznek megülni ezt a hullámot. De vajon szorult még mondandó úgy általánosságban amerikai filmbe? Ha igen, azt nem az Atlas támasztja alá.
Miközben az élőszereplős Star Wars-sorozatok rendre megosztják a nagyérdeműt, az animációs sorozatok renoméja mit sem romlott (vagy csak keveset) a Klónok háborúja óta. Dave Filoni évek óta ezer százalékon pörög, ami az új Star Wars-projekteket illeti, ír, rendez, producerkedik, és szállítja az újabbnál újabb ötleteket. Mondhatni ő fogja össze azt az egyre inkább elburjánzó és átláthatatlanná váló világot, amivé Lucas univerzuma az elmúlt tíz esztendőben vált. A Jedihistóriák után, mely Ahsoka és Dooku személyiségének szemszögéből mérföldkőnek számító eseményekről oszlatta el a ködöt, ezúttal két olyan karakter kerül a reflektorfénybe a Birodalmi históriák epizódjaiban, akik egy az egyben Filoni alkotásainak gyümölcsei, és bizonyára sokan fognak velük első ízben megismerkedni.
