Az emberiség bolygónkat romboló hatásáról szóló könyvek okkal divatosak manapság. A témakör természetesen a fikciós műfajokat is elérte, legjobb példa erre az A jövő minisztériuma. Ray Nayler: Az óceán szeme című könyve hasonlóan érdekes és égető kérdéseket boncolgató regény.
Bevallom amikor annak idején elhatároztam, hogy bizonyos cikkeimnél bevezetem ezt az úgynevezett tabumentes jelzőt, nem hittem volna hogy ezt majd ennyiszer és ilyen sűrűn fogom majd alkalmazni. A tabumentes jelzőt általában olyan alkotások esetében szoktam használni, amelyek valamilyen szexuális jellegű tartalommal rendelkeznek. Illetve ha valamilyen társadalmilag érzékeny dologgal foglalkoznak. Ezért lett például tabumentes cikk A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi és az új Kishableány film is.
Természetesen az ilyen tabumentes cikkeknél mindig sokkal szabadabban fogalmazok, mint amúgy, így ezekben a cikkekben sok olyan kifejezés található, ami egyesek számára esetleg visszatetszést válthat ki. Szóval mindenki tudhatja, hogy mire számítson. Bevallom sokat gondolkoztam azon, hogy miként kezdjek neki ennek a cikknek. Ugyanis a jelenlegi írás alanyául szolgáló alkotás, nevezetesen a Lloyd, a belső szörnyeteg, amire a továbbiakban csak, mint Lloyd fogok hivatkozni, olyan dolgokat tartalmaz, amik úgy érzem ismét megérdemlik azt a bizonyos tabumentes jelzőt.
Bevallom nem igazán szeretem a novellásköteteket, illetve úgy általában véve a novellákat. Ennek egyfelől főként az az oka, hogy én speciel inkább jobban kedvelem a hosszabb, egybefüggőbb történeteket. Másfelől pedig mert legtöbbször azt tapasztalom, hogy a novella szerzők úgy tekintenek erre az egész dologra, hogy ez most az ő pillanatuk a tündöklésre és általában valami olyan elvont és groteszk dolgot mutatnak be, aminek sok esetben semmi értelme. Vagy ha mégis, akkor azt sokszor ilyen nagyon kifacsart és művészieskedő keretbe foglalják, ami finoman szólva is taszítani szokta a közönség egy jelentős részét. Az pedig már csak külön felháborító szokott lenni, amikor egyesek azt mondják, hogy ezeknek az alkotásoknak a megértéséhez valamilyen kulturális és/vagy intellektuális tudásszint szükséges, hol ott a legtöbb esetben ezek a cuccok valójában csak egy pocsék alkotó pocsék munkái.
Habár igaz, ugyanez az állítás speciel az úgynevezett szépirodalmi alkotásokra is érvényes, amik … nos fogalmazzunk úgy azok az alkotások szintén a komfort zónámon kívül helyezkednek el. Ennek ellenére hébe-hóba azért beszoktam vállalni egy-egy ilyen jellegű alkotást. Noha leginkább azért, mert általában nem szoktam tudni, hogy pontosan mibe is nyúlok bele. Valamint, mivel nem titok, hogy ez a mostani alkotás történetesen egy általam kedvelt újság a Magyar Hang által fenntartott kiadó berkein belül került kiadásra, akiknek részben ezáltal is szeretném valahogy támogatni a munkájukat. Politikai hovatartozástól függetlenül.
Legyünk őszinték, minden alkotásban van valamilyen hiba. Azonban ezeknek a hibáknak a mennyisége és a milyensége nagyban képes befolyásolni az adott alkotás élvezhetőségét. Márpedig a Csillagok háborúja IX. – Skywalker kora olyan szintű és mennyiségű hibával van tele, hogy az gyakorlatilag az egész addigi szériát majdhogynem képes volt tönkretenni. Sőt egyesek számára konkrétan haza is vágta. Ráadásul az abban a filmben fellelhető lévő hibákat, jelenleg is vagy három különálló sorozattal igyekeznek valahogy a helyére tenni.
Valamint az is biztos, hogy a készülő folytatásokra is elég erőteljesen rá fogja nyomni a bélyegét mindaz, ami abban a részben történt. Nem titok, hogy a jelenlegi cikk alanyául szolgáló regény, A Sithek árnyéka is nagyrészt azért készült el, hogy valamelyest háttérmagyarázatul szolgáljon az abban a filmben felmerülő egyik legnagyobb problémára. Már persze ha valakiben maradt még elég érdeklődés vagy gusztus arra, hogy egyáltalán válaszokat is akarjon kapni rá.
Mostanában egyre inkább divattá kezd válni, hogy bizonyos franchise-okat úgy folytatnak, hogy valójában visszamennek benne az időben és a közönség egy afféle előzmény per eredet történetet kap, ami jobb esetben akár önállóan is képes megállni a saját lábán. Ez történt a Trónok Harca esetében. A Harry Potter-nél is. Illetve az Éhezők viadala és a Gyűrűk ura esetében is. Habár igaz a végeredmény elég változó minőséget mutat. Ugyanakkor ott van a Star Wars, ami olyan szempontból különleges, hogy ott ezt a fajta kvázi folytatást már korábban is meglépték és számos olyan alkotás született, ami jóval a főcselekmény előtt játszódik. Méghozzá attól szinte teljesen függetlenül. Elég csak a népszerű KOTOR szériára gondolni. Azonban nem régiben a Disney is úgy döntött, hogy csinál egy ilyen múltbéli cselekményszálat per önálló szériát, amit aztán elkereszteltek Köztársaság fénykorára. Ennek a szériának az első fázisáról már korábban cikkeztünk. Most pedig itt van ennek a szériának a második fázisa, ami még visszább megy az időben. Igaz nem feltétlenül annyira és úgy ahogyan azt sokan szerették volna.
Octavia E. Butler Földmag-duológiája konkrétan velem egyidős. Ami azt jelenti, hogy már születésemkor mindenféléket vizionalizáltak, hogy majd milyen lesz az a jövő, amiben mi most jelenleg élünk. Az első kötet, A magvető példázata annyira a jelenünkben játszódott, hogy konkrétan 2024-gyel kezdődött. Hogy abból mi teljesült, vagy mi sem… Van, ami egyértelműen megmondható, más ha nem is olyan formában, de átvitt értelemben ráhúzható. Egy azonban biztos, nem fest fényes jövőt elénk.
Sokszor hangoztatott közhely, hogy egy könyvet senki se a borítója alapján ítéljen meg. Ennek a legtöbben a legtöbbször még is így tesznek és bizonyos könyveket már a borítójuk alapján megítélnek. Vagy még inkább elítélnek. Sokszor egyébként tévesen. Ugyanakkor az is igaz, hogy vannak olyan könyvek, amelyeket egyesek kifejezetten a borítójuk miatt vesznek meg és természetesen erre olykor maguk az alkotók és/vagy a mögöttük lévő kiadók is nagyban rájátszanak. Speciel nem titok, hogy én is vettem már meg nem egy könyvet kizárólag csak a borítója miatt. Ennek oka, hogy a közönség úgy van kondicionálva, hogy bizonyos dolgokból akaratlanul is apellálni szokott valamire függetlenül attól, hogy ez végül valóban úgy van-e vagy sem. Hasonló a helyzet a mostani cikkünk alanyával, vagyis hát alanyaival, amelyekről a borítója alapján feltehetően mindenki azt gondolja, hogy ez biztosan valami elfuserált, kosztümös, nyálas, romantikus vacak, pedig valójában valami teljesen más.
Az ifjúsági avagy más néven young adult alkotások az egyik legnépszerűbb műfajok közé tartoznak. Ennek pedig alapvetően két oka van. Egyfelől a nosztalgia, mivel állítólag ez a legszebb időszak az ember életében, tele lehetőségekkel és vágyakkal, amik általában még nincsenek megrontva a valóság mocskával. Másfelől pedig azoknak, akiknek esetleg nem feltétlenül volt ez egy olyan boldog időszak és/vagy éppenséggel a jelenlegi élethelyzetükkel sem elégedettek, ez egyfajta menekülési útvonal a valóság elől. Egy afféle vágyálom, amin keresztül olyan helyzeteket élhetnek meg, amire a valóságban soha vagy nem feltétlenül úgy volt lehetőségük, ahogyan azt szerették volna. Részben emiatt van az, hogy a legtöbb ilyen jellegű alkotás mindig valamilyen másik dolog köré épül például valamilyen zenés-táncos-éneklős-színjátszós dolog, akárcsak pl a High School Musical. Vagy valamilyen sportág köré, mint a jelenlegi cikkünk alanya is, a Kollár Betti féle Kosársuli című könyv.
Kezeket fel, ki várta már nagyon az őszi időszakot? Ködös reggelek, ezernyi árnyalatba boruló erdők, csendes, lelassuló esték egy jó könyv és egy jó ital mellett – részemről egész évben el tudnám viselni ezt a hangulatot. Ennek a néhány hétnek megvan a maga különleges atmoszférája, egyszerre meghitt és borzongató, vagyis tökéletes arra, hogy az ember bekuckózzon egy regénnyel. Erre az időszakra válogattam össze pár őszi olvasmányt; vannak köztük kedvencek, és vannak, amiket idén tervezek először olvasni. Az összeállításban szereplő könyvek jelentős része fantasy, de akad köztük krimi és thriller is. Azokat a köteteket válogattam össze a polcról, melyeket kivétel nélkül áthat a kísérteties, feszült légkör, nem egyet receptre írnék fel mindenkinek novemberre.
Lassan már a csapból is David Grann regénye, a Megfojtott virágok folyik. Pontosabban az abból készült film. Ugyanis a történet a napokban jelenik meg a hazai mozikban, és én magam is már régóta nézegettem az előzeteseit. Aztán megtudtam, hogy egyébként ez csak egy adaptáció. Onnantól pedig egyenes út vezetett odáig, hogy még a film előtt el kell olvasni. Pláne, hogy jelen esetben egy szakkönyvet visznek vászonra. Ez a ritka eset pedig még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Így aztán megszületett a döntés: minél többen ismerjék csak meg az eredeti formát is.
