Robert Eggers egy olyan rendező, akinek a filmjeire figyelni kell. A The Lighthouse után ráadásul minden korábbinál nagyobb költségvetés állt a rendelkezésére, hogy igazán epikus és látványos viking történetet alkosson. A Valhalla rendezők számára fenntartott asztala pedig minden bizonnyal örömmel várta az új próbálkozást.
A Marvel Studios tavalyi évben nyújtott filmes teljesítménye a Shang-Chi-t leszámítva finoman szólva sem volt éppen maradandó, így annyira talán nem meglepő, ha ezek után az ember akarva-akaratlanul is, de jóval nagyobb elvárásokkal tekintett a jövőbe, pláne a Doctor Strange, a multiverzumokat végre teljes pompájában megvillantani hivatott, második önálló kalandjának irányába.
Mivel mind az adott alkotás, mind pedig a hozzákapcsolódó téma olyan jellegűnek számít, ezért szükségesnek tartom, hogy a soron következő cikk folyamán előkerüljenek bizonyos dolgok, amelyek afféle tabunak számítanak. Valamint rendhagyó módon maga a cikk is helyenként meglehetősen szókimondó és némileg talán obszcén is lesz. Ez persze lehet, hogy sokak számára olykor valamelyest zavaró vagy kellemetlen, esetleg akár felháborító és visszataszító is lesz. Azonban mindez csak is azért van, hogy lehetőleg minél többen és lehetőleg minél jobban megértsék, hogy pontosan mi is a probléma ezzel az úgynevezett alkotással. Emellett azt is köteles vagyok jelezni, hogy a cikk rendkívül spoileres lesz az adott alkotással kapcsolatban. Szóval csak is ezeknek a dolgoknak a tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
A Szovjetunió felbomlása számos etnikai konfliktushoz vezetett a jogutód Oroszországban és a függetlenedő tagköztársaságokban egyaránt, amik hatásai jelenünkbe is tovább gyűrűznek – nincs olyan ember ma Magyarországon, aki ne tudna a szomszédunkban zajló vérengzésről. De nemcsak az orosz-ukrán háború képezi az unió véres örökségét, hisz még nincs két éve az azeriek és örmények között lezajlott hegyi-karabahi háború kirobbanásának, és az időben visszafelé haladva lehetne sorolni a további tragikus eseményeket, melyek olykor kiterjedt fegyveres konfliktusokat. A 2013-as észt-grúz koprodukcióban készülő film, a Mandarinok az 1992-es grúz-abház idején játszódik, és amellett, hogy mesél egy a nyugati világban talán ismeretlenebb konfliktusról, még többet elárul egyetemlegesen a háború és az erőszak abszurditásáról.
Sokféle klisé létezik, amiből az egyik hogy adott egy a szakmájában, vagy legalábbis az élet valamely területén sikeres, ám ugyanakkor meglehetősen kiégett és komor hangulatú személy, aki egyszer csak összetalálkozik egy vidám, élettelteli és általában együgyű illetővel, majd belekerülnek valamilyen drámailag megterhelő és/vagy életveszélyes helyzetbe, többnyire persze az akaratukon kívül, amiből azután valahogyan ki kell jutniuk és természetesen közben a két fél valamiért egymásba szeret. Persze attól, hogy valami klissés még nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz is. Hiszen megfelelő hozzáállással és kellő kreativitással szinte mindenből ki lehet hozni valami jót, vagy legalábbis valamilyen formában élvezhetőt. Valószínűleg ilyen megfontolásból készülhetett el Az elveszett város című film is.
A párhuzamos univerzumok létezése nem újkeletű koncepció a szórakoztató iparban. Míg a fantasy és science fiction irodalom, valamint a képregények már régóta kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket, addig a filmek és sorozatok világában csak az elmúlt években kezdett igazán elterjedtté válni a multiverzum használata. Talán pont ez lehet az oka annak, hogy eddig viszonylag kevés mozgóképes alkotás tudott kreatívan hozzányúlni a témához. Erre jön az A24 stúdió, továbbá Daniel Kwan és Daniel Scheinert rendezők, hogy ránk rúgják az ajtót, majd kijelentsék, hogy még nem láttunk semmit.
Azt hiszem többek nevében beszélhetek, amikor azt mondom hogy a négy évvel ezelőtti rész, a Grindelwald bűntettei nem nyerte el maradék nélkül a Harry Potter rajongók szívét. A sehova se tartó történet sajnos egy felejthető filmet eredményezett, szemben a legelső legendás állatokkal, amire nosztalgikus hangulatban ültünk be. Innen szép nyerni, a kérdés az, hogy vajon J. K. Rowling ezúttal milyen forgatókönyvet hozott össze. Az mindenképp ígéretesnek tűnt, hogy az összes Harry Potter film forgatókönyvéért felelős Steve Kloves is társult az írónőhöz.
Gyakran ismétlődő jelenség a különböző alkotásoknál a hányattatott sorsú kisember motívuma, aki vagy egy általa előidézett vagy egy éppenséggel rajta kívül álló okból valamilyen szorult élethelyzetbe kerül és emiatt valami erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgot kényszerül csinálni. Természetesen ennek az a célja, hogy a közönség minél jobban azonosulni tudjon az adott karakterrel vagy helyzettel és igazság szerint, hogyha megfelelően kidolgozzák az egészet, akkor az egy kellően erős drámai szállal tudja felruházni az adott alkotást. Ugyanakkor az sem számít ritkának, hogy bizonyos alkotók ezzel a módszerrel kívánják elfedni az egyes alkotásaik hibáit a közönség elől. Persze olykor nem könnyű megállapítani, hogy mi tesz jót vagy rosszat egy adott alkotásnak. Így van ez a Rohammentő esetében is.
Sok olyan dolog van, amivel a filmek felett ítéletet mondó felszínesebb kritikusokat könnyű elvarázsolni. Ilyen például a fekete-fehér képi világ, az életrajzi ihletésű felnövéstörténet és az aranyos gyerekszereplő is. Kenneth Branagh eddigi legszemélyesebb filmjében, a Belfastban ez mind megtalálható, de tényleg igazán jó lesz ettől a film?
A két éve napvilágot látott a Sonic, a sündisznó átütő sikere nemcsak a stúdiót, de engem is vártalanul ért. Az eredetileg egy halloween-i rémségre hajazó kék süni dizájnja miatt ugyanis a film több hónapot csúszott, hogy aztán az újra designolt kis kék gyorshajtó végül jól ismert formájában romboljon be a filmszínházakba. A végeredmény pedig, nos, önmagáért beszélt: a covid járvány előtti utolsó nagyobb blockbusterként néhány hét alatt egy egészen csinos 400 millió dolláros összbevétellel zárta a viszonylag rövid mozis pályafutását, ami után nem is lehetett kérdéses, hogy a Paramountnál bizony franchise-t fognak építeni a videojáték történelem egyik legikonikusabb karaktere köré.
