Az ír származású színházi és filmrendező zseni, Martin McDonagh alkotásai ismertek szókimondó párbeszédeiről, fantasztikus monológjairól, abszurd helyzeteiről és persze morbid fordulatairól. A Vadló Kilenc (Wild Horse Nine) pedig továbbra sem töri meg a zseniális életművet, sőt az ismerősnek ható történetből is képes új végkifejletet kreálni.
Olivia Wilde előző rendezése olyannyira nem volt számára kedves emlék, hogy négy évet kellett várni, hogy újra megpróbálkozzon a kamera másik oldalán alkotni valamit. A Nincs baj, drágám! című film premisszája izgalmasnak tűnt, végül egy elfáradt Black Mirror-epizód sült ki belőle. A problémát azonban nem Wilde rendezői tehetsége jelentette (habár lehet átfedés), hanem több, különböző konfliktus a színfalak mögött, ami rányomta a bélyegét a végeredményre. Ennélfogva a rendezői karrierje szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen fogadtatásban részesül a következő szárnypróbálgatása. Harmadik filmként a választása egy kamaradarabra esett: a Meghívás révén a spanyol Szenvedélyes szomszédok névre hallgató filmet dolgozta fel amerikai közegben.
Vannak olyan alkotások, amelyek valami olyan elborult koncepció köré épülnek, ami egyszerre teszi ezeket az alkotásokat érdekessé, ugyanakkor egyben taszítóvá is a közönség számára. Hasonló a helyzet a Bálnahullás című alkotással is, ami egy olyan abszurd elgondolásra épül, ami mindenkinek megragadja a figyelmét. Függetlenül attól, hogy végül miként is viszonyul majd ehhez az egész dologhoz. Márpedig bevallom nekem ez a film jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint bármi más, ami a közeljövőben kijött vagy éppenséggel ki fog jönni.
Hollywood már régóta nem elégszik meg azzal, hogy könyveket, képregényeket vagy videojátékokat adaptáljon. A szórakoztatóipar felismerte, hogy szinte bármilyen közismert márkanév mozgósíthatja a közönség nosztalgiáját, legyen szó társasjátékról, építőjátékról vagy éppen egy aprócska játékautóról. A lényeg sokszor nem az, hogy a termék mögött létezik-e elmesélésre érdemes történet, hanem az, hogy hányan ismerik fel az adott termék logóját. A Matchbox: The Movie (2026) ennek a gondolkodásnak szinte tankönyvi példája.
Sokunkban élénk emlékként él David Fincher és Aaron Sorkin 2010-es, nagy port kavaró filmje, a The Social Network – A közösségi háló. Az alkotást nyolc kategóriában jelölték a 83. Oscar-gálán. David Finchert a legjobb rendező kategóriában is jelölték, de végül csak Aaron Sorkin és a film zeneszerzőpárosa, Trent Reznor és Atticus Ross térhetett haza díjjal a kezében.
Van az a rendezőtípus, akiktől, ha nem is várjuk el, hogy az év legjobb filmjét tegyék le az asztalra, arra mindenképp számíthatunk, hogy valami különlegeset fogunk látni tőlük. M. Night Shyamalan például ebbe a kategóriába tartozik nálam, hiába okoz nagy eséllyel csalódást, akkor is valami olyasmit ad ki a kezei közül, ami az ő munkájának nyomait viseli. Nicolas Winding Refn egy másik ilyen különce a filmgyártásnak. Ő viseli ma David Lynch koronáját, ami a zavarba ejtő, álomszerű filmek rendezőjének jár. Noha a kettejük közötti hasonlóság inkább a felszínen van csak meg, az vitathatatlan, hogy mindkét rendező munkája képes révületbe ejteni a nézőjét. Neonpokol című filmjével Refn minden eddiginél mélyebbre merül az őrá jellemző esztétikában. Ennél refnesebb film eddig még nem készült. Más lapra tartozik, hogy ennek örülni kell-e, vagy nem.
Túl az évtized felén már el lehet azon gondolkozni, hogy mik a filmes világ jelenlegi trendjei – kedvelt témái, attitűdje a körülöttünk elterülő valósághoz. Sajnos nem egy megosztó álláspont, hogy a valóságunk nem éppen szívderítő. A 2020-as évekre berúgta az ajtót egy világjárvány, hogy aztán háborúkkal, mészárlásokkal, gazdasági és természeti válságokkal folytatódjon, melyeknek még koránt sincs vége, és nem is igazán látjuk még a kiutat, inkább az alagút közepe felé tartunk.
Ettől nem független, hogy megfigyelhető egy kivirágzása a korszakra reflektáló társadalom- és rendszerkritikus műveknek az utóbbi esztendőkben. Az, hogy ki, mikor, hogyan és milyen aspektusához „szól hozzá” a válságnak, izgalmas téma, ami kitenne egy külön elemzést. A tavalyi felhozatalból például Lánthimosz Bugoniáját, Aster Eddingtonját és Park Chan-wook Nincs más választását is idesorolnám. Alejandro González Iñárritu és Tom Cruise filmje, a Digger is véleményem szerint ebbe a trendbe illeszkedik.
A Hope – Remény, egy dél-koreai sci-fi és akció-thriller, amelyet Hong-jin Na írt és rendezett. A film első ránézésre egy izgalmas krimi-horrornak tűnik nagyszerű, sejtelmes kameraállásokkal, azonban a történet lassú kibontakozása idővel ráébreszt, hogy nem erről van szó, de addigra már túl késő lesz, és magával rántja a nézőt ahhoz, hogy kellően kíváncsivá tegye.
Úgy tűnik, az amerikai filmgyártás továbbra sem tett le a saját aranytartalékainak kimerítéséről – a producerek olyan mélyre ástak bevételt generáló címek után kutatva, hogy már a mérsékelt sikerű és népszerűségű, félig feledésbe merült filmek kerülnek leporolásra egymás után. így történt, hogy 1987 után újra mozivászonra került Az univerzum védelmezői (közismert nevén Masters or the Universe, egy itthon kevésbé ismert fantasy-franchise, powered by Mattel), vagy tavaly a Stephen King-adaptáció, ’87-ben szintén megénekelt A menekülő ember. Érdekesség, hogy előbbinek Dolph Lundgren, míg utóbbinak Arnold Schwarzenegger volt a protagonistája – árulkodó a korszak mozis trendjeiről. Az idő könyörtelenségének köszönhetően a ’90-es években elvetett magok is megértek az aratásra: az 1998-as Átkozott boszorkák egykori rajongói is bőven annyi idősek lettek, hogy érdemes őket megmelengetni egy kis nosztalgiával. És így lőn az Átkozott boszorkák 2.
(tovább…)A neves, de szebb napokat is megélt rendező, Ridley Scott ezúttal egy posztapokaliptikus kalandra invitálja nézőit a Kutya csillagkép című mozijával. Sajnos a végeredmény csak a műfaj tucat darabjait gyarapítja, és továbbra is messze áll a legendás brit filmes régi hírnevétől.
