Vannak olyan alkotások, amelyeknek az a koncepciója, hogy valamilyen aszimmetrikus felállásba helyezi a karaktereit. Ez azt jelenti, hogy az adott alkotásban van valamilyen általában természetfeletti képességekkel is rendelkező, olykor túlságosan is erősnek bemutatott ellenfél, ami üldözi vagy gyilkolja a különböző szereplőket. A lényeg, hogy a karakterek, még ha csak látszólag is, de esélyük se legyen az aktuálisan adott ellenféllel szemben.
(tovább…)2019 év vége felé Martin Scorsese úgy nyilatkozott a Marvel filmekről, hogy (kissé gyérül idézve) azok nem nevezhetők filmnek, sokkal inkább hasonlítanak afféle vidámparkokhoz. Hajszálpontosan ez jutott nekem is eszembe a Netflix égisze alatt készülő produkciókról, miközben néztem A szürke embert, amelyben Ryan Gosling épp annyira lelkes, mint én, amikor a számlákat kell befizetnem.
Taika Waititi másodjára is megkapta a lehetőséget, hogy a Marvel rendezői székébe üljön és folytassa Asgard örökösének, Thornak a kalandjait. A Jojo Nyuszi és pár sorozatrész dirigálása után el is készült az új-zélandi rendező következő filmje, ami egyben az MCU negyedik fázisának egyik legvártabb megállójává nőtte ki magát, Gorr-ral, Mighty Thorral, visító kecskékkel és egyéb finomságokkal megfűszerezve (Spoilermentes cikk).
Szombattól már bárki megtekintheti az HBO Max-on Zsótér Indi Dániel (rendező, forgatókönyvíró), Vida Orsolya (forgatókönyvíró) közös filmje. Daniék ugyanis a két éve beköszöntő koronavírus, és a vele együtt érkező bezártság miatt úgy döntöttek, hogy egy öt történetet felvonultató alkotásban örökítik meg a karantén ránk gyakorolt hatását. Viszont csavartak még egyet a sztorikon, és azt az Alkony Zóna sajátos stílusába ültették. Így született meg a Muchichka László narrálásával vezetett szürreális univerzum, A Karantén Zóna.
2012-ben Scott Derrickson a Sinister képében egy fojtogató atmoszférájú, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen kísértetházas történetet mesélt el, miközben képes volt az alzsáner unásig ismételt sablonjait élvezetesen és valóban ijesztően előadni. Bár a Marvel stúdióval való egyalkalmas kirándulása (Doctor Strange) megszakította a filmográfia horrorvonulatát (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!), a Fekete telefon által a tékozló fiú végre hazatért a szeretett műfajához.
Nicolas Cage egyesek szemében igazi színészlegenda, mások szemében csapnivaló ripacs. De ezen felül Cage apa, akcióhős, Nagy Művész és igazi megmentő. Vagy egy karrierje végén lévő, kiégett pozőr, akire már senki nem kíváncsi néhány mémgyároson kívül? Az A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya ezekkel a kérdésekkel játszadozik, szerencsére igen szórakoztató módon.
Vannak olyan alkotások, amelyek eleve előnyös helyzetből indulnak, mivel valami olyan dolog van bennük, ami annyira élvezetes a közönség számára, hogy akár az adott mű összes hibáját is képesek figyelmen kívül hagyni miatta. Ilyen például szinte az összes dinoszauruszos alkotás. Merthogy az óriás hüllőket mindig is egyfajta sajátos rajongás övezte, ami valahol teljesen érthető, hiszen legyünk őszinték, valóban magukkal ragadó és különleges teremtmények. Személy szerint bevallom én is nagy dinó rajongó vagyok és szinte az összes filmet láttam vagy legalábbis mindig felkelti az érdeklődésem, ha egy alkotásban láthatom őket. Márpedig ezeknek egyik, ha talán nem a legkiemelkedőbb darabja a Jurassic széria, aminek a legújabb része a Jurassic World: Világuralom.
Habár nem feltétlenül lesznek majd rendszeresek az ilyen típusú cikkek. Azonban vannak bizonyos alkotások, amelyek olyan témákat dolgoznak fel, amik adott esetben sérthetik egyesek jóízléssét, vagy túlzottan felkavaróak lehetnek vagy akár a téma jellege okán olyan módon szükséges beszélni az adott alkotásról, ami egyesek számára visszataszító lehet. Éppen ezért ilyekor mindig előre jelezve lesz, vagy legalábbis én személy szerint biztosan jelezni fogom, hogyha valami ilyen típusú cikk jön. Márpedig a Lányok Dubajban egy kifejezetten olyan jellegű alkotás, ami megköveteli, hogy nyíltan és kendőzetlenül beszéljünk bizonyos dolgokról. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
Tom Cruise az elmúlt évtizedekben egyre inkább elkezdte a saját felügyelete alá vonni a filmjeit. Tulajdonképpen a kortárs Warren Beatty-vé vált azáltal, hogy a főszerep mellett erőteljes produceri feladatokat lát el, illetve kellően kiveszi a részét a filmje körüli marketingkampányban. Eközben pedig nála is megmaradt az a klasszikus mozisztár imázs, amit ma már kevés új-generációs színész tudhat magáénak. A folyamatosan megújuló Mission: Impossible-széria mellett Cruise ezúttal a kultikus státusznak örvendő Top Gun-nak készített folytatást, hogy bebizonyítsa, még mindig tudja mi fán terem a jó blockbuster.
Robert Eggers egy olyan rendező, akinek a filmjeire figyelni kell. A The Lighthouse után ráadásul minden korábbinál nagyobb költségvetés állt a rendelkezésére, hogy igazán epikus és látványos viking történetet alkosson. A Valhalla rendezők számára fenntartott asztala pedig minden bizonnyal örömmel várta az új próbálkozást.
