Film

Film

Feltárul az Arrakis igazi arca – Dűne: Második rész kritika

Bő két és fél év telt el Denis Villenuve első Dűne filmjének premierje óta. Akkor rengetegen vártuk Frank Herbert klasszikusának legújabb adaptációját, amibe korábban David Lynch-nek és Alejandro Jodorowsky-nak is beletört a bicskája. Bár erős felvezető jellege miatt kicsit húztuk a szánkat, de azt egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy Villeneuve újfent bebizonyította, hogy igenis ért a sci-fikhez. 2021-ben, pár nappal a bevételeket látva, a Warner zöld utat adott a folytatásnak, amivel Herbert teljes első könyve megkaphatja modern verzióját, hogy még többek ismerjék meg ezt a páratlan történetet. A héten az írók és a színészek sztrájkja után viszont végre elérkezett az idő. Vajon Villeneuve meg tudta ugrani az első rész által feltett lécet, vagy esetleg túl is szárnyalta azt?

(tovább…)
Film

A raszta szív – Bob Marley: One love kritika

Pár éve kialakult egy trend az Álomgyárban, ami szerint egykori sikeres zenészek életéről készítenek filmeket, hiszen ezek a személyek egykor valóban valóra váltottak egy álmot. Sorra került már a Queen, illetve azon belül Freddy Mercury, Elton John, Whitney Houston és maga Elvis is. Valamint menet közben a kis képernyőn is több olyan alkotás született, ami bizonyos zenekarok, zenészek életét mutatta be, köztük a szerintem eddigi talán legjobb magyar gyártású sorozat, A Király is, ami Zámbó Jimmy életéről és tragikus halálának a körülményeiről szól. Illetve ahogy láttam hamarosan megjelenik majd egy Amy Winehouse-os film is. Ezt a sormintát követve pedig nem meglepő módon megjelent egy film a reggae királyának Bob Marley-nek életéről is.

(tovább…)
Film

A pókasszony különböző árnyalatai – Madame Web kritika

Valamilyen oknál fogva a Sony pont akkor döntött úgy, hogy elkezdi felépíteni a saját szuperhősös univerzumát, amikor ez az egész szuperhősös zsáner éppen nincs túl jó állapotban. Ráadásul mindezt azzal a Pókember franchise-zal készülnek megtenni, amibe már jó néhányszor belebuktak. És ha mindez nem lenne még elég, valamiért ennek az egész Pókemberes univerzumnak úgy álltak neki, hogy éppen pont a címszereplőt hagyták ki belőle. Vagy legalábbis nem ő rá kezdték el felépíteni ezt a szériát, hanem a kvázi mellékkaraktereire. Ennek a szériának az egyik állomása a Madame Web, amivel feltehetően új alapokra kívánták helyezni ezt az egész kvázi Pókember nélküli Pókemberes Univerzumot. Jézusom ezt még kimondani is szörnyű volt.

(tovább…)
Film

Abszurd, groteszk és szürreális – Szegény párák kritika

Jorgosz Lanthimosz (emellett a magyar átírás mellett tettem le a voksom, pedig találkoztam vagy négyféle verzióval) korunk egyik legizgalmasabb szerzői filmese, akinek élénk, jellegzetes kézjegyei miatt művei olyan mértékben össze nem téveszthetőek, mint Wes Anderson vagy Lars von Trier remekei. A Szegény párák ugyan adaptáció, és ezúttal a görög rendező a forgatókönyvből nem vette ki a részét, de mégis, már az első három perc alatt széles mosollyal dőlhettem hátra a moziszékben – visszatértem Lanthimosz világába, ami furcsább, harsányabb és szatirikusabb, mint valaha.

(tovább…)
Film, Netflix

A fehér pokolba zárva – A hó társadalma kritika

Egy fél pillanatra most álljunk meg, és egy rövid időre adjunk hálát, hogy ezt a cikket most otthonunk melegében és nyugalmában olvashatjuk. Ha azonban ez nem jönne el magától, akkor biztos vagyok benne, hogy a Netflix új filmje mindenkiben felébreszti ezt az érzést. 1972. október 13-án az Andokban egy uruguay-i repülőgép a fedélzetén 45 személlyel szörnyű balesetet szenvedett. A túlélők megrendítő története temérdek dokumentumfilmet és sok mozifilmet ihletett meg. Idén a Netflix is bemutatta az esetről készült saját verzióját, melynek címe A hó társadalma.

(tovább…)
Film

A DC hattyúdala – Aquaman és az Elveszett királyság kritika

A DC filmes részlege finoman szólva sincsen rendben. Habár tegyünk hozzá, hogy újabban a Marvel-él is akadnak gondok, azonban messze nem annyi, mint a DC-nél. Ennek oka legfőképp a túlzott kapkodás és az átgondolatlanság, amivel a saját filmes univerzumukat, az úgynevezett DCU-t kezelik. Persze azért így is megvoltak a maga pillanatai és akadtak azért jól sikerült és érdemi alkotások lásd Wonder Woman vagy az újragondolt Öngyilkos Osztag. De speciel idesorolható akár az első Aquaman film is, aminek bár bőven vannak hibái és hiányosságai, ám összességében véve mégis csak egy korrekt és szórakoztató alkotás lett. Ugyan mostanra már hivatalosan is elkasszálták vagy legalábbis rebootolni fogják ezt az egész DC filmes univerzumot. Azonban a még meglévő filmjeiket feltehetően veszteségminimalizálási céllal azért még moziba küldték. Ennek utolsó darabja az Aquaman, az elveszett királyság.

(tovább…)
Film

Sci-fi: The Motion Picture – Rebel Moon kritika

Zack Snyder, a Vizionárius Rendező elérkezettnek látta az időt, hogy a sci-fi műfajban is bizonyítsa rátermettségét. Mostani filmje, a Rebel Moon eredetileg Star Warsnak készült, a Lucasfilm azonban nem volt meggyőzve Snyder géniuszát illetően, ezért kiadták az útját – nem meglepő, hisz az elmúlt évek Star Wars-produktumait elnézve nem árt óvatosabban megközelíteni, hogy mit adnak ki a kezeik közül. Véleményem szerint pedig helyesen mérlegeltek, mikor arra jutottak, hogy Zack munkássága az utóbbi évek alapján sem minőségében nem váltaná meg a filmjeik jövőjét, sem stílusában nem összeegyeztethető a Disney babyyodás-porgos-babufrikes családbarát imidzsével. Így került a Birodalom- és Jedi-mentesített projekt a Netflixhez, ahol mostanság előszeretettel adnak szabad kezet a nagynevű hollywoodi rendezőknek, annak minden előnyére és kárára.

(tovább…)
Film, Netflix

A forma a tartalom felett – Maestro kritika

Be kell vallanom, nem tudnak túlságosan felvillanyozni az utóbbi években menetrendszerűen érkező életrajzi filmek: a mára kifulladóban lévő szuperhősfilmdömping mellett ezek jelentették a mögöttünk lévő évtized másik jövedelmező mozis trendjét. Mindeközben a mozikba egyre nehezebb a streaming elől elcsábítani az embereket, így a tengerentúli filmgyártás megpróbálja minden közéleti vagy popkulturális ikon életét pénzzé tenni, szinte már olyanokét is, akiknél ez az eltelt idő rövidsége vagy a jelentőségük ezt nem feltétlenül indokolná.

Ráadásul nagyon szűk az a mezsgye, ahol ezek a filmek valódi minőséget képviselnek. Egyik oldalról megvannak az inspirálatlan, a lehető legbanálisabb hollywoodi klisékre felhúzott szuperprodukciók, mint a Bohém rapszódia; a másik oldalról pedig azok a filmek, ahol a rendező művészi kiteljesedése és egója temeti maga alá a film tárgyát. Ilyen volt tavaly a Marilyn Monroe életéről szóló Szöszi, és ebbe a kategóriába sorolom Bradley Cooper második rendezését, a Maestro-t is.

(tovább…)