Christopher Nolan beevezett új mozijával, és újra regéli minden kalandtörténet alfáját és omegáját. Ám az Odüsszeia megvalósítása durván szembe megy Homérosz eposzának üzenetével, és még a sarki görög bolt is több hellén kultúrát tartalmaz. Irgalmazzanak az istenek!
Tavaly a Supermannel rajtolt, most a leghíresebb szuperhős unokahúgával folytatódik a James Gunn bábáskodása alatt újra beröffentett DC-univerzum. Ami immáron DCU névre hallgat, elvégre a Magyar Szocialista Munkáspártot is valahogy újra kellett brandelni Magyar Szocialista Pártra a rendszerváltáskor. Az idei év tömve van tömegek által várt szuperprodukciókkal, amik között kevés reflektorfény vetült Kara Zor-El filmes debütálására (legalábbis az első olyan megnyilvánulásra, ami számít). Könnyen lehet, hogy hiába népszerűek Gunn eddigi szuperhősfilmjei, a moziközönségnek már nem lesz türelme még egy tízéves, vagy legalábbis sokáig tartó építkezést végignézni. Ez az eddigi bevételeken is tükröződik, melyek elmaradnak az előzetes várakozásoktól.
Valószínűleg mindenkinek meg volt a maga He-Man-korszaka, vagy a 80-as években vagy azt követő 90-es években. Volt szülinapi torta a karakterekkel, rengeteg Masters of the Universe figura gyűjtemény, mégis, valahogy a He-Man uinverzum iránt érzett nosztalgia az évek során szinte teljesen kikopott közéletből. Talán azért, mert visszanézve sem az eredeti rajzfilmsorozat, sem pedig az 1987-es Dolph Lundgren-féle film nem öregedett különösebben jól. A Mattel az elmúlt évtizedekben többször próbálta feltámasztani a franchise-t (Netflix animációs szériák), de a legnagyobb dobásuk kétségtelenül az Amazon MGM új, gigantikus költségvetésű feldolgozása lett, amely állítólag több mint 250 millió dollárból készült. A kérdés pedig adott: sikerült-e új életet lehelni ebbe a klasszikus játék brandbe, vagy ez is csak egy újabb nosztalgiára építő, üres franchise-termék lett?
Amikor a brit filmiparról esik szó, sokunknak sokszor Ian Fleming legendás karaktere, James Bond jut eszébe. Ha pedig ezen belül is a humor felé kanyarodunk, akkor azonnal végigfut az agyunkon a Monty Python szürreális abszurditása, vagy a zseniális Benny Hill burleszkbe hajló rohangálása. Az 1960-as évek a brit filmipar és különösen a szigetországban játszódó komédiák aranykorát jelentették. A korszak brit mozijának volt egy másik meghatározó jelensége is, amely talán kevésbé kapja meg azt a kulturális figyelmet, amit megérdemelne: a Carry On…, avagy magyar címén a Folytassa… filmsorozat.
Spielberg és az UFO-k. Akár ennyi is lehetne ennek a cikknek a bevezetője. A rendező és az idegenek kapcsolata hosszú múltra tekint vissza. A kapcsolat fényes oldalán ott van a Harmadik típusú találkozások és az E.T. a földönkívüli, a negatív oldalon pedig az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága. De melyik oldalra kerül A leleplezés napja? És pontosan mi lesz itt leleplezve?
Közel hét esztendő telt el azóta, hogy utoljára Star Wars filmmel találkozhattunk a mozikban a Skywalker kora képében, – hacsak a tavaly huszadik évfordulóját ünneplő A Sithek bosszúját nem számoljuk bele -, amely súlyos sebet ejtett a franchise megítélésén és persze a Disney amúgy sem éppen makulátlan renoméján. Nem véletlen hát, hogy a Lucasfilm az azóta eltelt években, ha próbálkozott is mozis Star Wars kalandot összehozni, azok rendre a kreatív pokol legmélyén végezte, hol ilyen, hol pedig olyan kreatív vagy éppen vezetői döntéseknek köszönhetően.
Egy korábbi cikkünkben aktuálisan megemlékeztünk már a világhírű angol természettudósról, Sir David Attenborough-ról, aki mint tudjuk idén töltötte be a századik életévét. Ezzel a tudományos ismeretterjesztés és a televíziózás világa egy egészen elképesztő mérföldkőhöz érkezett. Ennek a páratlan karriernek az egyik leginkább ikonikus, szinte mitikus pillanata az 1970-es évek végén történt a ruandai őserdő mélyén. Ekkor találkozott Pabloval, a kicsi ezüsthátú hegyi gorillával. A Gorillák között (A Gorilla Story: Told By David Attenborough) című 2026-os Netflix dokumentumfilm ennek a különleges kapcsolatnak állít emléket, visszatérve a gyökerekhez, ahhoz a csoporthoz, pontosabban azok leszármazottaihoz, akik egykor oly barátságosan fogadták az angol kutatót.
A Mortal Kombat játék a 90-es évek elején jelent meg, a Midway cég pedig hatalmasat robbantott vele. A brutalitása annyira új volt, hogy Amerikában bevezették a játékoknál is a korhatáros besorolást, ám pont ez a fajta nyers stílus vezetett a sikeréhez, népszerűsége pedig a mai napig töretlen. Egy ekkora sikertörténet pedig egyértelműen felkeltette Hollywood érdeklődését, aminek következtében két adaptáció is napvilágot látott. Az egyik a már fentebb említett 95-ös első rész, amelynek a rendezői székében az a Paul W. S. Anderson ült, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Kaptár-széria, vagy a pár éve megjelent Monster Hunter: A szörnyek birodalma című rettenet. A folytatása 1997-ben készült el, és a Mortal Kombat 2. – A második menet címet kapta. Anderson alkotása, amolyan bűnös élvezet, annyira rossz, hogy már jó, ezzel ellentétben a második rész a jó ízlés ellen elkövetett szörnyűséges bűntett.
A bűn rossz folytatás után, a Warner a fiókja mélyére száműzte a további folytatások tervét, ám egyszer csak feltűnt a porondon korunk egyik legjobb horrorfilmese James Wann, aki azt ígérte, hogy valóra váltja a rajongók álmait. A játék világához hű, R-besorolású filmet fog leszállítani, mint producer, amely nem csak a rajongóknak fog szólni, hanem az átlagnak is. Bár a 2021-es változat sok sebből vérzett, azért egy korrekt iparosmunkára sikeredett, ami végül odavezetett, hogy megkaptuk idén annak folytatását, azzal az ígérettel, hogy ami nem volt jó az előző részben azt mind kijavítják és az első résznél is brutálisabb filmet fogunk kapni. De vajon sikerrel jártak-e?
2026. május 8-án nagy napot ünnepelnek a természetkedvelők világszerte: centenáriumi évfordulóját ünnepli kék bolygónk legismertebb természetjárója, a britek nagypapája, Sir David Attenborough. Az elnyűhetetlen természettudós és dokumentumfilmes fél évszázada járja rendületlenül a Föld természeti csodáit, hogy amit lehessen, a szemünk elé tárjon és megőrizze az utókor számára. Jómagam is kötődöm Sir David munkásságához; gyerekkoromban rongyosra néztem az egyik leghíresebb dokumentum-sorozatának, A kék bolygónak minden részét, de voltak tőle más kedvenceim is (lehetett miből válogatni). Írtam is már korábban az újabb munkáiról, mivel nincs olyan év, amikor legalább a hangját nem kölcsönözné egy újabb gyöngyszemnek (itt, itt és itt). Most sincsen másként: születésnapja alkalmából foglalkozzunk az egyik idén megjelent természetfilmjével, a Vad Londonnal.
2026-ban, amikor a hollywoodi filmipar jó ideje válságok sorozatát éli át, mely nem függetleníthető a világ tágabb kontextusától sem, szinte kizárt lenne, hogy egy Az ördög Pradát visel jellegű könnyed vígjáték-dráma olyan kulturális hatást érjen el, mint tette azt húsz évvel korábban. Márpedig az azonos című regényből készült filmadaptáció bevételét és nézői, valamint kritikai fogadtatást tekintve is sikeres produkciónak számított, a költségvetését sokszorosan sikerült visszaforgatnia.
A film igazi szuperpozícióban volt: nem blockbuster, de nem is kis költségvetésű mozi; témájánál fogva populáris, mégis szatirikus és tárgyát, tehát a divatipart tekintve könnyed kritikával van megízesítve, amellett, hogy illeszkedik a korszakban népszerű romantikus vígjátékok felhozatalába, úgy, hogy azoknál mégis valamivel többet nyújt. A film sikeréből jócskán kivették részüket színészei is, közülük kiemelkedve Meryl Streep, aki Oscar-jelölést is bezsebelhetett Miranda Priestly, a házsártos főszerkesztő megformálásáért.
