A Hope – Remény, egy dél-koreai sci-fi és akció-thriller, amelyet Hong-jin Na írt és rendezett. A film első ránézésre egy izgalmas krimi-horrornak tűnik nagyszerű, sejtelmes kameraállásokkal, azonban a történet lassú kibontakozása idővel ráébreszt, hogy nem erről van szó, de addigra már túl késő lesz, és magával rántja a nézőt ahhoz, hogy kellően kíváncsivá tegye.
Úgy tűnik, az amerikai filmgyártás továbbra sem tett le a saját aranytartalékainak kimerítéséről – a producerek olyan mélyre ástak bevételt generáló címek után kutatva, hogy már a mérsékelt sikerű és népszerűségű, félig feledésbe merült filmek kerülnek leporolásra egymás után. így történt, hogy 1987 után újra mozivászonra került Az univerzum védelmezői (közismert nevén Masters or the Universe, egy itthon kevésbé ismert fantasy-franchise, powered by Mattel), vagy tavaly a Stephen King-adaptáció, ’87-ben szintén megénekelt A menekülő ember. Érdekesség, hogy előbbinek Dolph Lundgren, míg utóbbinak Arnold Schwarzenegger volt a protagonistája – árulkodó a korszak mozis trendjeiről. Az idő könyörtelenségének köszönhetően a ’90-es években elvetett magok is megértek az aratásra: az 1998-as Átkozott boszorkák egykori rajongói is bőven annyi idősek lettek, hogy érdemes őket megmelengetni egy kis nosztalgiával. És így lőn az Átkozott boszorkák 2.
(tovább…)A neves, de szebb napokat is megélt rendező, Ridley Scott ezúttal egy posztapokaliptikus kalandra invitálja nézőit a Kutya csillagkép című mozijával. Sajnos a végeredmény csak a műfaj tucat darabjait gyarapítja, és továbbra is messze áll a legendás brit filmes régi hírnevétől.
A mai napig tartó nyári ítéletidő ismét sokakat ráébresztett, hogy az emberiség által megszokott, belakott klíma válságban van – lépten nyomon kapni a híreket folyók, patakok, tavak kiszáradásáról. Évezredes természeti kincseink tűnnek el nyomtalanul, mintha a helyükön csak a porzó pusztaság lett volna jelen. A Duna, a Tisza, a Balaton, a Velencei-tó – az identitásunk fontos színterei szenvednek az aszály viszontagságai közepette. Persze a „szenvedés” egy antropomorfizáló kifejezés: valójában nem az élőhelyek szenvedik el az ember által okozott klímaváltozás következményeit, hanem az élőlények. A halak, kétéltűek, és mindazon állat- és növényfajok, melyek igénylik a nedves környezetet.
Destin Daniel Cretton rendezésével és Chris McKenna, illetve Erik Sommers forgatókönyvével folytatódott az MCU Pókemberének története. Méghozzá az eddigieknél is kreatívabb történetvezetéssel, és jóval nagyobb érzelmi töltettel.
Christopher Nolan beevezett új mozijával, és újra regéli minden kalandtörténet alfáját és omegáját. Ám az Odüsszeia megvalósítása durván szembe megy Homérosz eposzának üzenetével, és még a sarki görög bolt is több hellén kultúrát tartalmaz. Irgalmazzanak az istenek!
Tavaly a Supermannel rajtolt, most a leghíresebb szuperhős unokahúgával folytatódik a James Gunn bábáskodása alatt újra beröffentett DC-univerzum. Ami immáron DCU névre hallgat, elvégre a Magyar Szocialista Munkáspártot is valahogy újra kellett brandelni Magyar Szocialista Pártra a rendszerváltáskor. Az idei év tömve van tömegek által várt szuperprodukciókkal, amik között kevés reflektorfény vetült Kara Zor-El filmes debütálására (legalábbis az első olyan megnyilvánulásra, ami számít). Könnyen lehet, hogy hiába népszerűek Gunn eddigi szuperhősfilmjei, a moziközönségnek már nem lesz türelme még egy tízéves, vagy legalábbis sokáig tartó építkezést végignézni. Ez az eddigi bevételeken is tükröződik, melyek elmaradnak az előzetes várakozásoktól.
Valószínűleg mindenkinek meg volt a maga He-Man-korszaka, vagy a 80-as években vagy azt követő 90-es években. Volt szülinapi torta a karakterekkel, rengeteg Masters of the Universe figura gyűjtemény, mégis, valahogy a He-Man uinverzum iránt érzett nosztalgia az évek során szinte teljesen kikopott közéletből. Talán azért, mert visszanézve sem az eredeti rajzfilmsorozat, sem pedig az 1987-es Dolph Lundgren-féle film nem öregedett különösebben jól. A Mattel az elmúlt évtizedekben többször próbálta feltámasztani a franchise-t (Netflix animációs szériák), de a legnagyobb dobásuk kétségtelenül az Amazon MGM új, gigantikus költségvetésű feldolgozása lett, amely állítólag több mint 250 millió dollárból készült. A kérdés pedig adott: sikerült-e új életet lehelni ebbe a klasszikus játék brandbe, vagy ez is csak egy újabb nosztalgiára építő, üres franchise-termék lett?
Amikor a brit filmiparról esik szó, sokunknak sokszor Ian Fleming legendás karaktere, James Bond jut eszébe. Ha pedig ezen belül is a humor felé kanyarodunk, akkor azonnal végigfut az agyunkon a Monty Python szürreális abszurditása, vagy a zseniális Benny Hill burleszkbe hajló rohangálása. Az 1960-as évek a brit filmipar és különösen a szigetországban játszódó komédiák aranykorát jelentették. A korszak brit mozijának volt egy másik meghatározó jelensége is, amely talán kevésbé kapja meg azt a kulturális figyelmet, amit megérdemelne: a Carry On…, avagy magyar címén a Folytassa… filmsorozat.
Spielberg és az UFO-k. Akár ennyi is lehetne ennek a cikknek a bevezetője. A rendező és az idegenek kapcsolata hosszú múltra tekint vissza. A kapcsolat fényes oldalán ott van a Harmadik típusú találkozások és az E.T. a földönkívüli, a negatív oldalon pedig az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága. De melyik oldalra kerül A leleplezés napja? És pontosan mi lesz itt leleplezve?
