Közel hét esztendő telt el azóta, hogy utoljára Star Wars filmmel találkozhattunk a mozikban a Skywalker kora képében, – hacsak a tavaly huszadik évfordulóját ünneplő A Sithek bosszúját nem számoljuk bele -, amely súlyos sebet ejtett a franchise megítélésén és persze a Disney amúgy sem éppen makulátlan renoméján. Nem véletlen hát, hogy a Lucasfilm az azóta eltelt években, ha próbálkozott is mozis Star Wars kalandot összehozni, azok rendre a kreatív pokol legmélyén végezte, hol ilyen, hol pedig olyan kreatív vagy éppen vezetői döntéseknek köszönhetően.
Egy korábbi cikkünkbenaktuálisan megemlékeztünk már a világhírű angol természettudósról, Sir David Attenborough-ról, aki mint tudjuk idén töltötte be a századik életévét. Ezzel a tudományos ismeretterjesztés és a televíziózás világa egy egészen elképesztő mérföldkőhöz érkezett. Ennek a páratlan karriernek az egyik leginkább ikonikus, szinte mitikus pillanata az 1970-es évek végén történt a ruandai őserdő mélyén. Ekkor találkozott Pabloval, a kicsi ezüsthátú hegyi gorillával. A Gorillák között(A Gorilla Story: Told By David Attenborough) című 2026-os Netflix dokumentumfilm ennek a különleges kapcsolatnak állít emléket, visszatérve a gyökerekhez, ahhoz a csoporthoz, pontosabban azok leszármazottaihoz, akik egykor oly barátságosan fogadták az angol kutatót.
A Mortal Kombat játék a 90-es évek elején jelent meg, a Midway cég pedig hatalmasat robbantott vele. A brutalitása annyira új volt, hogy Amerikában bevezették a játékoknál is a korhatáros besorolást, ám pont ez a fajta nyers stílus vezetett a sikeréhez, népszerűsége pedig a mai napig töretlen. Egy ekkora sikertörténet pedig egyértelműen felkeltette Hollywood érdeklődését, aminek következtében két adaptáció is napvilágot látott. Az egyik a már fentebb említett 95-ös első rész, amelynek a rendezői székében az a Paul W. S. Anderson ült, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Kaptár-széria, vagy a pár éve megjelent Monster Hunter: A szörnyek birodalma című rettenet. A folytatása 1997-ben készült el, és a Mortal Kombat 2. – A második menet címet kapta. Anderson alkotása, amolyan bűnös élvezet, annyira rossz, hogy már jó, ezzel ellentétben a második rész a jó ízlés ellen elkövetett szörnyűséges bűntett.
A bűn rossz folytatás után, a Warner a fiókja mélyére száműzte a további folytatások tervét, ám egyszer csak feltűnt a porondon korunk egyik legjobb horrorfilmese James Wann, aki azt ígérte, hogy valóra váltja a rajongók álmait. A játék világához hű, R-besorolású filmet fog leszállítani, mint producer, amely nem csak a rajongóknak fog szólni, hanem az átlagnak is. Bár a 2021-es változat sok sebből vérzett, azért egy korrekt iparosmunkára sikeredett, ami végül odavezetett, hogy megkaptuk idén annak folytatását, azzal az ígérettel, hogy ami nem volt jó az előző részben azt mind kijavítják és az első résznél is brutálisabb filmet fogunk kapni. De vajon sikerrel jártak-e?
2026. május 8-án nagy napot ünnepelnek a természetkedvelők világszerte: centenáriumi évfordulóját ünnepli kék bolygónk legismertebb természetjárója, a britek nagypapája, Sir David Attenborough. Az elnyűhetetlen természettudós és dokumentumfilmes fél évszázada járja rendületlenül a Föld természeti csodáit, hogy amit lehessen, a szemünk elé tárjon és megőrizze az utókor számára. Jómagam is kötődöm Sir David munkásságához; gyerekkoromban rongyosra néztem az egyik leghíresebb dokumentum-sorozatának, A kék bolygónak minden részét, de voltak tőle más kedvenceim is (lehetett miből válogatni). Írtam is már korábban az újabb munkáiról, mivel nincs olyan év, amikor legalább a hangját nem kölcsönözné egy újabb gyöngyszemnek (itt, itt és itt). Most sincsen másként: születésnapja alkalmából foglalkozzunk az egyik idén megjelent természetfilmjével, a Vad Londonnal.
2026-ban, amikor a hollywoodi filmipar jó ideje válságok sorozatát éli át, mely nem függetleníthető a világ tágabb kontextusától sem, szinte kizárt lenne, hogy egy Az ördög Pradát visel jellegű könnyed vígjáték-dráma olyan kulturális hatást érjen el, mint tette azt húsz évvel korábban. Márpedig az azonos című regényből készült filmadaptáció bevételét és nézői, valamint kritikai fogadtatást tekintve is sikeres produkciónak számított, a költségvetését sokszorosan sikerült visszaforgatnia.
A film igazi szuperpozícióban volt: nem blockbuster, de nem is kis költségvetésű mozi; témájánál fogva populáris, mégis szatirikus és tárgyát, tehát a divatipart tekintve könnyed kritikával van megízesítve, amellett, hogy illeszkedik a korszakban népszerű romantikus vígjátékok felhozatalába, úgy, hogy azoknál mégis valamivel többet nyújt. A film sikeréből jócskán kivették részüket színészei is, közülük kiemelkedve Meryl Streep, aki Oscar-jelölést is bezsebelhetett Miranda Priestly, a házsártos főszerkesztő megformálásáért.
Bizonyára sokaknak feltűnhetett már, hogy az utóbbi időben rengeteg olyan alkotás készült, mind a kis képernyőre, mind pedig a nagy vászonra, ami egykor híres zenészek életéről szól. Ugyan az ilyen alkotások körüli hírverés eltérő mértékű, nem is beszélve a minőségükről, vagy éppenséggel a sikerükről. Hiszen megjelent már a ugye Bohém rapszódia. De sorra került Elton John, Elvis, de még a reggae király Bob Marley is. Róla így, még nem rajongóként továbbra is fenntartom, hogy egy meglehetősen méltatlan film készült róla. De kapott már saját filmet Weird Al Yankovic, vagy éppenséggel Amy Winehouse is. De az egyik személyes kedvencem a Milli Vanilli is megkapta a sajátját, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Most pedig egy újabb szupersztár élete került feldolgozásra, a méltán híres Michael Jacksoné.
Az embervadászattal foglalkozó filmek felszültségkeltő eleme az, amikor mi magunk vagyunk a préda. Ez az, ami képes visszarántani a nézőt az alapvető, nyers túlélési ösztönök világába. Gondoljunk csak a klasszikus Ragadozó fojtogató dzsungelére, ami vegyíti a sci-fi és az akció elemeit, vagy az eredeti The Most Dangerous Game koncepciójára, ami az egész zsánert elindította. Ezek a filmek zsigeri feszültséget keltenek és kendőzetlenül megmutatják, milyen érzés hirtelen lecsúszni a tápláléklánc abszolút csúcsáról, és kiszolgáltatott célponttá válni. A Csúcsragadozóis egy vérbeli túlélőthriller akar lenni, kiterítve az asztalra a jól bejáratott, vadonban rekedt, traumatizált nő és az őrült embervadász kártyákat.
Négy év telt el a Peaky Blinders hatodik évada óta, így teljesen jogos a kérdés. Valóban megérte ennyit várni erre a lezárásra? A Steven Knight által megalkotott, 2013-ban indult sorozat az évek során globális jelenséggé nőtte ki magát. Tommy Shelby és a borotvapengés sapkát viselő banda története milliókat szegezett a képernyők elé. A siker pedig nemcsak a sorozatot emelte kultstátuszba, hanem Cillian Murphy karrierjére is komoly hatással volt – korábban Christopher Nolan filmjeiben szerepelt, de később megkapta a neki kijáró figyelmet és eljátszhatta J. Robert Oppenheimert, ami az Oscar-díjig repítette. Éppen ezért hatalmas várakozás előzte meg a Tommy Shelby történetének lezárását. A készítők végül szakítottak a megszokott, évadonként hat epizódos formátummal, és egy egész estés filmmel próbálták lezárni Tommy Shelby történetét. A döntés elsőre merésznek tűnt, de lássuk miként sikerült az alkotásnak felérnie az elvárásokhoz.
Kristoffer Borgli neve kevesek számára csenghet ismerősen. A norvég rendező egyike azon skandináv filmeseknek, akik az utóbbi években eveztek nemzetközi vizekre – ilyen például az Oscar-jelölt svéd Ruben Östlund, és a szintén norvég Joachim Trier, akinek a neve a legutóbbi Oscar-gáláról derenghet, mivel filmje, az Érzelmi érték kilenc jelöléséből a legjobb idegennyelvű filmért járó szobrocskát haza is vihette. Kettejükhöz képest Borgli egy fiatalabb generáció képviselője, aki az Álmaid hőse című (általam nagyon kedvelt) szürreális fekete komédiával szerzett ismeretséget a tengerentúlon – ezúton is köszönet Nicolas Cage-nek, aki ez esetben is felkarolta egy ambiciózus rendező koncepcióját. Borgli mostani művével, a Kész drámával már egyértelműen mutatja, milyen utat jelölt ki a saját filmművészete számára.
A világűr hatalmas játszótér a filmesek fantáziájának is. Gondolhatunk például a Gravitációra, az Ad Astrára, vagy akár a Mentőexpedícióra. Ez utóbbi film egyébként szintén egy Andy Weir regény adaptációja, és sikere így cikkünk tárgyával kapcsolatban is némi bizakodásra adhat okot.
We use technologies like cookies to store and/or access device information. We do this to improve browsing experience and to show (non-) personalized ads. Consenting to these technologies will allow us to process data such as browsing behavior or unique IDs on this site. Not consenting or withdrawing consent, may adversely affect certain features and functions.
Funkcionális
Always active
Olyan hozzáférés vagy tárolás ami szigorúan szükséges ahhoz a legitim célhoz, hogy a felhasználó az általa kért funkciókat használni tudja, vagy lehetővé tegye az oldalról történő információ kommunikációját. Például az oldalra történő bejelentkezés és bejelentkezve maradás.
Preferences
The technical storage or access is necessary for the legitimate purpose of storing preferences that are not requested by the subscriber or user.
Statisztikai
Olyan hozzáférés vagy tárolás ami kizárólag statisztikai céllal történik.The technical storage or access that is used exclusively for anonymous statistical purposes. Without a subpoena, voluntary compliance on the part of your Internet Service Provider, or additional records from a third party, information stored or retrieved for this purpose alone cannot usually be used to identify you.
Marketing
Olyan hozzáférés vagy tárolás ami szükséges a marketing célú felhasználói profilok küldéséhez, vagy akár a felhasználó követéséhez több weboldalon keresztül. Például a beágyazott YouTube videók ilyen sütiket használnak.
