A Hangya jelenleg is mozikban futó új kalandja a Marvel-filmek új fázisát hivatott elindítani. Ebből következően kitüntetett helye van a Marvel-történetek hosszú sorában. Nagy elvárásoknak kell tehát megfelelni, de a Hangya sajnos nem teljesen tudott felnőni a feladathoz.
“I am the last guy in the world that you wanna fuck with.”
Az erőszak utcái (Thief; 1981)
Chicago. Al Capone játszótere. Az a hely, ahol főszereplőnknek, Frank-nek (James Cann) boldogulnia kell, miután több, el nem hanyagolható évet töltött a börtönben. Tisztában van a reménytelen helyzetével, a fogházból való kikerülése után egyből gyémántrablásokba fog a kis létszámú csapatával (köztük a Vörös zsaru árnyékát még nem magán viselő James Belushi-val), hogy a lehető legrövidebb idő alatt megszedje magát anyagilag. Magánéleti szempontból is előrébb akar jutni, a másodperc tört része alatt feleségül veszi az éttermi dolgozót, Jessie-t (Tuesday Weld) és egy szempillantás alatt fogadnak örökbe egy kisbabát. Hirtelen a képbe kerül a tipikus, utolsó meló lehetőségével kecsegtető ajánlat, amit a Leo (Robert Prosky) által vezetett gengszterbanda kezdeményez Frank felé. Elfogadja az ajánlatot, tudja, hogy sietni kell, de nem csak azért, mert a törvény emberei is a sarkában loholnak.
Aronofsky hősei mind magányosak. Szomjazzák a szerelmet, a barátságot, az elismerést, de mindenekelőtt nem akarnak egyedül lenni. Mindegy, hogy egy korokon átívelő szerelmi történetről (A forrás; 2006), egy megkeseredett showman csendes, hétköznapi kálváriájáról (A pankrátor; 2008), vagy magáról az emberiség felszámolásáról van szó (Noé; 2014), a szereplői – akik a legtöbb esetben a saját egojuknak, függőségeiknek, illetve valamilyen, állhatatossággal együtt járó küldetésnek a rabjai – szomjazzák az elkerülhetetlen halál feledését szolgáló boldogságot. Mielőtt végleg átadják magukat az enyészetnek, rendezni akarják az évek alatt felhalmozott dolgaikat. Nincs ez másként a The Whale (A Bálna) főszereplőjének az esetén sem.
A Harry Potter körüli érdeklődés varázslatos módon nem akar megszűnni. Ennek legfrissebb bizonyítéka talán, hogy a frissen megjelent Hogwarts Legacy játékkal a Steam statisztikája szerint több mint 630 000-en játszottak egyszerre. A nagy felhajtásra reagálva összegyűjtöttem a muglik és varázslók számára néhány érdekességet a Harry Potter filmekről.
Nem szeretném elnyújtani ezt a bevezetőt, mivel ez egy újabb tabumentes cikk, amiből egyébként a közeljövőben lesz majd egy másik, méghozzá ezúttal egy könyves cikk. Mindenesetre a rend kedvéért jelezném, hogy ismét egy olyan témáról és egy hozzákapcsolódó alkotásról lesz szó, ami sokak számára esetleg kényelmetlen, felkavaró vagy akár egyenesen visszataszító is lehet. Valamint szokásosan ezek a cikkek meglehetősen szókimondóak is. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
Kevés értékesebb létezik a világon egy igaz és jó barátságnál. Ám amikor mindez véget ér, sebek szakadnak fel és hatalmas űr marad a lelkekben. Martin McDonagh rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) egy olyan fájdalmas témát dolgoz fel, ami minden ember életében, legalább egyszer bekövetkezik.
A Netflix Christian Bale közreműködésével adaptál egy történetet, amiben mellesleg Edgar Allan Poe is megjelenik. Bizonyára sok krimirajongónak nem is kell több, hogy rohanjon megtekinteni a streamingcég idei első nagy dobását.
Sokan és viszonylag sokszor hangoztatják azt, hogy egy gyereknek vagy úgy igazából mindenkinek szüksége van egy barátra. Vagy legalábbis egy olyan személyre, akivel megoszthatja az élete bizonyos dolgait. Ennek egyébként komoly egészségügyi vonzata is van, mind fizikai, mind pedig mentális és lelki értelemben is. Így ha valaki nem tud úgymond organikus barátokat szerezni akkor egyesek szerint még mindig jobb, hogyha az adott illetőnek legalább képzeletbeli barátai vannak. Viszont újabban egyre inkább felmerül annak a lehetősége, hogy képesek vagyunk úgynevezett mesterséges barátok per társak létrehozására is, ami azért valljuk be felvet bizonyos kérdéseket. Erről szól a M3gan is.
A még mindig csak 37 esztendős Damien Chazelle 2014-ben robbant be Hollywoodban a sportfilmes dramaturgiával ellátott zenekari dráma, a Whiplash által, ami rögtön két Oscar-díjjal és két jelöléssel (köztük a legjobb film) büszkélkedhetett, ezenfelül J. K. Simmons is megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó aranyszobrot az Akadémiától. A két évvel későbbi Kaliforniai álom a rekordot beállítva már tizennégy jelölésig jutott, és abból hatot sikerült díjra váltania, ami a legtöbb volt az azévi gálán. Harmadik filmje, az Apolló-11 űrhajósa, Neil Armstrong Holdra lépését bemutató Az első ember szintén kritikai siker lett, négy Oscar-jelöléséből a legjobb vizuális effektekért járót nyerte el. Mégis, az elismerést elismerésre halmozó fiatal rendezőígéret a magyar mozikban most debütáló Babylonnal vágta a legnagyobb fába a fejszéjét.
Az biztos, hogy Rian Johnson kapott hideget-meleget (de főleg hideget), miután megrendezte Az utolsó Jediket. Bármennyire is megkopott ázsiója, egyáltalán nem egy tehetségtelen direktorról beszélünk, mint azt sikeresen bebizonyította a 2019-es Tőrbe ejtve (Knives Out) című krimivel. A whodunit formulát remekül alkalmazta, a történet kellően csavaros volt, és a filmben szereplő sztárgárdát hozzáértéssel dirigálta. Nem beszélve a Daniel Craig által alakított nyomozóról, Benoit Blancról, akiben minden megvan, hogy poiroti, holmesi, vagy bármelyik népszerű krimi-főhős magasságába emelkedjen.
