Ha egy amerikai romantikus komédia megnyeri a filmvilág legrangosabb elismerését, a Cannes-i Arany Pálmát, annak érdemes figyelmet szentelni. Ha pedig ennek a filmnek a rendezője Sean Baker, a mögöttünk lévő évtized egyik legjobb, ámde legkevésbé ünnepelt amerikai filmese, akkor annál is inkább érdemes vele foglalkozni. Az Anora, melynek címszereplője Anora Mihejeva (a remek Mikey Madison alakításában), egy szexmunkás Brighton Beach-en, New York oroszok lakta városrészében, témáit illetően remekül illeszkedik Baker eddigi filmográfiájába, de talán a rendező eddigi legérettebb, rendezésében, stílusában legkiforrottabb munkája.
(tovább…)Shyamalan az egyik legizgalmasabb filmkészítő Hollywoodban: az a rendező, aki ha rossz filmet is ad ki a kezei közül, akkor is jó nézni. Szimplán a kvintesszenciális shyamalansága miatt, habár az utóbbi két évtizedben a munkái nagy része hagyott kívánnivalót maga után a minőség terén. Az indiai származású rendező első korszakát még kifejezetten szerettem, legismertebb filmje, a Hatodik érzék megjelenése óta filmtörténeti klasszikussá érett. A shyamalanság alatt a filmjeiben mindig jelenlévő misztikumra gondolok, a ködöt hirtelen eloszlató nagy csavarokra és a mögöttes tartalomra, mivel szinte mindig megbújik valami jobb esetben szívfacsaró, rosszabb esetben szirupos tanulság a képsorokban.
(tovább…)Hollywood egyik régi fejősteheneként a Terminátor-franchise sem kerülheti el a végzetét. Magyarán, hogy a producerek időről időre elővegyék, és megpróbáljanak friss vért pumpálni a James Cameron 1984-es klasszikusával útjára indult szériába. Amely széria a második felvonás után minden egyes alkalommal megreformálta saját magát, más taktikával próbálta meg elérni az első két epizód által meghódított magasságokat, de minden egyes alkalommal kudarcot vallott. Olykor a sorozatnak a múlt véget nem érő szipolyozása, a konformizmusa, olykor a radikális újításai verik ki a biztosítékot a rajongóknál, és valahogy soha nem tudta elérni azt az arany középutat, ami a lehető legjobb értelemben vitte volna tovább a filmsorozat legjobban működő elemeit. És ott reformált volna, ahol hű maradt volna a sorozat eredeti szellemiségéhez, de egyúttal nem süpped bele az önismétlésbe. A Terminátor: A vég kapujában egy igencsak jól sikerült reinkarnációja a halálosztónak és egyszerre bővelkedik nosztalgikus elemekben, valamint bővíti a legendáriumot.
(tovább…)Az A24 továbbra is remek érzékkel forgalmaz a hagyományos műfaji kereteket, sablonokat áthágó, variáló, azokhoz újszerű látásmóddal nyúló alkotásokat. A horrordráma Saint Maud után a stúdióval ismét együtt dolgozó Rose Glass új filmje egy igazi pörgős, szórakoztató ámokfutás, amiben minden megvan, ami egy kortárs neo noirhoz szükséges. Kultfimnek szánták, és minden bizonnyal idővel meg is találja a saját közönségét. Mégis rétegfilmebb az A24 szokásos rétegfilmjeinél is.
(tovább…)Az AI-ról, az emberiségre gyakorolt hatásáról való gondolkodás már több, mint 40 éve jelen van az amerikai filmiparban – elég csak a 2001: Űrodüsszeiára, vagy 80-as évek olyan klasszikusaira gondolni, mint a (Philip K. Dick művén alapuló) Szárnyas fejvadász, vagy az idén 40 éves Terminátor – A halálosztó. A téma tehát már nagyon régóta foglakoztatja a rendezőket és írókat, a filozofikus hangvételű, morális és etikai kérdéseket feszegető szerzői filmektől az akcióközpontú közönségfilmekig a mesterséges intelligencia számtalan manifesztációját láttuk. Volt már ellenség és szövetséges, jelent már meg emberként és csupán hang formájában. Az AI tavalyi közjószággá válását követően a témát övező diskurzusok, az azt boncolgató tudományos és művészeti munkák újabb impulzust kaptak, így nem meglepő, hogy a filmstúdiók is igyekeznek megülni ezt a hullámot. De vajon szorult még mondandó úgy általánosságban amerikai filmbe? Ha igen, azt nem az Atlas támasztja alá.
(tovább…)Miközben az élőszereplős Star Wars-sorozatok rendre megosztják a nagyérdeműt, az animációs sorozatok renoméja mit sem romlott (vagy csak keveset) a Klónok háborúja óta. Dave Filoni évek óta ezer százalékon pörög, ami az új Star Wars-projekteket illeti, ír, rendez, producerkedik, és szállítja az újabbnál újabb ötleteket. Mondhatni ő fogja össze azt az egyre inkább elburjánzó és átláthatatlanná váló világot, amivé Lucas univerzuma az elmúlt tíz esztendőben vált. A Jedihistóriák után, mely Ahsoka és Dooku személyiségének szemszögéből mérföldkőnek számító eseményekről oszlatta el a ködöt, ezúttal két olyan karakter kerül a reflektorfénybe a Birodalmi históriák epizódjaiban, akik egy az egyben Filoni alkotásainak gyümölcsei, és bizonyára sokan fognak velük első ízben megismerkedni.
(tovább…)Dűne ide, Dűne oda, nem csak Frank Herbert klasszikus űreposza érkezett a második felvonásához. Zack Snyder évtizedek óta rendez képregényadaptációkat, és úgy döntött, a sci-fi és fantasy világok fölépítésében magára szedett tapasztalatot ezúttal egy vadonatúj, 100%-ig saját kútfőből származó fantáziavilágban kamatoztatja. A decemberben kijövő első felvonás olyan lett, amilyen várható volt – nem jó. Mondhatni pocsék. És nem a vizionárius direktor feje fölött egész karrierje során kajánul köröző kritikus keselyűk hozták meg az ítéletet a filmjéről, hanem a széles publikum ízlésével nem sikerült összetalálkozni. A Rebel Moon – 2. rész: A sebejtő címre hallgató második felvonás láttán nem úgy tűnik, mintha a lelombozó fogadtatás hatására Snyder és gárdája bármit is változtatott volna az eredeti recepten.
(tovább…)Jé, Zendaya és a férfi főhős(ök) között működik a kémia! Persze igazságtalan lenne Denis Villeneuve-öt Luca Guadagninoval megmérettetni ebben a kérdésben, ugyanis míg a Dűne direktorának kifejezésmódja elsősorban grandiózus és stílusa olyan steril, mint egy tökéletesen áttetsző, rogyásig klórozott, feszített víztükrű medence, addig az olasz filmes pályájának lényegét jelenti az emberi lélek völgyei és útvesztői, az érzelmek örvénylő ingoványa, annak minden túlfűtöttségével, mocskával, kiszámítható kiszámíthatlanságával és racionális irracionalitásával. Guadagnino olyan munkái nélkül, mint a Szólíts a neveden vagy a Csontok meg minden aligha láthatnánk olyan romantikus filmeket, melyek a habkönnyű szórakoztatáson kívül intellektuálisan is megmozgatják a nézőt (persze vannak kívételek).
(tovább…)Sok szennyvíz lefolyt a Gangeszen, mióta Dev Patel ismert lett első filmje, a Gettómilliomos hatalmas sikere óta, mely azóta is messze a legismertebb indiai film a nyugati világ moziba járó közönsége előtt. A londoni születésű, szülei révén Kenyából származó indiai színész ha, a mainstreambe nem is tört be, de 33 évesen impresszív filmográfiát tudhat maga mögött, olyan gyöngyszemekkel, mint a The Green Knight, ami egyébként méltatlanul alul értékelt adaptációja az Artúr-mondakör egyik XIV. századi lovagregénynek. A Majomember filmötlete az ő fejéből pattant ki, és életében először ülhetett bele a rendezői székbe, mi több, a forgatókönyvben is szerepet vállalt.
(tovább…)Három évet követően folytatódik a két évtizedes mozis ikon közös kalandja: Mechagodzilla legyőzését követően Godzilla a felszínen afféle kaiju Hellboy-ként közreműködik a planéta rendjének fenntartásában (eközben kíméletlenül aprítja az emberiség történetének évezredes emlékeit), míg Kong visszavonultan éldegél az Üreges Földben, főleg azon búslakodva, hogy egyedüli hatalmas majomként mindenhova üldözi a magány. A napi rutin nem tartható örökké, ugyanis a mélyben egy nagy dög mindig megmozdul, amire hőseinknek reagálnia kell.
(tovább…)