Csak idő kérdése volt, hogy számos másik horror-klasszikus újragondolása után a Hellraiser is visszatérjen a képernyőkre – igaz, nem a mozivásznakra. A kilenc folytatást megérő film rebootja Immáron a Hulu (és a Disney) égisze alatt, rögtön streamingre érkezett, ami nagy kár, tekintve, hogy a pokoli kinézetű cenobiták a mai napig népes rajongótáborral rendelkeznek.
Ha valakit januárban megkérdeznek, hogy melyik Star Wars-szériát várja leginkább idén, valószínűleg habozás nélkül vágja rá, hogy Obi-Wan Kenobi önálló kalandját. Mégis, hogy állná ki a versenyt a Cassian Andor nevére vett sorozat a legendás, 1977-es Csillagok háborújában feltűnő öreg Jedi-mesterrel, aki a megosztó előzménytrilógiának is az abszolút fénypontja volt? Nem is beszélve arról, hogy Obi-Wan mellett a galaxis első számú rosszfiúja, Darth Vader is tiszteletét tette. Velük áll szemben a nézők és kritikusok által is magasztalt, de mára halványuló emlékű, 2016-os Zsivány Egyes egyik mellékszereplője, akivel kapcsolatban senki sem értette, mivel érdemelte ki, hogy egy saját szériát kapjon.
Manapság az életrajzi filmek hódítanak mind a mozitermekben, mind a különböző díjátadó gálákon. Elég csak megnézni a közelmúlt Oscar-gáláinak díjazott színészeit: valós személyt főszereplőként eljátszani nagyon hálás feladat. Ennek legeklatánsabb példája talán Rami Malek legjobb férfi főszereplőként való díjazása a 2018-as Oscar-gálán, Freddie Mercury megformálásáért. A Queen egykori frontemberéről szóló Bohém Rapszódia hatalmasat bevételt könyvelhetett el, és nagyban hozzájárult a zenészekről szóló életrajzi filmek jelenlegi hullámához.
Jordan Peele azok közé az elsőfilmes rendezők közé tartozott, akik rögtön tekintélyes rajongótábort építettek maguk köré, és azóta is széleskörű érdeklődés övezi öket, amikor egy újabb premierrel jelentkeznek. 2017-ben a Tűnj el! a kritikai babérokat is learatta, és Peele helyet követelt magának a horror megreformálóinak panteonjában, olyan szintén berobbanó rendezők mellett, mint Ari Aster és Robert Eggers. Ezekre az újhullámos horrorokra általánosságban jellemző a mesteri feszültségteremtés, a horrorklisék jól bejáratott eszköztárának mellőzése, a felszín alatt meghúzódó emberi drámák és erős társadalomkritikai vonulat, valamint a zsánerekkel való játszadozás. A Tűnj el! és a Mi is olyan filmek, amik sokáig hosszas elemzések és viták tárgyai voltak, és többszöri visszanézésre is tartogathatnak mindaddig rejtve maradt utalást, vagy egy azidáig fel nem ismert értelmezést és jelentésréteget.
Gondolkoztál már valaha azon, milyen lenne találkozni az idősebb éneddel? Szembesülni annak életével, sikereivel és kudarcaival? Mit kérdeznél meg tőle, esetleg milyen tanácsokat kérnél tőle? És mindez fordítva: felnőttként milyen érzés lenne szembesülnöd egykori önmagaddal, egykori vágyakkal, tervekkel, ambíciókkal? Inspirál vagy egzisztenciális válságba taszít?
A Marvel filmes univerzuma a Pókember: Idegenbennel záruló Végtelen Saga óta próbál új vizekre evezni. Kezdve azzal, hogy a Disney+ debütálása óta a Negyedik Fázis már nem csak filmes univerzum, a mozifilmek és a streamingre érkező sorozatok kiegészítik egymást. Két új direkció van érvényben, ahogy az a Ms. Marvel esetében is egyértelműen látszik. Egyrészt Feige vezetésével a stúdió sokkal nagyobb figyelmet szentel a diverzitásnak, legyen szó nemi, etnikai, vallási, kulturális vagy egyéb identitásbeli sokszínűségről, a színészi, írói és rendezői oldalt egyaránt beleértve. Másrészt a rendezők és a showrunnerek nagyobb kreatív szabadságot kapnak, ami főleg a formai, mintsem tartalmi szempontból figyelhető meg. A Ms. Marvel jelmezét magára öltő Kamala Khan (Iman Vellani) kalandjai prezentálják talán az eddigi legeklatánsabban a „Feige-doktrína” által megszabott irányvonalt.
Több, mint egy hónapot kellett várni a Stranger Things 4. évadának utolsó két részére, ami nem meglepő módon irtózatosan berúgta az ajtót a Netflixnél. A premier láz okozta rohamban az oldal össze is omlott, és mint kiderült, a tengerentúlon fél kézzel lenyomta Obi-Wan Kenobit (nem meglepő módon). Az évad kettébontása a Netflix gazdasági helyzetét tekintve érthető, ráadásul Dufferék kiemelték, hogy kreatív okok állnak a halasztás hátterében és az utóbbi egy hónapban még bőven zajlottak az utómunkák a sorozat háza táján.
Felmerül azonban a kérdés, hogy nem vállaltak-e túl nagy kockázatot azzal, hogy hetekig hagyták elburjánzani a különböző nézői teóriákat és a felsrófolt elvárások nem ütnek-e vissza az utolsó két részre. Az alábbiakban igyekszem elkerülni a spoilereket, de abból kifolyólag, hogy egy évad végéről kell írnom, elkerülhetetlen, hogy ne utaljak annak részleteire, tehát ha valaki zéró információval szeretne leülni a 8. és 9. részre, inkább várjon a kritika elolvasásával.
A Disney+ június 14-től már elérhető kis hazánkban, ezért Ewan McGregor régóta várt visszatérése a messzi-messzi galaxisba az első olyan Star Wars produkció Mickey-éktől, amit hivatalos úton, mindenféle sumákolás nélkül megtekinthető. Nem mellesleg maga a streaming nagyon gazdag kínálattal rendelkezik – egyúttal egy felületen látva a cég összes eddigi Star Wars-produktumát, az Obi-Wan Kenobi nézése közben azon is volt idő gondolkodni, hogy milyen is a Disney eddigi mérlege a sorozataival, ami 2019-ben, A mandalóri első évadával kezdődött.
Az Indiana államban található Hawkinsban újra és újra felüti a fejét a baj, egyre csak szedve a halálos áldozatokat és egyre súlyosabb traumákat okozva ezzel a kisváros jóravaló népének. Töretlenül terjed a pletyka, miszerint átok ül a városon – egy átok, ami elől nem elég a biztonságot rejtő otthon falai mögé rejtőzni. És nem csak, hogy visszatér, az átok minden visszatértével egyre kegyetlenebbé válik. Történt ugyanis, hogy egy nap sokkoló hírre ébrednek Hawkins lakosai: a helyi gimnázium egyik tanulóját kicsavarodott végtagokkal, összetört csontokkal találják a város szegénynegyedében.
A Szovjetunió felbomlása számos etnikai konfliktushoz vezetett a jogutód Oroszországban és a függetlenedő tagköztársaságokban egyaránt, amik hatásai jelenünkbe is tovább gyűrűznek – nincs olyan ember ma Magyarországon, aki ne tudna a szomszédunkban zajló vérengzésről. De nemcsak az orosz-ukrán háború képezi az unió véres örökségét, hisz még nincs két éve az azeriek és örmények között lezajlott hegyi-karabahi háború kirobbanásának, és az időben visszafelé haladva lehetne sorolni a további tragikus eseményeket, melyek olykor kiterjedt fegyveres konfliktusokat. A 2013-as észt-grúz koprodukcióban készülő film, a Mandarinok az 1992-es grúz-abház idején játszódik, és amellett, hogy mesél egy a nyugati világban talán ismeretlenebb konfliktusról, még többet elárul egyetemlegesen a háború és az erőszak abszurditásáról.
