Disney+, Sorozat

Csillagközi kártyavár – Andor kritika

A Star Wars végre felnőtt. A Zsivány Egyes már megpendített húrokat egy sokkal inkább realisztikusabb, és sokkal kevésbé idealistább messzi-messzi galaxis-újraértelmezésből, de az Andor még elődjénél (aminek gyakorlatilag az egyik főszereplője köré szerveződő előzménysorozata) is messzebbre megy. Sokkal részletesebben és elmélyültebben mutatja meg a Zsivány Egyes azon aspektusait, amik annó érdekessé tették Gareth Edwards filmjét, gondolok ezalatt a lázadók morális dilemmáira (megfosztva a lázadást annak romantikájától) és a birodalmi hierarchián belül lejátszódó hatalmi játszmákra.

Jómagam sosem rejtettem véka alá, hogy rajongok George Lucas prequel-filmjeiért, és ennek nem csak a fénykardpárbajok, John Williams legendás taktusai vagy a rendező által megáldott világok elképesztően fanzáziadús és részletgazdag megvalósítása az oka, hanem, hogy a galaxisba végre megjelent a politika. Szemtanúi voltunk Palpatine felemelkédésének, annak, ahogyan a félelemre, az emberek biztonság általi vágyára alapozva maga alá gyűrte a Galaktikus Köztársaság hanyatló demokráciáját. A prequel-trilógia görög drámája egy tanmese és egy kézikönyv diktátoroknak. Az Andorban látjuk, hogy a Birodalom malmai lassan őrölnek, és több mint egy évtizeddel a rendszerváltozás után is folyamatosan növekszik, kebelezi be a szabadság utolsó morzsáit is. Lassú halál ez.

Ezzel együtt Cassian Andor (Diego Luna) harca már egy stabil államhatalom ellen folyik, de egyáltalán nem úgy, ahogy korábban láthattuk az eredeti trilógiától kezdődően a Lázadók-sorozatig. Nincsenek komikusan rosszul célző rohamosztagosok és senki nem lopózik fel minden második epizódban egy csillagromboló fedélzetére. Ami azt illeti, rohamosztagosokat is alig látunk – a harc messze a fronttól, merev, szürke kőfalak mögött zajlik. Coruscant bolygóméretű városának visszahozatala már önmagában szimbóluma a politika reneszánszának a Star Warsban, de egy újraértelmezett Coruscantot látunk, egy másik arcát a nyüzsgő, hangos és fényárban úszó fővárosnak. A brutalista épületek folyosóin, hivatali egyenruhákban közlekedő funkcionárusok látleletei a totális diktatúráknak (hasonló az Éhezők viadala-széria Panemjéhez).

Az Andorban ábrázolt Birodalmat a bürokrácia hatalmi harcai, az egyéni ambíciók fűtik. Ilyen ambiciózus szereplő például Syril Kam (Kyle Soller) és Dedra Meero (Denise Gough). Mindketten hisznek a Birodalomban és a munkájuk értelmében a lehető legjobban szeretnék azt elvégezni. Egyikük sem leli örömét a kegyetlenségben, habár Dedra könyörtelen figura – csupán annyit tesznek meg, amennyi ahhoz szükséges, hogy az ormótlan birodalmi gépezet fogaskerekei továbbra is kifogástalanul lássák el funkciójukat.

A könyörtelen politikai pragmatizmus azonban nem csak a birodalmiak sajátja. A “nagyobb jó” már-már szájbarágósan visszatérő gondolat a sorozatban. Luthen Rael (a mindig remek Stellan Skarsgard megformálásában) az a karakter, aki ennek az eszmének rendeli alá egész életét, és Lord Varysként mozgatja a szálakat a háttérben, és minden cselekedete további rombolja a Birodalom alapzatát, hogy majd egyszer a távoli jövőben az magába omoljon. Ha a cél eléréséhez az kell, hogy a birodalmiak még több ember nyakán szorítsák meg a hurkot – semmi akadálya.

Visszatérnek még olyan karakterek, mint Saw Gerrera (Forest Whitaker) vagy Mon Mothma (Geneviéve O’Reilly), aki először részesül igazán rivaldafényben, és nem is okoz csalódást. Az Andor leginkább alulnézetből mutatja be a galaxis működését, de Mon Mothma visszahozza a prequelekből megismert nagypolitikai nézőpontot, de úgy, ahogy korábban még nem volt ábrázolva. Mothma végre egy hús és vér karakter, aki egyszerre tagja a Birodalmi Szenátusnak, diplomáciai vacsorákon próbálja kiterjeszteni informális befolyását, próbálja aláásni a regnáló hatalmat, valamint magánemberként, anyaként is helyt kell állnia. Az Andor egyes emberi dilemmákat olyan realisztikusan, életszagúan jelenít meg, ami erre a világra korábban sosem volt jellemző.

Ráadásul az egyetlen sorozat, ami hajlandó lassú, megfontolt építkezésre, ami épp annyira kritikája a korábbi Disney+ sorozatoknak, mint dicséret jelen tárgyalt szériánknak. Címszereplője mellett több nézőpontkaraktere van (Mon Mothma, Luthen, Syril, stb.) akikkel ugyanúgy lehet azonosulni, és szintén van egy íve annak az útnak, amit bejárnak az első résztől az évadzáróig. Ez üdítő a Mandalóri egyhangúságának tükrében, ahol videójátékszerűen van a fókusz Din Djarin háta közepén minden minutumban. De ha már címszereplő. Az évad során Cassian Andor megy át a legnagyobb jellemfejlődésen és súlyos emberi drámákat cipel magával. De övé az a szerep, – a céltalan, csak önös érdekből cselekvő túlélőből a lázadás eszmeiségét elsajátító és annak élére álló vezéregyéniség – amit már sokat láttunk, gondoljunk csak Jyn Ersóra a Zsiványból, vagy Ezra Bridgerre a Lázadókból. Viszont hozzá fűződnek az évad legfelemelőbb pillanatai, mint például a tizedik rész végkifejlete.

Az Andor az a sorozat, amiről napestig lehetne beszélni, annyi életből vett elemet emel be a történetbe, például a diktatúrák urambátyám-világa. Minden ízében a legérettebb és legminőségibb Star Wars-széria, amiben sorjáznak a zseniális momentumok, és egyszerűen más nyelvet beszél, mint versenytársai. Dialógusokban, látványvilágban, karakterrajzokban is kiemelkedő. A soundtracknak semmi köze a hagyományos John Williamsi taktusokhoz, de hozzájárul a sorozat szürke, uniformizált, pragmatikus világához. Egyetlen szívfájdalmam (a kevés űrlényen kívül), ami minden a Birodalom csúcsidőszakát bemutató alkotással kapcsolatban felmerül bennem, hogy tudjuk az események kimenetelét, és azt is, hogy címszereplőnk hogyan és milyen formában éri el a végzetét. Bárcsak egy ismeretlen érában teremtené meg a Disney ezt a minőséget! Bármennyire is jó az Andor, a kontextusát a Skywalker Saga adja, és emiatt minimum kétséges, hogy mit tud nyújtani önálló entitásként. Az érának ugyanakkor a legjobb adaléka az eredeti trilógia óta.