Ryan Reynolds Deadpooljának az utolsó képkockáig képregényhű, 2016-os mozis bemutatkozása akkoriban alaposan felforgatta az egy kaptafára készülő képregényfilmes kínálatot. A szabad szájú, semmiféle humorbonbontól vagy épp negyedik falat áttörő kikacsintástól vissza nem riadó antihős, ugyanis akkoriban olyan vérfrissítést tudott hozni a már ekkor a végső kifáradás jeleit erősen magánviselő műfajba, melynek a szó szoros értelmében csodájára jártak az emberek.
A Prime Video nagy sikerű sorozata, a The Boys, két év várakozás után visszatért negyedik évadával, és továbbra is tartja magát a megszokott vérbő és szatirikus stílusához. Az új évadban a politikai és társadalmi kommentárok még élesebbek és relevánsabbak, mint valaha, ám nem minden néző találta ezt maradéktalanul sikeresnek. Valamint sokan panaszkodtak a történet tempójának erős lassítására, viszont minden várakozást megért.
Soha se hittem volna, hogy egyszer valaha el fog majd jönni ez a pillanat. Aztán persze valakik csak gondoskodtak róla, hogy mindez mégis megtörténjen. Ugyanis ez a cikk is meg kell hogy kapja a tabumentes jelzőt. Egyfelől mert maga az alkotás kapcsán akkora botrány lett, hogy az társadalmilag elég érzékeny témává tette ezt az egészet. Másfelől pedig azért, mert őszintén bevallom, hogy most kivételesen szeretném széjjel szedni ezt az alkotásnak csúfolt valamit. Ugyanis az, amit az Acolyte, avagy magyar címén az Akolitus kapcsán műveltek, az egyszerűen nem érdemel másmilyen bánásmódot. Szóval készüljön fel mindenki, mert ez most elég hosszú és meglehetősen durva lesz.
Zárójeles megjegyzés: A cikk során szándékosan a sorozat eredeti címét fogom használni, mivel a magyar fordításával újfent akár vallatni is lehet.
Az elmúlt évtizedben a felnőtteknek szóló animációs tartalmak az aranykorukat élik, hiszen olyan kritikailag elismert zseniális alkotások láttak napvilágot, mint a BoJack Horseman, az Archer, a Rick and Morty, A kék szemű szamuráj vagy éppen az X-Men ’97 (csak hogy néhányat említsek). Miközben a stúdiók jó ideje nagy energiákat ölnek a játékadaptációk készítésébe, aminek köszönhetően olyan műveket kaptunk kézhez, mint a zseniális Cyberpunk: Edgerunners, az Arcane, a The Last of Us és a Castlevania vagy éppen a Fallout széria.
Pontosan ezek miatt nem aggódott senki, amikor a Netflix bejelentette a nagysikerű Robbanó Cicák társasjáték felnőtteknek szóló animációs adaptációját. Az előzetesek is egy beteg, ám de kellő társadalomkritikával megfűszerezett alkotást sejtettek nekünk, hogy aztán akkorát koppanjunk, mint a Gladiátor 2 előzetese a Kanye West számával a múlt héten. Ha valaki nem ismerné a sorozat alapjául szolgáló társasjátékot: röviden orosz rulett macskákkal és kártyákkal, bővebben pedig ebben a cikkben olvashattok róla.
Ha van valami, amit az internet és emberek egyaránt szeretnek, az a macskák. A legújabb cicás tartalom pedig ami izgalomba hozta közösségi médiát, a Netflix legfrissebb animációs sorozata a Robbanó Cicák. Amely a nagy sikerű azonos nevű társasjáték adaptációja. Ennek apropójából pedig elhoztunk nektek pár macskás témájú társasjátékok, amelyek tökéletes választások lehetnek a macskák szerelmeseinek.
Az A24 továbbra is remek érzékkel forgalmaz a hagyományos műfaji kereteket, sablonokat áthágó, variáló, azokhoz újszerű látásmóddal nyúló alkotásokat. A horrordráma Saint Maud után a stúdióval ismét együtt dolgozó Rose Glass új filmje egy igazi pörgős, szórakoztató ámokfutás, amiben minden megvan, ami egy kortárs neo noirhoz szükséges. Kultfimnek szánták, és minden bizonnyal idővel meg is találja a saját közönségét. Mégis rétegfilmebb az A24 szokásos rétegfilmjeinél is.
Legújabb rendezésében Kevin Costner a rá jellemző magabiztossággal idézi fel a western műfaj sarokpontjainak tekinthető elemeket, hogy aztán egy filmen belül a mítoszépítés mellett megmutassa annak az árnyoldalait is.
A „Kelet lovagjai” a szamurájok régóta megmozgatják a filmesek képzeletét. Harci tudásuk és elveik tiszteletet ébresztenek bennünk, de egyben olyan mai szemmel különös szokásaik, mint például a rituális öngyilkosság. Mostani adásunkban szamurájfilmeket vizsgálunk meg a történelmi hitelesség szemüvegén keresztül. A hét mesterlövész, A sógun című regény feldolgozásai, A szürkület harcosa vagy Az utolsó szamuráj méltán nyerték el a nézők kegyeit, de pontosan adják vissza a mára letűnt feudális Japán viszonyait?
Ígéretemhez hűen folytatom a Gyerekkorunk kedvenc meséi cikksorozatomat. Az utóbbi, közel két hónapban ugyanis olyan jótékony hatással van a mindennapjaimra a nosztalgia, hogy idén gyereknap során úgy döntöttem, elindítom ezt a több éve érlelgetett ötletemet. Az, hogy jelenleg kik vagyunk, ugyanis főleg a gyerekkorunkban gyökerezik. Az akkori élmények, történetek és konkrétan minden, ami akkor történt velünk alkotják azt, akik a jelenben vagyunk. Ezúttal újabb öt kedvencemet hoztam el, hogy a következő hónap utolsó vasárnapján már áttérjek kollégáim kedvenceire.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.”
Valószínűleg minden fantasy rajongó ember találkozott már valamilyen formában a fenti idézettel, vagy a könyvek lapjain, vagy pedig a mozik vásznain. Azonban A Gyűrűk Ura világa nem csak a könyvek és a mozgóképes alkotások világát hódította meg, hanem a videójátékok és társasjátékok univerzumát is.
