Sean Durkin rendező hároméves szünet után ismét magához ragadta a rendezői pálcát, hogy a von Erich pankrátorcsalád tragikus történetét vezényelje le nekünk, Zac Efron fizikai átalakulásával és Erdély Mátyás csodálatos képeivel karöltve.
Louisiana vérfertőzéssel teli mocsarai, Kalifornia fehérgalléros bűnszervezetei és Arkansas demenciával árnyalt személyes tragédiái után Alaszka állam került sorra, hogy ezúttal is a múltjukkal és jelenükkel egyaránt viaskodó emberek kálváriájának krónikájáról meséljen, az első három évadot eredetileg jegyző Nic Pizzolatto háttérbe vonulásával. Az írás minimális spoilert tartalmaz!
Az ambiciózus, de meglehetősen vegyes fogadtatású negyedik évad után Noah Hawley újfent bebizonyította, hogy sok Coen epigonnal ellentétben ő valóban érti és magas szinten beszéli a testvérek filmes nyelvét. Erre szebb bizonyítékot (az előző három szezon zsenialitása mellett) nem is találhatnánk a Fargo ötödik etapjánál.
„Make no mistake. All of us are racers. We all certain it will never happen to me. Then my friend is killed. I give up racing forever on Monday. I’m back racing by Sunday. We all know it’s our deadly passion. Our terrible joy.”
Ferrari (Ferrari; 2023)
Michael Mann nyolc éven át tartó hallgatás után ismét dolgozatot írt a megszállott férfi kérlelhetetlen szakmabeliségéről és romokban álló magánéletéről. Az ötvenes évekbe visszamenő időutazásához olyan neveket szerzett meg magának, mint Adam Driver, Penélope Cruz és Shailene Woodley, helyszínnek pedig az autóversenyzés – adott esetben halálos kimenetelű – aszfaltját tette meg.
2014-es indulása óta a Fargo sorozat, pontosabban Noah Hawley (Legion, Lucy az égben) a Coen-filmográfia prominens és kevésbé ismert tartományaiból bőségesen csemegézett karakterrajzok, hangvétel, vagy akár csak kulcsjelenetek tekintetében, megidézve és fejet hajtva a nagy filmklasszikus előtt, ugyanakkor nem volt rest idegen terepre tévedni, ha éppen úgy hozta alkotói szeszélye és/vagy szándéka. Az ambiciózus, de kevés vizet zavaró, megszokott setupoktól eltérő negyedik etap után az antológiaszéria visszatalált a (külsőségeiben) megszokott és az elődök által (tematikailag) valamelyest kitaposott ösvényére, hogy a maga posztmodern tökéletességében ragyogjon.
Már a főcímkiírás sem árul zsákbamacskát. A stáb feltüntetése mellett közeliben, gyors és feszes tempóban láthatjuk, ahogy David Fincher a Gyilkos – feltehetően – korábbi megbízásait és a szakmájában felhasznált, emberi élet kioltására alkalmas eszközöket mutatja. Tökéletes megalapozása egy olyan embernek, aki minden eshetőséggel számol, nem hezitál, pontos és percíz, szakmájához szükséges összes tudás birtokában áll. Mintha csak magát Finchert jellemeznénk. A párhuzamba állítás csak első látásra tűnhet légből kapottnak, ha jobban megfigyeljük, legújabb filmje, a The Killer a maga szélsőséges, tipikusnak egyáltalán nem nevezhető módján felfogható egyfajta elemelkedett művészi önvallomásnak is.
Az amerikai álom megsemmisülése, az FBI megszületése, egy sokáig tabunak számító eseménysorozat, egy sokkolóan őszinte dokumentumregény és egy nyughatatlan, még a halál völgyének árnyékában sem félő rendező. Martin Scorsese huszonhatodik játékfilmes rendezésében az amerikai filmgyártás ősműfajához, a westernhez tért meg, hogy végleg beverje az utolsó szöget az Amerika történelmet megszemélyesítő, igaznak, szépnek és erélyesnek csúfolt koporsóba. Az írás spoilereket tartalmaz!
Robert Englund neve összeforrt Freddy Kruegerével, Gunnar Hansen sohasem tudta igazán kamatoztatni Bőrpofa kirobbanó sikerét, Doug Bradley karizmáját a Hellraiser franchise filmről filmre megtépázta. Mike Myers és Jason Voorhees néma, nagydarab megszemélyesítőjénél pedig már a színészmeghatározásnál elvéreznénk. Az évek alatt a Fűrész széria Tobin Bell nevét öregbítette mindenféle brutális csapdával és felszínes moralizálással, hogy végül magát John Kramert helyezze a középpontba egy utolsó(?) felvonás erejéig.
“When the white man dies, he thinks he is at peace, but the red men know how to torture even the ghosts of their enemies.”
Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans; 1992)
Van, aki Randolph Scott és Binnie Barnes párosára esküszik, míg mások az 1977-es feldolgozásban és Steve Forrest karizmájában hisznek, számomra azonban mindig Daniel Day-Lewis fák és folyók között szökellő alakja, zaklatottan csapzó haja és a kezében lévő Brown Bess az első kép, amit magam előtt látok Az utolsó mohikán cím meghallása után. Michael Mann ezzel a filmjével mutatta meg az átlagnál érzelmesebb, pontosabban romantikusabb oldalát, sokunk legnagyobb örömére.
A Mission: Impossible széria idén, 2023-ban hivatalosan is bekerült a 27-esek klubjába, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy míg a hírhedten híres csoport többi tagja ebbe a korba lépve valamilyen külső és/vagy belső folyamat következményeként jobb létre szenderült, a Tom Cruise vezényletével lezajló akciófilm-sorozat nemhogy nem hunyt el, hanem köszöni szépen, él, virul és jobb formában van, mint korábban.
