Sorozat

Egy kemény férfi nehéz időkre – Kezdett a Fargo 5. évada

2014-es indulása óta a Fargo sorozat, pontosabban Noah Hawley (Legion, Lucy az égben) a Coen-filmográfia prominens és kevésbé ismert tartományaiból bőségesen csemegézett karakterrajzok, hangvétel, vagy akár csak kulcsjelenetek tekintetében, megidézve és fejet hajtva a nagy filmklasszikus előtt, ugyanakkor nem volt rest idegen terepre tévedni, ha éppen úgy hozta alkotói szeszélye és/vagy szándéka. Az ambiciózus, de kevés vizet zavaró, megszokott setupoktól eltérő negyedik etap után az antológiaszéria visszatalált a (külsőségeiben) megszokott és az elődök által (tematikailag) valamelyest kitaposott ösvényére, hogy a maga posztmodern tökéletességében ragyogjon.

Minnesota, 2019. Két, bizalomra a legkevésbé sem okot adó, fegyveres férfi zsákkal a fején betör egy átlagos, amerikai kertváros még átlagosabb családi fészkébe. A férj munkában, a kislány iskolában, az otthon melegében egyedül az anya kötöget és nézi az aktuális híradást. A maszkosok megbízása/célja egyértelmű: elrabolni a nőt és visszavinni egykori férjének. Legnagyobb meglepetésére és a rablók bánatára Dorothy nem várt ellenállást tanúsít, ami egy éjszaka alatt lezajló, komplett mészárlást eredményez. Számolva a visszafordíthatatlan következményekkel, mindkét fél felkészül a kettejük között várható véres összecsapásra.

A történet ismertetőjét olvasva nyugodt szívvel apellálhatunk magára a 1996-os, klasszikusok sorába beemelt Coen mozira. Szintén egy balul sikerült emberrablásnak lehetünk tanúi, a tradicionális – a militarista habitus miatt muszáj kiemelni, hogy – amerikai családmodell erősen karikaturisztikus ecsetvonásokkal van felfestve és alapjaiban van megkérdőjelezve. A nyomozásra kirendelt rendőrnő ezúttal is folyamatosan a hétköznapok banalitásából és hazugságaiból épített falakba ütközik, a rablók esetlenségükben is rémisztőek tudnak maradni, mindez pedig ismét fel van húzva az emberi kicsinyesség hálójára. A pilot (és nagy valószínűséggel maga az évad) egy tökéletes variánsa a mozifilmnek, a felsorolt komponensek 2019-be – vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor 2023-ba is –, ennek az időszaknak a politikai-társadalmi összetettségébe vannak hibátlanul beleágyazva. A plágiumgyanúsítás már kezdetektől fogva felesleges bizonyult, a széria indulása óta nem szokatlan az ilyen mértékű, áttételes reprodukálás.

Míg a Martin Freeman és Billy Bob Thornton nevével fémjelzett első évad a realitás talaján maradva szintén szorosabban, feszesebben kapcsolódott a film-alapanyaghoz, a második és harmadik etap – bemutatva a nézői elvárásoknak és igazodva a Coen-i, igaz történetekhez való ironikus hozzáálláshoz – megengedte magának a természetfeletti elemek behozatalát (UFO-k, vagy Ray Wise mitikus, bosszúálló alakja), hogy a sorozat a negyedik szezonjával a gengszterkalapok és öltönyök között végleg maga mögött hagyja a hóval és vérrel borított kisember tragédiáját. A többek között Chris Rock főszereplésével készült, kezdetben kifejezetten ígéretesnek tűnő kísérletezésben Hawley végül alaposan megégette magát: a 21. század Amerikáját bőségesen érintő szegregációról nem tudott szájbarágás nélkül, fókuszáltan értekezni, és leszállította a Fargo audiovizuálisan pazar, de karakterisztika és történet szempontjából leggyengébb felvonását.

A magasztaló siker hiányának ellenére Hawley az elmúlt három évet nem töltötte semmittevéssel: 2022-ben megjelent legújabb, thrilleri elemekkel megspékelt könyve, Anthem címmel (magyarul: Himnusz), ráadásul 2020. decemberében bejelentették, hogy ő lesz a Földön játszódó Alien sorozat showrunnere is. Mindezek mellett nem akarta/nem tudta otthagyni örökbefogadott gyermekét, többször nyilatkozta, hogy kizárólag akkor fog előállni egy következő évaddal, ha lesz újabb elmesélni való története és úgy tűnik, hogy Dorothy Lyon személyében meg is találta az ideális Fargo alapanyagot. Mivel az ismeretlen terepen való járkálást nem koronázta siker, látszólag visszatért a gyökerekhez és azt kell mondjam, jót tett neki ez a hideg vizes zuhany. 2017-től kezdve Hawley évente jelentkezett egy-egy sorozatévaddal a Fargo és a Legion világából (melyeknek a munkálataiban íróként, rendezőként és producerként aktívan részt vett), a Lucy az égben 2019-ben jelent meg, mindemellett a könyvén is dolgozott. Ennek a munkamániának az eredményeképp több híres-neves filmrendezőhöz hasonlóan (Ridley Scott, Steven Soderbergh) nála is bekövetkezett az a fajta fásultság, ami a permanens munkával együtt jár. 2020-ra nem igazán tudott újat és lényegeset elmesélni és ennek a sokat szidalmazott negyedik évad itta meg a levét. Minden Fargo-rajongó legnagyobb örömére a karrierbéli megváltás erejét azonban az idén, november 21-én elstartoló ötödik szezon bőségesen magában hordozza.

Dorothy ,,Dot” Lyon nem az a nő, akinek első látásra tűnik, bármennyire is szeretne az átlagos feleség és anya szerepében tetszelegni. Már az első jelenetében, egy indulatokban és fizikai megnyilvánulásokban gazdag iskolai megbeszélés során a rá és kislányára veszélyt jelentő matematikatanárt ártalmatlanítja egy sokkolóval, majd nem sokkal később ugyanúgy elbánik egy rendőrrel. Következmény: bilincsben viszik el a lánya szeme láttára. Befolyásos és végtelenül arrogáns anyósa által (a csodálatos Jennifer Jason Leigh igazi megkeseredett szerepben) kiszabadul. Menyével ellentétben Lorraine a tárgyalóasztalok korrupt bürokráciájában érzi otthonosan magát, és bár fia választottjához fűződő viszonya finoman fogalmazva sem derűs, bizalmatlansága Dorothy tettével, illetve az elrablással csak még jobban alá van húzva. Legfőbb céljának tekinti, hogy kiderítse unokája anyjának valós személyazonosságát.

Már most, két rész alapján előre borítékolható, hogy nem lesz egyszerű dolga: Dot korábbi –minden bizonnyal extrém körülményekről árulkodó – homályos életéből származó tapasztalatai (amikről eszünkbe juthat a Geena Davis főszereplésével készült The Long Kiss Goodnight) az eddigi történések során minden alkalommal a hasznára váltak: meg tudott szökni a fogvatartóitól és talpraesetten, könnyedén fel tudott készülni háza felfegyverzésével a volt férje legközelebbi látogatására. Küzd, de nem azért, hogy hatalma, pénze legyen, csak maga mögött akarja hagyni a múltat. Az Arizonai ördögfióka hőseihez hasonlóan csak egy nyugodt, békés, polgári életet szeretne, imádott lányával és papucsférjével.

Wayne Lyon szerencsétlenségére két – a szó nem elkoptatott értelmében – erős nő között őrlődik. Anyja és felesége is kényük-kedvük szerint vezetik félre, vagy alávessék éppen aktuális akaratuknak. Gyámoltalan jelleme valamelyest hasonlít Colin Hanks első évados játékára, azzal a különbséggel, hogy Wayne jelvény nélkül hagyja magát sodortatni az árral, a nézői rekeszizom legnagyobb örömére. Jon Hamm a beszédes nevű Roy Tillmanként maga a megtestesült toxikus maszkulinitás. Szélsőséges módon hisz a családi egység férfi vezérelt tradicionális felállásában, a hirtelen kirobbanó erőszaktól sem riad vissza, ősi, primitív szónoklataival a gyanútlan, befolyásolható emberek tömegeire les. Saját tulajdonának tekinti nem csak Dorothyt, hanem az általa – elméletben – szolgált régiót is, senki, még az FBI sem kérdőjelezheti meg önkényes uralmának tekintélyét és működését.

A lábnyomát csókolgató fia, a két Stranger Things évad között vendégeskedő Joe Keery pedig a legjobb úton van ahhoz, hogy apuci méltó örököse lehessen. Trump populizmusa, az elmúlt hetek argentin, Javier Milei győzelmével véget érő elnökválasztása (és még bőven lehetne folytatni a felsorolást) csak még inkább nyomatékosítja a szükségességét a patriarchális berendezkedést kétségbe vonó negatív visszacsatolásnak. Nincs Fargo bűneset nélkül, bűnügy elképzelhetetlen lenne rendőr nélkül. Richa Moorjani rendőrnője bár még nem mutatta meg a szerepében megbúvó lehetőségeket, már most magán viseli a törvénytisztelő, ugyanakkor cinikus jelzőket. A legfőbb kérdés vele kapcsolatban most még inkább az, hogyan fogja kibogozni ezt a nagyon macerás gordiuszi csomót.

Megkapó karakterei mellett az ötödik évad tartja magát a műfaji változékonysághoz, továbbra is tökéletesen egyensúlyoz a krimi, a thriller és a vígjáték között. Hawley úgy meri olykor kendőzetlen humorral tálalni a történéseket, hogy közben megtartja a szituáció komoly hangvételét, egyszerűen plusz érzetet társít a már meglévő érzelemhez. Esze ágában sincs egymás kioltására alkalmazni őket, a halmozás által csak még jobban elmélyíti a drámából, humorból vagy éppen feszültségből fakadó nagyszerűséget, a Coenek is pontosan ettől váltak a posztmodern filmkészítés talán legnagyobb alakjaivá. Ezzel párhuzamosan a jelenetek hangulatváltakozásai is sokféle hangot ütnek meg, a mindent elnyelő stíluskavalkádhoz ezúttal nagyban hozzájárul a még harsányabb, olykor dezorientáló zenehasználat és a szürkés-barna konvencionális képi világ.

Bár Hawley magabiztosan él atipikus dramaturgia döntésekkel, 2023-ban még jobban teletűzdelte a sorozatát hommage-nak betudható fricskákkal és utalások egész armadájával. Konkrét mondatok, idézetek köszönnek vissza a Fargoból, A nagy Lebowskiból, de még szegény Cormac McCarthy apokaliptikus víziójából – a Nem vénnek való vidékből is, vagyis ez az évad is úgy tudja az újdonság hatását kelteni, hogy az eddigi szezonok fényében még eklatánsabb módon ollózza össze a Coen-életmű alkotóelemeit. Az eredetiség felfedezhető hiánya ellenére a látottak mégis kiszámíthatatlanok és csak tippelni tudunk, hogy mi fog történni a következő epizódban. Izgalmas további nyolc hét elé nézünk, az egyszer biztos.

When is a kidnapping not a kidnapping, and what if your wife isn’t yours?„– teszi fel a kérdést a sorozat tagline-ja és ezzel tökéletesen megalapozza azt az abszurdumban, kegyetlenségben, drámában és rendhagyóságban gazdag világot, amiben Dorothynak és minden bizonnyal az egész családjának helyt kell állnia. Mert ha valamit megtanultunk a Fargo világából, akkor az az, hogy a triviális dolgokból lesznek a legnagyobb tragédiák és a világot jelentő katarzis könnyedén elsikkad a kietlen országúton.