Louisiana vérfertőzéssel teli mocsarai, Kalifornia fehérgalléros bűnszervezetei és Arkansas demenciával árnyalt személyes tragédiái után Alaszka állam került sorra, hogy ezúttal is a múltjukkal és jelenükkel egyaránt viaskodó emberek kálváriájának krónikájáról meséljen, az első három évadot eredetileg jegyző Nic Pizzolatto háttérbe vonulásával. Az írás minimális spoilert tartalmaz!

A lassan az épeszű követhetőség határát súroló, különféle streamingek nyújtotta film- és sorozatdömpingnek köszönhetően mai szemmel nézve felfoghatatlan az a tíz évvel ezelőtti jelenség, aminek a keretei közt Pizzolatto a világra szabadította több évnyi depressziójának és kutatómunkájának a látszólag nihilista, ugyanakkor mélyen emberi gyümölcsét. Mint derült égből villámcsapás, úgy hasított be a köztudatba a Matthew McConaughey-Woody Harrelson páros nevével készült sorozat, és bár az eredeti koncepció szerint Rust és Marty balladája könyv formában látta volna meg a napvilágot, az HBO végül felkarolta a kilencven oldalra rugó pilotscriptet és berendelte a nyolc epizódos sorozatévadot.

Elsősorban karakterdráma és csak másodlagosan krimi: a True Detective első évada pontosan ezt az ars poeticat választotta magának. Miközben két bűnügyi helyszín között a nyomozópárosunk formálisan és metafizikailag is a romlásnak indult vidéken furikázott, az előadásukban számtalan dialógot, vagy monológot hallhattunk életről, halálról, vallásról. A siker pedig elképesztő volt: a szakmai vélemény az egekbe magasztalta a szériát – a kritikusok összesített véleményét nyíltan publikáló Rotten Tomatoeson 91%-ot húzott be magának az évad -, nem is beszélve a kitörő lelkesedésről árulkodó közönségreakciókról. Ne felejtsük el, hogy egy csupán két hónapon keresztül futó, egyévadosra tervezett sorozatról beszélünk, ami a folyamatosan bővülő rajongótábora által HBO-s berkeken kívül és belül klasszikusokat körözött le nézettség tekintetében. Ez egy egészen elképesztő teljesítmény.

Renoméval a zsebében elkerülhetetlen volt a folytatás, antológiasorozat révén Pizzolatto nagyot álmodott és a vélemények túlnyomó része szerint alaposan megégette magát a második etappal. Kivette a misztikumot az egyvelegből és egy maffiózókkal, szexpartikkal, üzletkötésekkel, konteókkal, szülő-gyermek komplexusokkal, teli modern világot álmodott meg. Az események időpontjától eltekintve a második évad története erőteljesen hajazott a krimiírás királyának, James Ellroynak az 1950-es években játszódó A nagy sehol címet viselő remekművére. A több főszereplőt és még halmozottabb konfliktust felvonultató évadot bár pár helyen kikezdték a néhol erőltetett, szándékolt párbeszédek miatt, illetve a szereplőkezelés sem volt az elsőhöz mérhetően kiegyensúlyozott, a tökéletesre csiszolt kegyetlen atmoszféra higgadtsága, kifinomultsága, a visszafogott jeleneteinek eszköztelensége egy lehangoló, de minden ízében kitalált és átgondolt, epikus bűnsorozatot eredményezett.

A kifejezetten negatív, sokszor cinikus vélemények után pár év kihagyásnak és egy nagymértékű újradefiniálásnak kellett történnie alkotói részről, mire megkaptuk a harmadik, ismét egy rendőrpárosra koncentráló évadot. A David Milch (Deadwood) közbenjárásával beemelt, az idős kor velejáróinak számító tehetetlenség, elmúlás, elszalasztott lehetőségek és be nem teljesített ígéretek tárháza mind-mind hiteles keretek között tudtak kibontakozni, a Mahershala Ali-Stephen Dorff kombináció pedig legalább annyira hatásosan működött, mint a 2014-ben képernyőt látott duó dinamikája. Nem igazán volt visszhangja ennek az évadnak: leginkább a második szezon miatti csalódottság és az első etapra túlságosan hajazó formalista elemek miatt.

2022 márciusában jelentette be az HBO, hogy elkezdődött a negyedik évad fejlesztése, ezúttal Pizzolatto nélkül, akinek ugyan kezdetleges elképzelései voltak egy ”igazán vad” negyedik évadhoz, de meg nem nevezett okok miatt végül a projekt elhalt. A korábban csak egy filmet (Tigers Are Not Afraid) jegyző Issa López lett végül mind a hat epizódnak az írója-rendezője, aki a korábbiaktól eltérő, meglehetősen radikális változásokat hozott be a sorozatba, úgy a történetvezetés, mint a stilisztika terén.

Az alaszkai, fiktív kisváros, Ennis gondtalan hétköznapjaira minden év decemberében egy több hónapon át tartó természeti jelenség leselkedik: történetesen ez idő tájt nem kel fel a Nap. Az emberek a város utcalámpáinak fényében közlekednek, különféle neon-feliratok, kivilágosítások könnyítik meg a mindennapokat, az ébresztőórák és az okostelefonok kijelzőinek segítsége nélkül lehetetlen lenne megmondani az éppen aktuális napszakot.

Ebben a fojtogató, kifejezetten rideg környezetben vesszük fel a történet fonalát, amikor mindenféle előzmény nélkül, a város közelében található, Tsalal névre hallgató kutatóbázison dolgozó tudósok nyomtalanul eltűnnek. A rejtélyes eset a helyi jellege miatt Liz Danvers (Jodie Foster) rendőrfőnök felügyelete alá kerül, ám miután a csoport nagy része jégbe fagyva előkerül a hó forró öleléséből, kiderül, hogy szándékos emberölésről van szó. Hamar egyértelművé válik, hogy az ügy hozzáköthető ott élő inupiatokhoz (vagyis alaszkai őslakosokhoz), valamint egy régebbi, szintén Danvers és akkori társa, Evangeline Navarro (Kali Reis) által vezetett bűnesettel is összefüggésben áll. Az igazság odaát, ezúttal jégbe fagyva vár rájuk.

López eredetileg nem True Detective-évadnak szánta a saját sztoriját, jó pár módosításon esett át a történet, mire a látható, különbségekben és párhuzamokban egyaránt gazdag végeredményt megkaptuk. A hónapokon át sötétségre kárhoztatott, dermedt kisváros látképe, a jéggel és hóval borított nyílt pusztaság és a föléjük emelkedő, titkával folyamatosan a nyomozók elméjét hátulról birizgáló kutatólabor tökéletesen ellenpontozza a korábban megismert déli vidék napos, olykor fülledt légkörét. Rendívül hatásos módon, a legtöbb esetben elidegenítően hat az ilyen szélsőséges körülményeknek kitett életmód. Még egy rövid ideig tartó hóviharos túra sem számít életbiztosításnak, hosszabb távon csak a zseblámpák nyújtanak némiképp vigaszt a kinti, kilátástalan helyzetekben, a befagyott tengereken való közlekedés egyet jelent az öngyilkossággal. Ezzel megegyezően Ennis belvárosában sem jobb a helyzet, egy klasszikus magyar film címével élve, mintha megállt volna az idő.

A lakosok teljes mértékben ki vannak szolgáltatva az időjárás és az ottani élővilág szeszélyeinek: meghatározott körülmények, állandó készültség között kell élniük, a kocsmák, éttermek, házak biztonságosnak tűnő mentsvára sem aranykalitka, bármikor felütheti a fejét az életeket veszélybe sodró áramhiány, az infrastruktúra megbénulásáról nem is beszélve. López több interjújában is inspirációként hivatkozott többek között John Carpenter a Dolog (1982) című klasszikusára és Stanley Kubrick 1980-as Ragyogására. A sorozat a szellemi elődök épületbelsőiből áradó feszültségét és a kinti világ kiismerhetetlensége iránt érzett félelmet kifogástalanul adaptálta bele egy mikrokörnyezet életébe, ahol egyébként sem hétköznapi események történnek. Behatároltsága miatt a város a korábbiaktól eltérően egy fix háttérként szolgál a nyomozás során, már a második részben tisztázódik, hogy külső behatásnak nincs köze az ügyhöz, a tettes a falakon belül található.

A második évad sokszereplős gengsztereposzától eltekintve, a korábbi évadokhoz hasonlóan ismét egy nyomozópárost kapunk. Danvers és Navarro – Michael Mann (Szemtől szemben) hőseihez hasonlóan – egyaránt szakmájuk professzionális, a megszállottság határát súroló képviselői. Kifejezetten nehéz, környezetüktől a maximumot elváró, hajthatatlan személyiségek, akik nem mellesleg egymással is kibírhatatlanok. Korábban már együtt dolgoztak egy tragédiába torkolló domestic violence-ügy kapcsán, aminek a következményeként Navarroból közrendőr lett. Első látásra egymás ellentétének tűnhetnek, de sokkal több közös van bennük, mint ahogy azt ők maguk is gondolnák. Munkájuk iránti elszántságuk mellett mindketten nyögik az elromlott magánéletük súlyát. Vér szerinti kisfiának elvesztése, válása, nevelt lányával való megromlott kapcsolata mellett Foster karaktere alkalmi partnereivel létesített egyéjszakásaival, vagy hosszútávú viszonyaival próbálja kompenzálni lelki sivárságát. Egyik ellenlábasa szerint nincs olyan férfi a városban, akit ne próbált volna fel az évek alatt.

A magánélettel való ellenséges viszonyából fakad az otthon szentségéről tanúsított érdektelensége, családos beosztottjait az éjszaka kellős közepén ugrasztja egy-egy apró, nyomozással kapcsolatos részlet miatt. A rendőrlét negatív, párkapcsolatra mérgező hatása nem csupán nála, hanem Finn Bennett fiatal figurájában is tetten érhető, izgalmas látni a két eltérő életszakaszban járó karakter családi állapotának, annak a fejlődésének vagy éppen dekadenciájának a folyamatát. Az édesanyja elvesztésének emlékével máig hadilábon álló Navarro a pszichiátrián kezelt húgán próbál segíteni, miközben a maszkulinitásának látszatát akarja fenntartani. Párkapcsolatában se tudja sérülékenységét szabadon megélni, katonai múltjából származó poszttraumás stresszét, nehéz gyerekkorát a családi örökségnek is felfogható látomások formájában érzékeltetik. Saját kultúrájával való tisztázatlan viszonyára rátesz egy lapáttal annak a fiatal aktivista nőnek a halála, akinek az ügyében évekkel korábban képtelen volt zöld ágra verődni. A magával szembeni elégedetlenségénél már csak a bizonyítási vágya a nagyobb, melynek a kiélésre a professzorok halálának felgöngyölítésénél aligha találna jobbat.

Mindkettőjüknek a zord éjszakák mellett lelkük sötétségével, a saját belső démonaikkal kell megküzdeniük. A múltjukból fakadó sérüléseket rendre magukban hordozzák, a korábbi veszteségeiken csak lassan, aprólékosan vagy egyáltalán nem tudnak túllendülni. Magánéleti elszeparálódásukból és apátiájukból az ügy miatt fel kell ébredniük, ami ráadásul behegedt varratként fájdalmas szakad fel, ahogy egyre több mindent derítenek ki: a nyomokból, bizonyítékokból összefüggéseket fedeznek fel egy múltbéli, lezáratlan gyilkossággal kapcsolatban. A város közösségi életében – a bábaasszonyként és geoaktivistaként is tevékenykedő, – jelentős szerepet betöltött Annie K megölésének tisztázására ez alkalommal komoly esély van. A komótosan haladó nyomozás során ,,csupán” arra kell rájönni, hogy mi az összefüggés Annie és a tudósok embertelen halála között, illetve mi köze ennek az egészhez a várost érintő, az őslakosok által szervezett, a vízmérgezések ellen irányuló tüntetéseknek.

Progresszív irányvonalnak tekinthetjük a sorozat aktualitását. Az évad rendhagyósága – a két női nyomozó mellett – egyértelműen az inupiatokhoz vezethető vissza, az ő kezükben fut össze minden. Elmondásuk szerint már Ennis városának alapítása előtt is ott voltak, a jég hátán is megéltek. Ha nem is betolakodónak, de a közeli bánya általi vízszennyezés okán mindenképp károsnak tartják az emberi kapzsiságról tanúskodó, fehérgallérosok önkényét és visszaéléseit. Ők csupán szokásaikat megtartva, békében akarnak élni, valamelyest asszimilálódtak is a többséghez, de a környezetük iránti szeretetük harcba hívja őket, amikor hagyományaikat felelevenítve harci díszt festenek magukra és zavargásokat szerveznek a bánya ellen. Annie közéjük tartozott, Navarro is, Danvers nevelt lánya fiatalkori hevületéből fakadóan az egyik tiltakozás során legelső kézből tapasztalja meg milyen a törvény ellentétes, de igaz oldalán állni és számolni annak a következményeivel. Az őslakosok behozatalával erőteljesebb színezetet kapott a széria misztikus vonulata. A tömeggyilkosság magyarázatára sokáig sejtetve van egyfajta ősi természetfelettinek a jelenléte, ezt hol erőltetett, hol jól működő víziók, jump scare-ek formájában adják a néző tudtára. Az ilyen rendezői megoldások miatt az évad többször elemelkedik a krimi műfajának konvencióitól és kacsingat a horror irányába, hogy aztán a történet végére a rögrealista kiábrándulásnál meghúzza a vonalat. Az inupiat nép a történetben racionálisan (környezetszennyezés) és emocionálisan (Annie K esete) is kiveszi a részét, mégis ezek ellenére sem hunyhatunk szemet az évad hiányosságai felett.

A Night Country egy minden elemében ambiciózus sorozatévad, színészei kivétel nélkül erős alakításokat produkálnak, a megvalósítása, elődjeihez hasonlóan, az HBO-Pantheonjába emeli, de az összetettsége – finoman szólva – hagy némi kívánni valót maga után. Nem pusztán arról van szó, hogy López ötlettelenül, számos helyről összelopva, kedvenceit folyamatosan idézgetve mesélte el ezt az utazást, hanem hogy képtelen arra, hogy tényleges tartalommal megtöltse a történetét. Nem tud valódi hátteret felfesteni a karaktereinek, képtelen őket érdemlegesen ütköztetni. Papíron hibátlanul elsajátította az írás művészetét: nagyon jó ötleteket dobál be, a feszültségadagolásban is jeleskedik, tisztában van vele, hogy melyik jelenet után minek kell következnie és hogyan fűzze egymás után a szálakat – hogy azok az utolsó részre valóban összeérjenek –, csak nem tudja átadni a történések súlyát. Leegyszerűsített ábrázolásával és párbeszédeivel – egy drámai esemény következményeit egy kétmondatos dialógusban hirtelen oldják fel – a mélység és komplikáltság hiányának csődjével küzd hat részen át a szezon. A bánya elleni demonstráció egy nagyobb jelenetben összpontosul csupán, tényleges veszteségeket egyik oldalon sem tapasztalunk. A nyomozók múltjaiba való vájkálás pár percet tesz ki összesen, a gyászuk súlyától nem roppan össze a képernyő. Az otthoniak elhagyatottsága egy kocsiban elcsattanó csók közben rögtön megbocsáttatik, ahogy a felsőbb hatalmakról szóló összeesküvés egy totálplánban, meglehetősen naiv egyszerűséggel rendeződik.

Az első rész Twin Peaks-re (1990-2017) hajazó városi miliőjének felfestése egyszerre több karaktert és helyszínt mozgat – bejárjuk a kocsmákat, a házakat, a kutatóbázist –, a részek előrehaladtával azonban fokozatosan fókuszt veszítenek pusztán annak céljából, hogy a fináléban meglegyen a tipikus a-ha, erre nem is számítottunk élmény. Emiatt a Gyilkosság az Orient expresszen című, Agatha Christie klasszikust megidéző, önkényről tanúskodó befejezéssel egy olyan morálisan kényelmetlen végkifejlettel se tudnak szolgálni, amitől napokig forgolódnánk az ágyunkban. Danvers és Navarro hátterének és jellemének hiányából fakadóan kevésbé tudunk hozzájuk és magához a nyomozáshoz is kapcsolódni. Korábban sem a bűneset volt a lényeg, viszont itt minden érdemi felvetés, vagy előrehaladás a folyamatos érdektelenség miatt elsikkad. A nyomozók döntései az ügy során végig hirtelen felindulásról tanúskodnak, csapongva adagolják a velük kapcsolatos új információkat, teljes életutakat nem, csak dagályos kliséket hagyva ezzel maguk mögött. A finálé felé közeledve az öncélú sokkhatással bíró dramaturgiai döntések mellett az időnként bevágott látomások szintén logikátlanságról tanúskodnak, ahogy a jegesmedve-spirál-nyaklánc szimbólumtriumvirátus is olyan szándékos hatásvadászatnak tűnik, aminek a következtében végül egy szájbarágós, de megváltással teli narráció keretei közt örömmel akarunk hosszú időre búcsút venni Alaszkától.

A Night Country alcímet viselő, szám szerint negyedik True Detective évadon érződik a megújulása iránti szándék. Erőteljes atmoszférateremtése, környezetváltása és aktualitása azonban sajnos nem elég kompenzáció a komplexitást nélkülöző karakterrajzokhoz és mélység nélküli drámaisághoz. Azért reméljük, hogy pár év eltelte után a széria egy ötödik évad képében újra az ajtónkon kopogtat, mert igény még bőven van a visszatérésére.