A Netflix repertoárja telis-tele van távol-keleti gyöngyszemekkel. Hazai berkekben ezidáig a koreai doramák nyertek jobban teret, és a rajongók tábora egyre csak nő. Az utóbbi időben azonban a platform a japán film és sorozatpiacból is kezdi felzárkóztatni magát, már ami az élőszereplős produkciókat illeti. Idén februárban érkezett a szolgáltató háza tájára Az utolsó nindzsaklán japán-amerikai koprodukcióban készült sorozat, amely talán igen nehézkesen indul. Vajon a befejezés is csak csalódást tartogat?

A Tawara család az utolsó élő nindzsaklánként tengeti mindennapjait Tokyo-ban. Souichi, a családfő (Yousuke Eguchi) próbálja családját az egyszerű, normális polgári élet felé terelni, ami nem egyszerű feladat. A família életét a nehéz körülmények mellett beárnyékolja Gaku (Kengo Koura), a legidősebb fiú tragikus halála. A klán tagjai nem képesek hátrahagyni korábbi életüket. A tragédia után 6 évvel a Tawarák újabb megbízatást kapnak. Egy rivális klán bukkan elő ismét a sötétségből, hogy ismét átvegyék az ország felett a hatalmat. Souichi hamarosan rájön, hogy nem tarthatja családját távol a múltjuktól.

A Netflix felkelő napja

A japán film- és sorozatgyártás még ennyi év távlatában is idegen számunkra főleg azoknak, akik még az animék világában sincsenek teljesen otthon. A televízió médiumát a szigetországban is inkább az animációs sorozatok uralják. Az élőszereplős produkciók korlátozott lehetőségei nehezen veszik fel a versenyt az egyre jobban terjedő és határokat döntögető animék műfajával. A streamingháború korszakában úgy fest, a Netflix vette kezébe a gyeplőt, hogy nagyobb szeletet faragjon le ebből a tortából, habár a talaj sokszor ingoványos lehet.

Az amerikai produkciókon nevelkedett nyugati televíziós kultúra számára a filmezés japán megközelítése sok esetben idegenként hat és a mostani háttérrel nem is lesz egykönnyen az „átlag” néző kedvence. Vegyük csak alapul a tavaly megjelent Yu Yu Hakusho élőszereplős változatát. A rajongók nagyon lelkesen kezdtek neki, de gyorsan kiderült, hogy valaki beletojt abba a bizonyos palacsintába, és egy végtelenül kusza, ide-oda kapdosó, savanyú desszert lett az eredmény.

Minden esetre biztató, hogy a platform igyekszik felkarolni a filmgyártás ezen szegmensét. Órákig lehet azzal vitatkozni, mennyire jó az, ha a Netflix elkezdi a saját arcára reformálni a japán élőszereplős sorozatokat, de tény hogy a szegmens jelenlegi állapota külső segítség nélkül aligha képes kiemelkedni saját hazáján kívülre. Persze kérdés az is, hogy mik a célok ezzel kapcsolatban, de versenypiaci szempontból van mit behozni. Az utolsó nindzsaklán sorozatról elmondható, hogy elindult ezen az úton, bár a kezdeti lépések elég döcögősnek bizonyulnak.

A shinobi nehéz útja a győzelem felé

Sorozatunk története a fonalat a Tawara család hétköznapjai és gondjai bemutatásával kezdi. Tisztán kivehető, mennyire nehéz is hátrahagyni egy korábbi életet, és elvegyülni a társadalom sűrűjében. A múlt azonban erősen gyötri karaktereinket és a történések is egyre jobban rángatják vissza Souichi családját régi életükbe. A „suszter maradjon a kaptafánál” örök érvényű mondás itt is győzedelmeskedik, és a Tawaráknak ismét kardot kell rántaniuk, hogy megfékezzék a hatalomvágyó erőket.

Ez az alapkoncepció nem olyan ismeretlen számunkra. Számos más sorozat és film is erre a körítésre épül. A recept adott és működik is. Mindenképp egyedinek hat, hogy ezúttal a japán történelem hírhedt árnyékharcosai kerülnek egy ilyen történet középpontjába. Az igazi shinobik tevékenysége a feudális Japánban is rendkívül titkosak voltak, feljegyzés csak ímmel-ámmal készült ezekről a keleti „gerilla-harcosokról”. A sorozat igyekszik felvonultatni és bemutatni a nindzsák harcmodorát és fegyverzetét, azonban érezhető, hogy mégsem ez van a középpontban.

Az utolsó nindzsaklán voltaképp egy nyolc részes detektívtörténet, mérsékelt akcióval és nagyon lassú fejlődéssel. Az alapkonfliktus viszonylag gyorsan érzékelhető és megérthető, viszont nagyon kis lépésekben bontakozik ki. A történések a széria első felében, nagyjából az ötödik részig bezárólag csak a konfliktus körülményeit bontakoztatják ki. Az előzetes sem ígér számunkra végeláthatatlan, pörgős akciójeleneteket. Ez rendben is van, hiszen a játékidő legjavát sem ezek teszik ki.

Javarészt inkább egy nyomozós, detektíves felvezetést kapunk, ami rendkívül lassan fejlődik. A sorozat első felében az események megértése nézőt próbáló feladat lehet. Az információk ködösek és a történések követése így elég nehézzé válik. Kijelenthető, hogy a szériával igen türelmesen kell bánni.

Árnyékból a fénybe

A türelem azonban jócskán meghozza a várva várt gyümölcsét. A részek felén túl libbenve igazi erőre kap a sorozat. Ekkorra már képben vagyunk a körülmények nagy részével, így már nincs más hátra, minthogy a Tawarák megoldják a rájuk bízott feladatot. És ez elég jól sül el.

Belegondolva a mai mainstream streaming sorozatok ezt a fajta receptet nagyon is előszeretettel használják. A végletekig húzzák a néző idejét és türelmét. Olyan ez, mintha csak egy teszt lenne arra vonatkozólag, meddig bírjuk érdeklődéssel. Nagyon sok produkció ezt a vonalat követi, ami akár elsülhet jól is, de csúfos bukást is eredményezhet. Nagyon hasonló érzésekkel néztem végig a One Piece élőszereplős sorozatát. A Netflix live action-je szintén csak a széria felétől kezdett el igazán talpra állni, és ez Az utolsó nindzsaklán esetében is egy működő mechanizmus.

Ahogy éleződik a konfliktus és szépen lassan letisztul minden a szemünk előtt, úgy egyre jobban élvezhető és fogyasztható a sorozat. Technikailag a harcjelenetek rendkívül látványosak és igényesen koreografáltak. Egyre jobban megértjük a karakterek érzésvilágát, célját, bár antagonista szempontból itt is van még jó sok kérdőjel, ami nincs korrektül még kibontva. Ettől eltekintve a lezárás nagyon parádés és nagyon élvezhető. Végre szereplőink is megkapják a megfelelő mélységet és kinyílnak, mint a tavaszi cseresznyevirág.

Technikai szempontból említettem már a látványos és igényes, shounen animéket idéző harcjeleneteket. Emellett a sorozat zenei világa is élménydús. A keleti környezetbe nagyon jól beleillik a nyugati hangzásvilág. A széria legnagyobb részében nyugati előadók dallamait hallhatjuk, mint például a The Zombies vagy Carla Thomas. Ezek a zenék erősítik bennünk, hogy nem 100%-ban japán produkciót látunk, de jól megállják a helyüket a történetben, megfelelő hangulatot kölcsönözve az atmoszférának.

Számomra a szereplők is érdekesek és színesek voltak. Igaz, a kibontakozásukra ugyancsak várni kell a teljes végkifejletig, de szerintem megéri, mert a karakterfejlődés itt is jól érezhető. A legjobban nekem Taki nagyi karaktere fogott meg, Miyamoto Nobuko előadásában. A szereplő mindig mosolyt csal az ember arcára. A japán színjátszás számunkra szokatlan aspektusai, mint a túlzott érzelemnyilvánítás vagy a túljátszott szerepek itt is megjelennek, de ezekkel lényegében nem veszít a sorozat az élvezeti értékéből. Ezeket a tényezőket vagy megszokjuk, vagy megszökünk.

Összegzés

A türelem shurikent terem. Az utolsó nindzsaklán tipikusan az a sorozat, amelynél az össz játékidő felén szó szerint át kell verekednünk magunkat. A lassú és kusza nyomozós felvezetés a szériában nagyjából az ötödik részig van jelen. Eddig a pontig még épphogy csak bontakozik a cselekmény és a történet. Tekinthetünk úgy is rá, hogy a legnagyobb titkait az utolsó részekre tartogatja, de a felvezetés nem sok izgalmat és csemegét tartogat számunkra.

Félidő után azonban valósággal szárnyal a sorozat. Látványos akciójelenetek teszik érdekesebbé a légkört, ami a titkok lelepleződésével egyre tisztább és tisztább képet fest számunkra a teljes sztoriról. A széria zeneválasztása hangulatos, és a karakterek is úgy lesznek egyre érdekesebbek, ahogy haladunk a vége felé. A lezárás pedig egyértelmű folytatást sugall a nézőnek, szóval nem kétséges, hogy évek múltán fogadhatjuk a második évadot. Az utolsó nindzsaklán nem lesz ugyan az év sorozata, de ha túllibbenünk a döcögős kezdeteken, egy nagyon jó és izgalmas élmény lehet belőle. Habár a magyar szinkron művészetére igazán nem lehet panasz, én mégis eredeti nyelven ajánlom megtekinteni, mert sokkal hangulatosabbak és átélhetőbbek lesznek a párbeszédek tőle.