Egyszer minden jónak vége szakad, és ez erre a cikksorozatra is igaz. Sok jó animét végigjártunk közösen, amelyek nagyban meghatározták a fiatalkorunkat és a műfajhoz való kötődésünket. A finálé előtt összeszedtem pár olyan művet, amelyek nem kaptak saját cikket, de nem mehetünk el mellettük szó nélkül. Íme, pár említésre méltó darab, melyekre mind jó szívvel emlékezünk.
Mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy a magyar nyelv az egyik legválasztékosabb szóhasználattal rendelkező nyelv a világon. Operákat és eposzokat megszégyenítő gyönyörűséggel tudjuk kialakítani a mondatainkat, és mindemellett más nyelveket megszégyenítő módon tudunk szidalmazni, trágárkodni és káromkodni. E téren nyugati embertársainknak sem lehet panasza saját nyelvére. Az amerikai angol nyelv is bővelkedik ilyesfajta gyönyörűen megbotránkoztató szójátékokban. Az est házigazdája Nicolas Cage, aki bevezet minket A szitokszavak történetébe.
(tovább…)Szomorú tény, hogy még a mai felvilágosult társadalmak is szenvednek attól a betegségtől, amit úgy hívunk, hogy kirekesztés és háttérbe szorítás. Az etnikumok háttérbe szorításáról van szó, amely jelenség egytől-egyig minden társadalmat fertőz, szinte már az idők kezdete óta. Hiába telik-múlik az idő, ez a ragály nem tűnik el soha. Ezek az intoleráns eszmék a legszembetűnőbben talán az Amerikában élő afroamerikai közösségeket érintették, és sajnos ebben az esetben nem beszélhetünk tisztán múlt időben, mert a 158 évvel előtti társadalmi berendezkedés hatásai még a mai napig érezhetőek. A Netflix gondozásában készült Ma Rainey: A blues nagyasszonya című film visszarepít minket majdnem 100 évvel korábbra, hogy bemutassa, miként próbál ez a közösség menedéket találni a zenében és érvényesülni ebben a hatalmas és zord társadalomban.
(tovább…)A horror műfaján belül ma már igen nehéz újat mutatni. Jobb ötlet híján az alkotók a régen bevált, de egyre gyengébben ható eszközökhöz nyúlnak, esetleg egy-egy nagyobb nevet szerződtetnek a film érdekében, hogy legalább ezzel felkeltsék a műfaj rajongóinak figyelmét, azonban a várt hatás vagy nem jön el, vagy csak nagyon gyenge impulzusokat kapunk, amitől nem válik az alkotás emlékezetessé. A filmművészet eme kórjára remek gyógyírt szolgáltat az idén debütált Kinek a háza? című film.
(tovább…)A görög mitológia témája a filmművészet berkein belül igencsak feledésbe merült és őszintén szólva kevés olyan mű került napvilágra, amely átfogó és releváns képet festene a görögök mondavilágáról. Ez a sokszínű, változatos karakterekkel gyönyörködtető és érdekes világ azonban rengeteg lehetőséget hordoz magában, melyeknek kiaknázatlansága hatalmas rést üt a filmiparban. Ezt az űrt igyekszik kitölteni a Netflix saját gyártású animesorozata, a Zeusz vére.
Liam Neeson igen sok filmet tudhat magáénak és bár tehetséges színész és a megformált karakterei is hellyel-közzel passzolnak hozzá, az utóbbi filmjei közül akadnak olyanok, amelyek nem mondhatóak túlzottan „faltörő” alkotásoknak. Ha a neve feltűnik egy akciófilm főszerepeként, akkor sokaknak rögtön a családcentrikus, komoly harcászati múlttal rendelkező alak ugrik be egyből, aki családja védelmében bármire képes, csak hogy a fenyegetést elhárítsa, nem retten vissza a brutális erőszaktól sem. Az, hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el magában, azonban az idén megjelent Becsületes tolvaj című film is csak jobban belenyomja a színészt ebbe a skatulyába.
Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy valamennyien ismerjük azt a showt, ahol Európa országai egy fesztivál keretein belül bizonyíthatják zenei tehetségüket a legváltozatosabb műfajok felvonultatásával. Az Eurovíziós Dalfesztivál első, 1956-os megrendezése óta töretlen sikernek örvend kontinensünkön, és noha a színvonal az utóbbi 4-5 évben igen éles kritikákat kapott, azért valljuk be, minden évben érdeklődéssel figyeljük az aktuális verseny alakulását.
Sajnálatos módon a 2020-as rendezvény a COVID-19 miatt elmaradt, azonban a filmkészítők gondoskodtak arról, hogy az élményt legalább egy romantikus vígjáték keretein belül megkapja a közönség. A neves fesztivált eddig egy rendező sem dolgozta fel, azonban David Dobkin, valamint a stábja megtörte a jeget és egy két órás történetet sikerült a témából kihoznia. A kérdés az, hogy vajon sikerült-e olyan mértékben a projekt, hogy sokáig emlegethessük.
„Az ember nem juthat semmihez anélkül, hogy adnia ne kelljen valamit cserébe. Amit megszerzünk, azzal valami egyenértékűt elveszítünk. Ez az egyenértékűség elve, az alkímia legfőbb alapszabálya. Akkoriban még őszintén ezt tartottuk a világ első és egyetlen igazságának.”
Nem egyszerű a detektívek élete, főleg ha olyan kicsik, mint egy 7 éves kisgyerek. Na, persze nem is mindennapos, ha egy kisfiú felnőtteket megszégyenítő logikával és intelligenciával képes agyafúrtabbnál agyafúrtabb rejtélyeket megoldani, és úgy gondolom, az ilyen ifjak megérdemlik a zseni jelzőt a szó szoros értelmében. Így éli mindennapját Edogawa Conan, a kisiskolás srác, ám a kivételes intelligencia nem a véletlen műve. Conan sokkal több, mint aminek kívülről látszik.
Mindenki gondolja át magában, milyen lenne, ha egy olyan szigetre kapna meghívást, amely szó szerint teljesít bármilyen kívánságot! Elrontottad az életed egy rossz választás miatt? Most helyre hozhatod! Bosszút akarsz állni valakin a régi sérelmek miatt? Most megteheted! Vigyázz, mert csak egy dolgot kívánhatsz. Jól gondold át, hogy mi legyen az, mert nem mindig úgy végződnek az álmok, ahogyan mi azt elképzeljük. Jól hangzik nem? Erre a gondolatra épül az idén februárban mozikba került A vágyak szigete című film. Sajnos azonban a látottakat kis jóindulattal sem lehet „vágyfokozónak” nevezni.
