2026. május 8-án nagy napot ünnepelnek a természetkedvelők világszerte: centenáriumi évfordulóját ünnepli kék bolygónk legismertebb természetjárója, a britek nagypapája, Sir David Attenborough. Az elnyűhetetlen természettudós és dokumentumfilmes fél évszázada járja rendületlenül a Föld természeti csodáit, hogy amit lehessen, a szemünk elé tárjon és megőrizze az utókor számára. Jómagam is kötődöm Sir David munkásságához; gyerekkoromban rongyosra néztem az egyik leghíresebb dokumentum-sorozatának, A kék bolygónak minden részét, de voltak tőle más kedvenceim is (lehetett miből válogatni). Írtam is már korábban az újabb munkáiról, mivel nincs olyan év, amikor legalább a hangját nem kölcsönözné egy újabb gyöngyszemnek (itt, itt és itt). Most sincsen másként: születésnapja alkalmából foglalkozzunk az egyik idén megjelent természetfilmjével, a Vad Londonnal.

Sir David jelentőségét mi sem mutatja jobban, hogy a mai napon mindenki, de tényleg mindenki vele foglalkozik; mintha egy nagy történelmi esemény évfordulóját írnánk. Városi emberek millióinak mutatta be, hogy a világunk milyen gazdag, színes hely. Szemtanúja annak, amit az emberi civilizáció a mögöttünk lévő évszázadban a bolygónk természetes élőhelyeivel tett. Számtalan azok közül a helyek közül, ahol járt, már nem létezik. Fajok, amelyek képviselőivel még találkozhatott, ma már egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen fellelhetők élőhelyükön. Az iparosodás, a hatalmas infrastrukturális beruházások, az erdőirtások, túlhalászás, orvvadászat, és a klímaváltozás hatásai együtt egy olyan világot eredményeznek, ahol a természet – annak összetettségével, látványával, tiszta levegőjével, élénk, nyüzsgő sokaságával – folyamatos degradációban van – elhalkul, elszürkül, eltűnik.

Sir David 1952-ben kezdett el dolgozni a BBC-nek. A televíziózás akkor még gyerekcipőben járt, és ha nem is erről ismeretes a munkássága adminisztrációs munkatársként és programigazgatóként is sikeres volt, és sok szerepe volt a BBC, valamint általánosságban a kereskedelmi televíziózás sikerében, azon belül pedig a kulturális és természettudományos programok népszerűsítésében. Első, átütő sikerű természettudományos sorozata immáron műsorkészítőként 1979-ben került képernyőre, ez volt az Élet a Földön tizenhárom részes széria. Ebben az evolúció történetét mutatta be a nagyközönség számára, és olyan volumenű projektet jelentett, amire korábban nem volt példa. A BBC és Attenborough úttörő volt a természettudományos dokumentumfilmnek, mint műfajnak a felvirágoztatásában.

Ahogyan a méltán híres Ian Malcolm matematikus és a káosz-elmélet elmélyült szakértője mondta, „az élet utat tör magának”. ’79 óta Sir David bejárta a világ minden pontját az élet nyomai után kutatva. Legutóbb, 99 esztendősen egy olyan világba kalauzolt bennünket, ahol a legtöbben nem várnának vadont. Ez pedig London, a világ gazdaságának, kultúrájának, kereskedelmének New York mellett leghíresebb metropolisza. És nem utolsósorban a természetfilmes otthona 75 éve. Frappáns ötlet tehát, hogy a fontos évfordulóhoz közelítve egy ilyen személyes utazásra invitál minket a saját hátsó kertjébe (és utazni se kell olyan sokat, ami ebben az életkorban nem akkora hátrány).

Tanulságos is, ugyanis egy jelenségre, egyúttal egy lehetőségre is felhívja ezzel a figyelmet. Ide illik Dr. Malcolm idézete is: ahogy Budapesten is tapasztalható az utóbbi időben, a vadvilág, amely természetes élőhelyein a klímaváltozás és ezen élőhelyek feldarabolódása miatt egyre kevésbé képes fenntartani magát, az idő előrehaladtával elkezdi birtokba venni az emberek által megalkotott új ökoszisztémákat, a városokat. Ez az evolúció és az adaptáció megmásíthatatlan folyamata, amelyet nem tudunk legyőzni. A mi fővárosunkban ma nem meglepő éjszaka egy vaddisznócsordába akadni, vagy észrevenni egy lábunk alatt elsuhanó rókát. Ugyanez megfigyelhető Londonban is. Sir David a Vad London egyórás filmjében arra hívja fel a figyelmünket, hogyha hajlandóak vagyunk felnézni a látóterünket kitakaró képernyők rengetegéből, akkor teljesen ingyen, a dohos nagyvárosi utcákon is szembejöhet velünk a természet csodája.

Ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel képes beszélni a metrószerelvényre felpattanó házi galambról, mint a vadászathoz lesben álló afrikai leopárdokról. A Vad London felvételein túlnyomórészt hasonló felvételekkel találkozunk. Sir David elbeszélése és a BBC mindig elsőrangú operatőri munkája, remekül elkapott pillanatai miatt a mindennapok európai faunája is olyan lenyűgöző élménnyé válik, hogy engem képes volt odaszegezni erre az egy órára a képernyő elé. Szembejönnek a nagyváros utcáin a lepattanó zsákmányra leselkedő vörös rókák. Ezek az opportunista ragadozók olyannyira megkedvelték a brit fővárost, hogy nagyobb sűrűségben vannak jelen, mint a természetes élőhelyeiken. Ahogy a film felvételein is látszik, még a területért folytatott harcokat is elsuhanó autók közelében folytatják le. Ezeknek az állatoknak az életterük a város lett, és életük kulcsmozzanatai, mint a táplálékszerzés, a párosodás ide kötik őket.

A rókákon kívül látunk kertvárosban bóklászó őzcsordákat, akik a közlekedés felélénkülésekor visszavágtatnak a közeli parkokba. A film arra is rávilágít, hogy az egyik legrégibb városi opportunista, a házi galamb (háziasított, és elvadult galambok leszármazottai, akiket mi is jól ismerünk) hogyan lett a városi ökoszisztémák egyik alappillére. Sok van belőlük, és ez már a ragadozók figyelmét is felkeltette. Többek között a világ leggyorsabb madaráét, a vándorsólyomét, amelyek példányai magas londoni épületeken fészkelnek (például a Westminster-palota oldalán), hogy aztán bizonyos időközönként felkapjanak egy-egy gyanútlanul totyogó áldozatot az alsó légtérből.

A „bevándorló” opportunistákon és a visszavadult háziállatok mellett jelen van az állatok egy harmadik csoportja is, az elszabadult, invazív házikedvenceké. Aki az utóbbi években Londonban járt, bizonyára feltűnt neki, hogy egyes fák lombkorona nélkül is zöldben pompáznak. Ez a furcsa jelenség az élénkzöld kis sándorpapagájok miatt van. Eredetüket nem ismerni pontosan, de ma már több tízezren repülnek a főváros felett, és jelenlétük emelkedőben van más brit és európai településeken is. Rajtuk kívül felbukkannak még sünök, siklók és az emberek által a szigetországba visszatelepült hódok is.

Az utóbbi pár évben sosem lehet tudni, hogy melyik lesz David Attenborough utolsó munkája. 2020-as filmje, az Egy élet a bolygónkon azzal a céllal készült, hogy az ősz természetvédő tanúvallomását adja arról, hogyan volt elegendő egy emberöltő a Föld kincsei nagy részének elpusztításához. Azóta eltelt közel 6 év, és azóta annyi film és sorozat kötődik a nevéhez, amivel más egy élet alatt elégedett lenne. Természetesen sosem fogok könnyeket hullajtani, ha Sir David még megörvendeztet minket valamivel a közeljövőben, de stílszerű lenne a saját otthonáról készült filmmel lezárni ezt ragyogó pályafutást.

A Vad London egyrészt megmutatja, érdemes tudatában lennünk és „együtt élnünk” a velünk élővel, hanem, hogy minden igyekezetünk ellenére az élet írmagját nem tudjuk kiirtani sehonnan. Még erősen urbanizált környezetben is létezhet együttélés ember és természet között, és ha éppen nem, akkor biztosan fog. A város egy új evolúciós környezet, és a természetes élőhelyek életben tartása mellett célul kell kitűznünk az urbánus világ minél szélesebb körű visszaadását az élőnek – nem is sejtjük, mekkora lehetőség előtt állunk ezen a téren.