Taika Waititi másodjára is megkapta a lehetőséget, hogy a Marvel rendezői székébe üljön és folytassa Asgard örökösének, Thornak a kalandjait. A Jojo Nyuszi és pár sorozatrész dirigálása után el is készült az új-zélandi rendező következő filmje, ami egyben az MCU negyedik fázisának egyik legvártabb megállójává nőtte ki magát, Gorr-ral, Mighty Thorral, visító kecskékkel és egyéb finomságokkal megfűszerezve (Spoilermentes cikk).
2012-ben Scott Derrickson a Sinister képében egy fojtogató atmoszférájú, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen kísértetházas történetet mesélt el, miközben képes volt az alzsáner unásig ismételt sablonjait élvezetesen és valóban ijesztően előadni. Bár a Marvel stúdióval való egyalkalmas kirándulása (Doctor Strange) megszakította a filmográfia horrorvonulatát (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!), a Fekete telefon által a tékozló fiú végre hazatért a szeretett műfajához.
Tom Cruise az elmúlt évtizedekben egyre inkább elkezdte a saját felügyelete alá vonni a filmjeit. Tulajdonképpen a kortárs Warren Beatty-vé vált azáltal, hogy a főszerep mellett erőteljes produceri feladatokat lát el, illetve kellően kiveszi a részét a filmje körüli marketingkampányban. Eközben pedig nála is megmaradt az a klasszikus mozisztár imázs, amit ma már kevés új-generációs színész tudhat magáénak. A folyamatosan megújuló Mission: Impossible-széria mellett Cruise ezúttal a kultikus státusznak örvendő Top Gun-nak készített folytatást, hogy bebizonyítsa, még mindig tudja mi fán terem a jó blockbuster.
A 70-es évek Amerikája mindig is remek alapanyagként szolgált Paul Thomas Anderson számára. Bár az első filmje, A szerencse zsoldosai volt, a Boogie Nights tabuként kezelt témája, diszkógömbjei, mikrofonfrizurái és – mai szemmel nézve – vállalhatatlan ruhakölteményei jelentették számára a mainstream filmvilágba való tényleges betörést. A későbbi években rendre eltávolodott ettől a korszaktól és hol az 1900-as évek kapitalista befektetők és a radikális Krisztus-követők kettős ölelésében megfulladó, napszítta és véráztatta olajmezőin (Vérző olaj), hol pedig az ötvenes évek kilátástalan, erőteljesen egzisztencialista és modernista hangvételt nyújtó szektáiban (The Master) talált új otthonra. Végül 2014-ben a posztmodern irodalom egyik császárának, Thomas Pynchon-nak (1937-) a Beépített hiba című hard-boiled átiratként is betudható könyvét adaptálta, több-kevesebb sikerrel. Ennél a filmjénél már megosztóbbak voltak a vélemények, de azt még a produkciót nem szeretőknek (csak, hogy finoman fejezzem ki magam) is el kell ismerniük, hogy azt a regényt sehogy se lehetett volna jobban és hitelesebben vászonra álmodni. 2021-ben Anderson ismét megtért a számára Mekkát jelentő korszakhoz, és leszállított egy ízig-vérig romantikus filmet, amit egy híres lemezbolt-hálózat után nevezett el. Ez lett a Licorice Pizza. A kritika minimális spoilert tartalmaz!
A vérrel és hóval átitatott, amerikai családképet romboló, jó és rossz közötti határt elmosó Fargo (1996) után a Coen testvérek Minnesota ridegségét és köznapi kiábrándultságát felváltották Los Angeles kellemes, tengerparti éghajlatára és könnyedebb hangvételére. A vidámabb kedélyállapotot megfűszerezték egy klasszikus hollywoodi műfajjal, annak minden érthetetlenségével és felfoghatóságával. Így született meg A nagy Lebowski.
Sam Raimi mielőtt végleg elkötelezte magát a nagyköltségvetésű, látványközpontú produkciók mellett (Pókember trilógia), filmes pályájára pont a kevés pénzből, de kreatívan leforgatott, hatásos filmek voltak a jellemzők. Nem mintha az Óz, a hatalmas (2013) ne lenne kellően hatásos a szó rossz értelmében. Ezúttal nem is James Franco egyik ámokfutásáról lesz szó, hanem Raimi egyik korainak számító munkájáról, ami joggal szerepel a kultfilmek örök listáján, és egyben az egyik legjobb horror-vígjáték. Ez a Gonosz halott második része.
Elmebeteg. Perverz. Kibírhatatlan. Lázadó. Magasztos. Filozofikus. Lenyűgöző. Ezek a jelzők rengeteg rendezőre igazak, de leginkább a chilei Alejandro Jodorowsky esetén indokolt teljes mértékben az ilyen jellegű leírás. Kísérletező, experimentális munkái a mai napig frissen hatnak, még akkor is, ha az ember legszívesebben szétütné a képernyőt a látottak közben. A harmadik filmje után Jodorowsky 1975-ben szabad kezet kapott a Dűne könyv megfilmesítéséhez, ami sokak szerint minden idők legjobb, el nem készült filmjeként vonult be a történelembe.
„Nem szeretem a homokot. Túl durva. Érdes, ingerlő és behatol mindenhova.” George Lucas ezzel a mondatával is rajongók ezreit borította ki 2002-ben A klónok támadása című mozija kapcsán. Anakin Skywalker számára a sivatag, pontosabban a Tatooine bolygó maga a megtestesült pokol. A rabszolgaságot, az elnyomást jelképezi, amelyből csak egy szerencsés véletlen során menekül meg. Frank Herbert 1965-ben megjelent, A Dűne regénye ezzel szemben egy olyan kopár vidéket mutat be, ami ugyan a végtelenségig kietlen, mégis az író által megálmodott univerzum legfontosabb alapját képezi minden szempontból. Ez a szikár, homokviharok által tűzdelt, dűnék tengerének otthont adó bolygó az Arrakis, ahol az utazásunk és a filozofálásunk elkezdődik. A cikk spoilermentes!
A chilei elképzelés megfilmesíthetetlen volt. A ’84-es, amerikai verzió az egyik legnagyobb anyagi és kritikai bukás volt, a minisorozatot meg szinte mindenki el akarja felejteni. Mégis itt vagyunk 2021-ben és a komplett filmes világ lélegzetvisszafojtva várja, a sokak által már előre az évtized legjobb sci-fi filmjének nevezett eposzt, a legújabb Dűne filmet. Valóban megérte ez a már-már elviselhetetlen várakozás? A cikk spoilermentes!
Stranger Things, Volt egyszer egy Hollywood, Az (1., 2. fejezet), Star Wars – Az ébredő erő -, Terminátor: Sötét végzet, The Mandalorian. Mi köti össze az alábbi popkulturális termékeket? Leginkább az a sok esetben minden egyes képkockából üvöltő nosztalgia, ami a kész terméket nem egy alkalommal húzza le egy kizárólag az emlékekre és a rajongók pénztárcáira építő posványba, miközben tényleges tartalommal, vagy szórakoztatási faktorral nem látja el a produktumot. Azonban nem volt mindig ilyen a nosztalgiához való hozzáállás. Erre remek példa Richard Linklater 1993-as Tökéletlen idők című mozija.
