Szerző: Filmespracli

Film

Oidipusz lidérces, Odüsszeia-i kalandjai – Amitől félünk kritika

Mindenekelőtt szükséges tisztázni: a szerzői, vagy művészi igénnyel elkészített horror nem a 2010-es évek második felének a találmánya. Évtizedekre visszamenőleg találunk – többek között –  pszichológiai, vagy társadalomkritikai kontextussal megtámogatott borzongató filmeket, elég  Ingmar Bergman nyomasztó és kietlen svéd tájaira (Farkasok órája; 1968), Roman Polanski-nak a psziché különféle szegleteit taglaló munkáira (Iszonyat; 1965, Rosemary gyermeke; 1968), vagy Wes Craven korai, a hatvanas és hetvenes évek kiábrándultságát és züllöttségét magán viselő mozijaira  (Az utolsó ház balra; 1972, Sziklák szeme; 1977) gondolni. Ezekben az alkotásokban amellett, hogy rendre betekintést kapunk az adott alkotó markáns világlátásába és stílusába, kellő érzékkel bemutatott, egyetemes témák is terítékre kerülnek. Az igényes horrorfilmek korszaka tehát már korábban elkezdődött, melyből előszeretettel táplálkozik a ma rendkívül ünnepelt Robert Eggers- (The Lighthouse, The VVitch) Jordan Peele- (Get out, Us) Ari Aster (Hereditary, Midsommer) szentháromság, és miközben lefutják a kötelező tiszteletköröket elődeik nagysága előtt, vászonra álmodják az évek során felgyülemlett bekattanásaikat. A felsorolt nevek között most utóbbi baljóslatú léptekkel és felkavaró sikításokkal kopogtat az ajtónkon Beau is Afraid címmel.

(tovább…)
Film

Michael Mann-sorozat 4.: A francia újhullám és Thomas Harris találkozása – Az embervadász kritika –

,, If one does what God does enough times, one will become as God is.”

Az embervadász (Manhunter; 1986)

A kultúra nincs vákuumba zárva, soha nem is volt és soha nem is lesz. Ezt az állítást leginkább a kultúrák leképeződéseinek számító művészeti ágaknak (pl. képzőművészet, irodalom, zene) a kapcsán lehet kimutatni. Az évszázadok alatt a különféle ágazatok – többek között  a történelmi és földrajzi különbségek miatt is – elhatárolódtak egymástól, azonban az emberi kíváncsiság és nyitottság egyvelegének következtében megállíthatatlanul hatnak egymásra. A létrejövő hatásmechanizmusok állhatnak abból, hogy a kultúrák átformálják, kiegészítik egymást, elvesznek egymástól, hozzáadnak a másikhoz, csökkentik vagy növelik az eszmei értékeket, a lényeg, hogy a hatásfolyamatokon belül semmi sincs bárminemű regulához kötve. Ez alól a filmipar, illetve a filmművészet (kinek mi éppen a szimpatikus) sem képez kivételt. Számos és számtalan olyan filmet, stílust, műfajt, korszakot, lehetne felsorolni, amik jó keverékkutya módjára több helyről is ,,ihletet merítettek”, saját maguk képére formálva az elődök által kitaposott utakat, hogy végül felszabadultnak, frissnek és mégis ismerősnek hassanak a nagyérdemű számára. Pontosan ilyen öszvérnek számít Mann harmadik rendezése is.  

(tovább…)
Film

Nagyvárosi kések – Sikoly 6 kritika

Wes Craven 1996-ban elindította rögös útján a kezdetben sikeresnek bizonyuló, de pár évre rá nagyon hamar önismétlővé és felszínessé váló posztmodern, populáris, de mindenekelőtt horrorfilmes hullámot. A kezdeti filmek – élükön a Sikollyal – viselték az önreflexivitás, az intertextualitás, a műfaji hibridizáció (ami ebben az esetben a horror és a vígjáték volt) és az irónia meghatározó és eklatáns jegyeit, miközben képesek voltak arra, hogy szórakoztatóak tudjanak maradni, eredetinek hassanak és a kikacsintások mellett sima slasher-ként is tudjanak működni. A Scream – a rendező személye által – ezeket a jellemzőket még meg tudta fejelni valóban feszült és ijesztő jelenetekkel (a film eleji telefonbeszélgetés ilyen szempontból az egész széria csúcspontjának tekinthető), továbbá sugárzott belőle Craven kettős és önellentmondásokban gazdag viszonya a horror zsáneréhez. A folytatás a tipikus második filmeknek állított szobrot, a harmadik rész a komor trilógiák lezárásaként és az emberiség lobotómiát követelő eszközeként értelmezte saját magát. 2011-ben a Sikoly 4 sikeresen beverte az utolsó szöget a remake-k koporsójába és sokáig úgy tűnt, hogy Ghostface végleg leadta az álarcot Freddy Krueger kesztyűje és Jason Voorhees hokimaszkja mellé. Mint derült égből a villámcsapás, olyan nem várt, elsöprő erővel csilingelt a pénztáraknál, illetve vált a kritika kedvencévé az angol címén csak szimplán Scream-re keresztelt, az elmúlt években divatossá vált legacyquel-ek paródiájaként funkcionáló ötödik epizód (2022). Nem is kellett sokat várni ahhoz, hogy a hatodik alkalommal csörögjön az a bizonyos telefon.

(tovább…)
Film

Michael Mann-sorozat 3.: Nácik a varázslatos Romániában – Az erőd kritika

,, Where am I from? I am… from You! “

Az erőd (The Keep; 1983)

Románia a film több, mint százhúsz éves történelme során számtalan alkalommal szolgált a különféle történetek változatos helyszínéül. Lugosi Béla itt rémisztette halálra a gyanútlan brit ingatlanügynököket (Drakula;1931), ezen a helyen üldözte a Szellemlovas a neki nem tetsző, démoni egyéneket (A Szellemlovas 2 – A bosszú ereje –;2011), Cristian Mungiu filmrendező a  fontos és sajnálatos módon át nem beszélt társadalmi dilemmák megvitatására Bukarestet választotta a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007) produkció színtereként. Még Stanley Kubrick is jelentős szerepet tulajdonított az országnak a hosszú éveken keresztül dédelgetett, de sajnos végül meghiúsult álomprojektjének, a Napóleonnak a kapcsán. Van valami misztikus, valami ősi azokban a köves utakban, a sűrű ködtől eltakart hegyekben, a vad, nyirkos völgyekben, a gyors folyású, kavicsos partú folyókban, a sötét erdők melletti magányos falvakban, ahol a vonzalom és a taszítás kéz a kézben járnak együtt. Ezt a fajta ember- és természetfeletti érzést akarta átadni F. Paul Wilson, amikor 1981-ben megírta a nagy sikerű The Adversary Cycle fantasy- és horrorsorozatnak az első, The Keep címet viselő darabját. Két évre rá Michael Mann lecsapott a könyvre, hogy megfilmesítse életműve leggyengébb és legmegosztóbb munkáját.

(tovább…)
Film

Michael Mann-sorozat 2.: A bűnös Chicago – Az erőszak utcái kritika

“I am the last guy in the world that you wanna fuck with.”

Az erőszak utcái (Thief; 1981)

Chicago. Al Capone játszótere. Az a hely, ahol főszereplőnknek, Frank-nek (James Cann) boldogulnia kell, miután több, el nem hanyagolható évet töltött a börtönben. Tisztában van a reménytelen helyzetével, a fogházból való kikerülése után egyből gyémántrablásokba fog a kis létszámú csapatával (köztük a Vörös zsaru árnyékát még nem magán viselő James Belushi-val), hogy a lehető legrövidebb idő alatt megszedje magát anyagilag. Magánéleti szempontból is előrébb akar jutni, a másodperc tört része alatt feleségül veszi az éttermi dolgozót, Jessie-t (Tuesday Weld) és egy szempillantás alatt fogadnak örökbe egy kisbabát. Hirtelen a képbe kerül a tipikus, utolsó meló lehetőségével kecsegtető ajánlat, amit a Leo (Robert Prosky) által vezetett gengszterbanda kezdeményez Frank felé. Elfogadja az ajánlatot, tudja, hogy sietni kell, de nem csak azért, mert a törvény emberei is a sarkában loholnak.

(tovább…)
Film

A csodálatos Moby Dick – A Bálna kritika

Aronofsky hősei mind magányosak. Szomjazzák a szerelmet, a barátságot, az elismerést, de mindenekelőtt nem akarnak egyedül lenni. Mindegy, hogy egy korokon átívelő szerelmi történetről (A forrás; 2006), egy megkeseredett showman csendes, hétköznapi kálváriájáról (A pankrátor; 2008), vagy magáról az emberiség felszámolásáról van szó (Noé; 2014), a szereplői – akik a legtöbb esetben a saját egojuknak, függőségeiknek, illetve valamilyen,  állhatatossággal együtt járó küldetésnek a rabjai – szomjazzák az elkerülhetetlen halál feledését szolgáló boldogságot. Mielőtt végleg átadják magukat az enyészetnek, rendezni akarják az évek alatt felhalmozott dolgaikat. Nincs ez másként a The Whale (A Bálna) főszereplőjének az esetén sem.

(tovább…)
Film, Kulissza

Michael Mann-sorozat 1.: A rendezői székben

,, Egy húsz méter széles vászon, amely leköt ötszáz embert… semmihez sem hasonlítható élmény.”

Jövőre, pontosabban 2023 böjtölő havának ötödik napján ünnepli kerek nyolcvanadik születésnapját az amerikai mozi egyik független, szerzői egyéniségnek nyugodtan kikiáltható veteránja, Michael Mann. Ezt megünnepelve új cikksorozat indul, amely egyfajta tiszteletadás Mann személye felé és egyben felelevenítése a több, mint négy évtizeden keresztül zajló, tizenegy játékfilmet taglaló életművének. Ez a filmográfia klasszikusokat, rejtett gyöngyszemeket, orbitális bukásokat és anyagi sikereket egyaránt tartalmaz, nem is beszélve a lenyűgöző, műfaji sokszínűségről. Film noir, thriller, gengszterfilm, sportfilm, kalandfilm egyaránt tiszteletét fogja tenni a későbbiekben. A másik, nem kevésbé elhanyagolható tényező, hogy Mann tizenkettedik rendezése jövőre lát napvilágot. Már csak emiatt, az Enzo Ferrari nevével ellátott piros betűs ünnep apropóján érdemes lesz elővenni a korábbi filmeket, de mielőtt teljesen és fejünket nem találva elmélyednénk a Miami Vice kézi kamerás, drogügyekkel kapcsolatos rajtaütéseiben, vagy az észak-amerikai indián törzsek tomahawkokkal lefolytatott ütközeteiben (Az utolsó mohikán), nézzük meg, ki is tulajdonképpen ez az őszhajú úriember a rendezői székben.

(tovább…)
Film

A női misztikum és egy nyomozás találkozása – A titokzatos nő kritika

Teljesen mindegy, hogy egy 20. század eleji, társadalmi hierarchia szempontjából elszeparált, alá-fölé rendeltségre kárhoztatott, de végül megváltással lezáruló leszbikus szerelmi történetről (A szobalány), vagy éveken át tervezett, polipevéssel, fogkitöréssel és vérfertőzéssel megspékelt bosszúról (Oldboy), esetleg a valóságot és a képzeletet összeházasító, teljesen szürreális, ugyanakkor végtelenül szellemes és emberi lázálomról (Cyborg vagyok, amúgy minden oké) legyen szó, Chan-wook Park játszi könnyedséggel képes arra, hogy bármilyen történetet (kicsavart módon ugyan, de) élvezetesen, emlékezetesen és esztétikusan elmeséljen. A titokzatos nő esetén a bűnnel, ármányokkal és erotikával teli világba kalauzolja a nézőjét, de semmitől nem kell félnünk, a rendező ebben a környezetben is meglehetősen otthonosan mozog, elég a Kettős szerepben címre keresztelt, pár évvel ezelőtti, szintén a Park neve alatt kijövő minisorozatra gondolni.

(tovább…)
Egyéb, Film

A démoni angyalok – A Hellraiser párbaj

A slasher alműfaja egyértelműen a 80-as évek elején volt a csúcson. Egymás hegyén-hátán érkeztek a különféle szúró-vágó eszközökkel támadó rémek, az esetlenül egymásba és a veszélyes csapdákba botladozó tinik, a mészárlásokat nagy nehezen túlélő final girl-ök, a szintetizátoros aláfestő zenék és a vibráló, valódi kuriózumként szolgáló főcímek. Az évek alatt pedig egy-egy, a mai napig is igényes és valóban minőségi darab is napvilágot látott, amik valami többet tudtak adni egy egyszerű vérzuhatagnál. Ilyen volt Wes Craven kisvárosi rémálma (Rémálom az Elm utcában), Bőrpofa napfelkeltés haláltánca (A texasi láncfűrészes mészárlás), valamint Clive Barker legendás agyszüleményeinek, a cenobitáknak a gyönyörkertje.

(tovább…)