Az amerikai álom megsemmisülése, az FBI megszületése, egy sokáig tabunak számító eseménysorozat, egy sokkolóan őszinte dokumentumregény és egy nyughatatlan, még a halál völgyének árnyékában sem félő rendező. Martin Scorsese huszonhatodik játékfilmes rendezésében az amerikai filmgyártás ősműfajához, a westernhez tért meg, hogy végleg beverje az utolsó szöget az Amerika történelmet megszemélyesítő, igaznak, szépnek és erélyesnek csúfolt koporsóba. Az írás spoilereket tartalmaz!

A 19. század második fele: az egyre inkább fogyatkozó őslakos indiánokat – a fehér ember kultúrájának terjesztése és az infrastrukturális fejlesztések nyomása végett – a lakóhelyüktől messze található, műveletlen földdel rendelkező és szegényes életszínvonalat képviselő rezervátumokba zárják.

1897: A sokáig száraznak és terméketlennek vélt Osage megyei indián rezervátumban olajat fedeznek fel, kiderül, hogy ott található az ország legnagyobb, még kitermelés előtt álló olajkészlete. A gyors meggazdagodás reményében ellepik a területeket a lelkes, fehér vállalkozók. Az olajkutatásra és kitermelésre vonatkozó bérleti szerződéseket az Indián Ügyek Hivatalán keresztül lehet csak intézni.

1907: A szövetségi kormány 647 hektárnyi földet különít el az osage indiánok számára, törvénybe iktatják, hogy olajjogdíjjal ők és az ő megnevezett örököseik rendelkezhetnek a földkiosztás alapján. Ezenfelül a földekhez kapcsolódó ásványi jogokat is a közösség birtokolja, ezáltal egyéb, plusz százalékokra szert téve.

Az 1920-as évekre: Az olajpiac fellendülésének köszönhetően szerte az Egyesült Államokban az osage indiánokra úgy hivatkoznak, mint „a leggazdagabb nemzetre, klánra vagy társadalmi csoportra a Földön, beleértve a fehéreket is…„. Cselédeket tartanak a díszes házaikban, az akkoriban modernek számító automobilokban utaznak, saját sofőrjeik vannak, drága ruhákra, ékszerekre költenek, magániskolákba járatják a gyerekeiket. Egyre több vegyes házasság köttetik, sok esetben anyagi érdekből. A meggazdagodás reményében Osage megyébe települő, civilizációt még csak nyomokban magukon viselő telepesek (és sokan mások az ország bármelyik területén) úgy gondolják, hogy teljesen alaptalanul, érdemtelenül szállt ez a mérhetetlen gazdagság az indiánokra. Mindenféle komolyabb fizikai munka megtétele nélkül lettek vagyonosak, (többek között emiatt) lenézik őket, erőszakosan lépnek fel ellenük a mindennapokban, a hagyományos, őslakos kultúra átváltoztatásán munkálkodnak, káros szenvedélyekkel (alkohol, drogok) ismertetik meg a gyanútlan indián fiatalokat és időseket.

1921: Az Egyesült Államok Kongresszusa elfogad egy olyan törvényt, amely előírja, hogy minden olajtulajdonos osage-i indián mellé (legyen az félvérű, negyedvérű) a bíróságnak ki kell jelölnie egy helyi fehér ügyvédet, vagy üzletembert gyámnak, aki a pénzügyeit és a jogdíjait a kinevezés után intézni fogja. Tettüket azzal indokolják, hogy egy őslakos minden bizonnyal képtelen arra, hogy értelmesen kezelje a vagyonát, nincs meg hozzá a kellő kompetenciája. A gyám mondja meg, hogy miből mennyit lehet vásárolni: hány darab gyógyszert vásárolhat az anya a beteg gyereke számára, mennyi ételt és italt vehetnek a családok egy nagy ünnep előtt, a fiatal lányok milyen ruhákat engedhetnek meg maguknak. Gyakran előfordul, hogy a gyámok törvényes keretek között visszaélnek a helyzetükkel: a maguk nevére íratják a vagyon jelentős részét, saját maguk érdekében minimális költekezési lehetőségeket biztosítanak a tulajdonosoknak, szegény sorba taszítva így őket. A gyámok ellen jobbára senki sem lép fel.

1921. május 27.: A 36 éves osage-i nőt, Anna Brownt holtan találják meg Oklahoma északi részén, egy szakadékban. A nőnek látszólag nem voltak rosszakarói, a kriminalisztika elmaradottsága miatt a gyilkos kiléte ismeretlen marad. Anna halálával kezdetét veszi a terror uralmaként nevezett, hosszú éveken át tartó, indiángyilkosságok sorozatával teli időszak, ami végül csak a születőben lévő FBI beavatkozásával ér véget.

2017: David Grann amerikai újságíró több évet felölelő kutatómunkájának eredményeként megírja a Killers of the Flower Moon: The Osage Murders and the Birth of the FBI című non-fictiont. A kritika az egekbe magasztalja az Osage gyilkosságról szóló könyvet, ráadásul a The New York Times bestsellerlistájának az élére kerül. Grann a munkájában amellett, hogy az ügyet a lehető legrészletesebben akarja az olvasó elé tárni, átfogó képet ad az indiánok életmódjáról, a korabeli FBI munkamódszeréről és moráljáról, de beszél a jelenről, a leszármazottak veszteségeiről és a hagyományok tovább éléséről is.

2023: Martin Scorsese újból összeáll két nagy kedvencével, Robert De Niroval és Leonardo DiCaprioval. A Paramount és az Apple közbenjárásával elkészíti újabb eposzát.

Ernest Burkhart, (DiCaprio) a nagy háborút megjárt veterán a harcok után nagybátyához, Osage megye urához, a magát királynak szólíttató William Halehez (De Niro) utazik, hogy beszálljon az olajat és szarvasmarhákat magába foglaló családi vállalkozásba. Ottléte alatt – anyagi érdekek miatt – házasságot köt az egyik jómódú őslakos család női tagjával, a diabétesszel küzdő Mollie Kylelal (Lily Gladstone). Házasságukból gyerekek születnek, de a felhőtlen, családias életnek itt nincs helye. A Great Depression előtt is az amerikai álomnak a mohó elérése volt a cél, amihez ezúttal ártatlan indiánok holttestei vezetnek, ugyanis a környéken elkezdődik az őslakosok módszeres, rejtélyes kiirtása. Az áldozatokhoz rokoni szálak fűzik Mollyt és Ernestet is. A morális probléma ott kezdődik, hogy a férfi személye a bácsikája machinációi és a saját maga tettei révén az eset másik, elkövetői oldalához is hozzátartozik.

A hosszas bevezető mindenképp szükséges volt, mivel ennek a tükrében lehet vizsgálni azt a gazdasági, politikai, de leginkább társadalmi légkört, ami a film hátterében meghúzódik és általa tisztábban lehet látni a cselekménybéli összefüggéseket, döntéseket, tettek mögött álló motivációkat. A 206 perces, eseményekben és időugrásokban gazdag játékidő elengedi a néző kezét, a szükségesnél ritkábban magyarázza a korszak hátterét és viszonyrendszereit. Szájbarágást mellőző, felek között lezajló párbeszédekből, a jelenetek hátterében megbúvó kisebb történésekből tudunk következtetni azokra az általános, reménytelen körülményekre, melyeknek az amerikai őslakosok a 20. század elején ki voltak téve.

Európából nézve könnyen következtethetnénk – már csak a téma felszínes ismeretéből fakadóan –, hogy az amerikai filmgyártás ismét produkált egy nagyszabású, giccsbe hajló, felszínes bocsánatkérést az őslakosoktól, egy tipikus lelkiismeretfilmet. Elhamarkodott előítéletünkön érdemes minél hamarabb felülemelkedni, mivel Scorsese öregsége ellenére sem hajlandó bármilyen intézményrendszernek, filmes trendnek, vagy éppenséggel előírásnak megfelelni. A jellembéli makacssága nem egy huszadik Farkasokkal táncolót (1990) szült, hanem egy annál sokkal bölcsebb és felforgatóbb mozit.

A New York-i zseni már a 2013-as Wall Street farkasával bebizonyította, hogy Tarantinoval ellentétben nem osztja azt a véleményt, miszerint egy filmrendezőnek az időskor beköszöntével le kéne tennie a rendezői pálcát, az elmúlt két évtized hosszú játékidőt számláló, epikus kivitelezésű, meghökkentő és megkapó tematikájú filmjeivel sokkal inkább az Akira Kurosawa-féle ösvényt követi. A japán mesterhez hasonlóan Scorsese a kreativitás tüzét szintén a lehető legtovább akarja égetni, mesélni szeretne a maga hangján, ameddig csak tud. Reméljük még elég ideje adatik meg, hiszen most is úgy tudott egy konkrét történelmi környezetbe és konfliktusba beágyazott sztorit elmesélni, hogy ismét beemelte a képbe kedvenc témáit és esztétikai megoldásait, olyan megközelítésben tálalva mindezt, ami csodálatosan tanúskodik arról, hogy ennél az embernél a művészet és a szórakoztatás ténylegesen és visszavonhatatlanul összemosódik.

David Grann könyve a maga több, mint háromszáz oldalával egy objektív, rendkívüli részletességgel bíró, remek dokumentumregény. Kiváló korrajzzal, szükséges társadalmi, gazdasági és politikai háttér-ismertetéssel, érdekfeszítő jellemábrázolással megírt könyv, ami a szöveghez társított, hol személyes forrásból közzétett, hol nyilvántartott fotókkal meséli el Osage megye tragédiáját. Minden tekintetben hiteles anyaggal van dolgunk, olvasás során elhisszük, hogy ez az ember valóban éveket töltött levéltárakban, könyvtárakban, rendületlenül kutatott a valós helyszíneken, kérdezte ki a leszármazottakat az esetről. Korábbról olyan írásokat köszönhetünk neki, mint az Eldorádó, az elveszett város (amiből az old-school hangulatú kalandfilm készült Z elveszett városa címmel), vagy a Forrest Tucker életét feldolgozó The Old Man & the Gun.

A bűnös és kalandos múltban való vájkálás meglehetősen közel áll Grannhez, akinek az év elején megjelent a Wager-lázadásról szóló könyve, The Wager: A Tale of Shipwreck, Mutiny and Murder címmel (mellesleg Scorsese ebből tervezi leforgatni következő filmjét DiCaprio főszereplésével). A Killers of the Flower Moon elfogulatlan mivolta csupán megnevezi az áldozatokat és az elkövetőket, végig veszi az eseménysort, a kiindulási pontot jelentő olajfeltöréstől, egészen az egyik utolsó élő és emlékező leszármazottal való beszélgetésig (néha még szépirodalmi tónust is megüt egy-egy leírással).

A három nagyfejezetes felosztás első harmada az Osage indiánok meggazdagodásának történetét és a gyilkosságsorozat korai szakaszát meséli el. A második fejezet az FBI ügybe való bevonásáról és az eset megoldásáról szól, központi figurának megtéve Tom White texas rangert. Az utolsó felvonás leginkább az incidens utóéletet meséli el: betekintést kapunk a leszármazottak életébe, megtudjuk, hogy mennyire él a köztudatban Anna Brownék története, és nyilvánvalóvá válik, hogy mi minden változott azok óta a 20-as 30-as évek óta a megyében. Érthető, hogy a kapzsiságot, vallást, kultúrákat összeeresztő, hatalommal foglalkozó, árnyalt karaktereket felvonultató könyv felkeltette Scorsese mester érdeklődését, aki biztos, ami biztos alapon még jobban a maga képére formálta az alapanyagot.

Az objektivitást felváltotta egy erősen domináló szubjektív nézőpont, kivéve a könyv egyik legnagyobb erősségét, az ismeretlen tettesek által kifejtett, őslakosokból kitörő paranoiát. A játékidő terjedelmes mivolta ellenére a könyvhöz viszonyítva így is pár helyen leegyszerűsített történéseket (bírósági tárgyalás) kapunk. A kész filmet látva érthető döntések voltak ezek, mondhatni szükségszerűek, hogy a készítők a rendezői életműben korábban nem tapasztalt antihősről beszéljenek.

Travis Bicklelel, Jake LaMottaval, vagy Teddy Danielsszel szemben Ernest Burkhart híján van a lelki megszállottságnak, ő sokkal inkább egy anyagias valaki. Saját maga elmondása szerint legalább annyira szereti a pénzt, mint a feleségét, de mi tudjuk, hogy kijelentése túlzáson alapszik, a nyomtatott papírkötegek sokkal jobban megdobogtatják a szívét. Zsugorisága mellett a lehető legkönnyebb úton akarja megszedni magát. Az ő szemén ismerjük meg fokozatosan Osage megye viszontagságos állapotát, amihez a későbbiekben ő is nagyban hozzájárul. Bármire képes a felszínes jólétért: Ku-Klux-Klan tagnak öltözve embereket rabol ki, indián temetőket fosztogat eltemetett ékszerek ürügyén, megszállottan űzi a szerencsejátékot.

Minden létező piszkos munkát elvégez, nincsenek gátlásai, a felelősségre vonás teljes hiányában bármit elkövethet. Mögötte álló nagybátyja még ha néha meg is feddi egy-egy túlkapás miatt, biztosítja neki azt a hátteret, amiben következmények nélkül élheti ki magát. Kettejük közötti alá-fölé rendeltség szolgálja a film gerincét, beszélgetéseikben általában már előre lejátszott szerepeket jelenítenek meg, amiket jellemzően a nagybácsi a tekintélyével ural. Rendkívül élvezetes nézni, ahogyan Hale pár mondattal és arcrezdüléssel Buckartot ki tudja billenteni a kényelmi pozíciójából. Játszi könnyedséggel veti alá akaratának, áttételesen parancsol neki, a hű kutyájának, és mi sem tudjuk kivonni magunkat a figura ellentmondásos, de rendkívül karizmatikus jelleme alól. A köztiszteletben álló és köztiszteletnek örvendő William Hale a város, a megye fejlesztéséért mindent megtesz, szívén viseli az indiánok sorsát, beszéli a nyelvüket, részt vesz az ünnepeiken, a törzsfőnökök jó barátai.

Csak hát ő is szereti a pénzt (meg az olajat), szerinte az őslakosoknak már lejárt az idejük, távozniuk kell (békés vagy erőszakos eszközökkel), itt kell hagyniuk értékeiket, hogy a fehér ember lakmározhasson belőlük. Az összes befolyását felhasználja, hogy mindent és mindenkit megvezessen célja eléréséhez. Kihasználva unokaöccse nagyravágyását Hale a beházasítás által, az olaj- és földbirtokok öröklése miatt tulajdonképpen prostituálja Ernestet. Ernest pedig mivel nem a legélesebb kés a fiókban, és kellőképp befolyásolható, önként és dalolva megy bele a játszmába. Nem mintha könnyű dolga lenne, mivel Mollienak először nem kifejezetten van ínyére Ernest udvarlása. A hozományvadászt látja benne, de mivel rokona révén így is jelentős vagyonnal rendelkezik, hagyja, hogy a férfi elcsábítsa és feleségül vegye.

Molliet becsapja jóhiszeműsége, mert nem ismeri az emberi kapzsiságot. Hiszékenységénél már csak a tűrőképessége nagyobb, amiről többször bizonyságot tesz. Hiába érik szörnyű csapások, a finálé közeledtével saját életével is vékony jégen táncol, mégis kitart a házasságában, nem menekül el a szülőföldjéről, a szeretteivel marad, nem is sejtve, hogy haldoklásához férje is hozzásegítette. Ernest naivitás és anyagiasság okán mérgezi feleségét, képes lenne rá, hogy beteljesítse Hale kegyetlen tervét, de végül belátja tettének súlyosságát. Ráébred az őt és házastársát összekötő kötelékre, végül a családja iránti szeretete felülkerekedik nagybátyja iránti félelmén és szembeszáll vele. Ennek tudatában hozza meg végső döntéseit, kontrasztos szerepkört húzva ezzel saját magára.

DiCaprio elmúlt pár alakításától őszintén szólva nem voltam különösebben elájulva. Végig azt éreztem (még egy picit a Django elszabadulnál is), hogy direktbe a kamerának, a nézőnek játszik, csakis kizárólag szélsőséges érzelmeket megjelenítve, azért, hogy végre valahára díjakra és elismerésekre váltsa az egyébként valódi tehetségét. Ernest Burkhartként DiCaprio végre ismét teljesen átadja magát a karakterének, megszűnt létezni a mosolygós környezetvédő és egy romlott rednecket láttam magam előtt. Persze ebben nagy segítség volt a kifogástalan akcentusa és a nevetségesen nagy karimájú kalapjai.

Az elképzelés és a forgatókönyv korai változatában a színész Tom Whiteot alakított volna és a film külső szemlélőként, egy nyomozás keretei között mutatta volna be az eseményeket. Az Ernest karakterében rejlő potenciálra hivatkozva végül át lett írva a script, egy sokkal fajsúlyosabb, kétségbeejtőbb végeredmény érdekében. DiCapriohoz hasonlóan DeNiro és Galdstone is remekelnek, utóbbinak akár egy Oscar-jelölés is szóba jöhet a jövő év elején. Olyan fájdalom, meggyötörtség és béke lelhető fel váltakozva ennek a nőnek a hangjában, hogy mindig csodálatos és elrettentő hallani az adott szituációra tett reakcióját. Az erős alakításokat a kitartott snittek csak még jobban aláhúzzák, mégsem lesznek mesterkélten előadottak a drámai jelenetek, a film többi részéhez hasonlóan visszafogott lefolyásúak, érzelmileg csak minimálisan felfokozottabbak, egyébként ugyanolyan hatásosak.

A konzervatív fordulat valamelyest Scorsese filmográfiájában is bekövetkezett a filmes eszközök használatának tekintetében. A kezdeti, részben francia újhullámból inspirálódott (Ki kopog az ajtómon?) kísérletezési hangvételt az évek alatt felváltotta a hagyományos vágás, koherens plánozás, letisztult snittek szenthármasa, míg végül a 2010-es évek második felére egy lenyugodott rendezővel van dolgunk, aki (miután kitombolta magát A Wall Street farkasával) még inkább letisztult eszközökhöz folyamodott történeteinek elmeséléséhez. Ugyanakkor megmaradtak rendezői eszköztárában az időbeli ugrálások, a hosszú snittek, a semmiből hirtelen kitörő erőszakos cselekedetek, de minden valahogy sokkal tudatosabb, sokkal kifinomultabb, egy magasztosabb célt szolgálnak és egyben elrettentő szerepük is van. Scorsese még mindig remekül rendez tömeget, érti a kamerának és az embereknek az együttes mozgását, komponálásaiban egyensúlyra törekszik, visszafogott az elbeszélésmódja.

Mindazonáltal apró ötleteket is megenged magának. Az agyonhasznált stáblista előtti, „mi történt ezután a szereplőkkel?” sablonos kiírást unikális módon egy rádiójátékkal oldja meg, közben pedig erős szimbólumrendszerrel dolgozik. Pár alkalommal kimondatlanul, csak a képekre támaszkodva kommunikál a nézővel. Az olajfúrótornyok mechanikus mozgása maga alá temeti a napszítta, füves földeket, az Ernestet szállító vonat érkezésénél egyetlen kivehető mondat nélkül, pusztán a kameramunka, a mozgások és az arckifejezések segítségével elhelyezzük magunkban a peronon lévőket. Az sem lehet véletlen, hogy az a temető, ahova a meggyilkoltakat vitték, hasonló módon van fényképezve, mint az a vidék, ahonnan a film elején a gazdagságot és a bajt hozó olaj feltört.

Már megszokhattuk, hogy a direktor úr előszeretettel alkalmazza a zenét a filmjeiben (mindegy, hogy diegetikus, non-diegetikus módon, a komolyzenének és a rock-vonulatnak ugyanúgy helye van nála) és az ,,indiános” mozijában is hasonlóképp jár el. Talán nincs is olyan jelenet, ahol ne szólna mindig a háttérben valamilyen módon a zene vagy egy korabeli dal, vagy indián énekek formájában. Még a nyugodtnak titulálható, átvezető részeknél is vissza-visszaköszön egy bizonyos dobnak a hangzásvilága, ami leginkább az elkövetkezendő katasztrófákat vetíti előre, miközben feszültségteremtő szerepe van.

Két legutóbbi munkájához viszonyítva is érdekes tendenciát mutat a Megfojtott virágok és valahol a kettő közé illeszthető be. Az írhez (2019) képest lassabb folyású filmmel van dolgunk, a kamera nem őrült módjára adagolja a történetet, nincs kapkodó jelenetváltás, a bevágások száma vészesen közelít a túl kevés felé, a narráció jobbára megszűnik. A hét évvel ezelőtti Némasággal ellentétben sokkal gyorsabb iramot diktál, a vallási vonulatban bár nem ér fel hozzá, mégis képes arra, hogy elmélyedjünk a ,,civilizálatlan” nép hitvallásában. Nincs szó a hit megtagadásáról, az isteni csend jelentőségéről, a közös metszetet a természet, a személyes, bensőséges meggyőződésnél kell keresni, amire rányomja a bélyegét mindkét film stáblistája. A kiírások alatt a vad élővilág zajait halljuk, Scorsese a befejezés után eltávolodik az adott kortól, történettől, karaktereitől és visszavezet minket az emlékezet előtti időkbe, a vadon mélyére, ahol még minden érintetlen és békés volt.

Egy terjedelmes könyvhöz epikus megvalósítás dukál és nyolcvanadik életévét betöltött rendezőnk ezúttal sem okozott csalódást. A bizalom, az árulás, a bekebelező kapitalizmus, a rasszizmus, a pesszimista emberkép témái egy sokkoló körítést kapnak. A történet ugyan a valóságot veszi alapul, de senki se gondoljon lexikális felolvasásra, Eric Roth (A bennfentes, Dűne) forgatókönyve kiváló dramaturgiai érzékkel fogja meg a kizsákmányolás kegyetlen krónikáját. Úgy képes élvezhetően bemutatni a történelemnek egy elfeledett szegletét, hogy közben hiteles korrajz tud lenni és úgy tud hiteles korrajz lenni, hogy közben remek karakterdráma képes kinőni belőle. Ez a kettő szorosan összefügg egymással: a szereplők a korszak képviselői, de a történelem eme zavaros évtizedei teszik ilyen elfajzottá az egyént.

Mivel Ernest szemszögével vesszük fel a fonalat, vele tartunk a film végéig, ebből következik, hogy bár sok időt töltünk az őslakosokkal, inkább a fehérek berendezkedését figyelhetjük meg. Az ő hétköznapi szinten is jelenlévő, álságos mesterkedéseiknek ágyaz meg már az első fél óra, hogy az utolsó percekben el is számoltassa őket a bűneikért. Amíg odáig eljutunk, addig egy lassan építkező, megfontoltan a maga medrében előre haladó történetet kapunk. A komótossága ellenére folyamatosan sodor előre a film, Scorsese úgy dúsítja a jeleneteket, hogy mindig történjen valami érdekes, valami megrázó, valami emberi, de Damoklész kardja végig ott lebegjen a karakterek fejei felett. Már csak a véget nem érő, a háttérben folyamatosan, ritmusosan szóló zene miatt érezzük, hogy egy időzített bombán ülünk, ami bármikor felrobbanthat. A Cape Fear képében Scorsese már korábban fejet hajtott Hitchcock nagysága előtt, de a suspensekezelés tekintetében itt is megfigyelhető egy minimális, de erőteljes homage ,,Hitch” részére.

Lehetetlen vállalkozás egy hosszú mozgóképet hibátlanul prezentálni és sajnos a Megfojtott virágok is megsenyvedi a játékidejét. A lendületes kezdés, ami körülbelül a félidőig kitart, csodálatosan vezeti fel a szereplőket, az évtizedeket alatt kialakult össztársadalmi helyzetet, az első vérontásokat. Ahogy viszont DiCaprio karakterével egyre jobban merülünk el az erkölcsi romlásba, úgy kezd belassulni és egyenetlenné válni a film. Egymást váltogatják a kimagaslóan zseniális és a tűrhető jelenetek, a sokadik vérontás már repetitív módon zajlódik le bennünk, ami komoly hiba, tekintve, hogy ezeken a részeken meghökkenteni akar a forgatókönyv, nem pedig közömbösséget ébreszteni. Sokat elmond Scorsese rutinjáról, hogy még emiatt sem válnak unalmassá a látottak, inkább komótossá, mely részek így is tartogatnak remek karakterpillanatokat, vagy meghökkentő fordulatokat.

Az FBI feltűnésével ismét tempóváltás történik és újra régi fényében fürdik a film. A nyomozás során szép lassan lehull a lepel, a biztos kezű játékosok idegesek lesznek, rosszul lépnek és a sorsuk megpecsételődik. Mindenféle mellébeszélés nélkül, szikáran, kizárólag a logikára hagyatkozva derítik fel az ügyet a nyomozók, kellemetlenséget okozva a tetteseknek és vicces pillanatokkal ellátva az egyébként fajsúlyos részeket. Tom White (Jesse Plemons) ugyan új, szubjektív nézőponttal nem szolgál, de személyében egyfajta ítélkező atyaistent kapunk, aki összetereli az eltévedt nyájat és igazságot tesz. Legalábbis elméletben.

Ahogy Madách klasszikusában a nyakazás, itt az elszámoltatás marad el. Az elkövetők hol hosszabb, hol rövidebb időre börtönbe kerülnek, de biztosan lehetünk benne, hogy tekintélyük miatt nem a cellák hűvösében fogják felvenni az utolsó kenetet. Az utókornak kell döntenie. Az utolsó előtti jelenetben, a rádiójáték formájában megismerjük a történések utóéletét. Jobbára senki sem lakolt meg a tetteiért, minimális, elviselhető ítéletek születtek. Semmi mást nem tehetünk, mint egy keserű ítéletet mondunk az emberiség felett, pontosan úgy, ahogyan azt Scorsese teszi a maga pár mondatával

,, Egész életemet a film és a vallás töltötte ki” nyilatkozta Scorsese az évek során, amikor a filmjeit összekötő fő motívumokra kérdeztek rá. Ha alaposan megvizsgáljuk a műveit valóban szinte mindig ezekkel a témákkal foglalkozott. A leleményes Hugo (2011) az ősfilmek előtti kalapemelés, az Aljas utcák (1973) szereplői gyakran mennek be a moziba egy kísértetházas horrort megnézni, A téglában (2006) bemutatott ír maffia és bostoni rendőrség között húzódó háborúban a fontos információátadások pornómozikban történnek. A Krisztus utolsó megkísértése (1988) és a Kundun (1997) a vallásos filmek vonulatát erősíti, de még az olyan alkotásaiban is felfedezhetünk vallási szimbólumokat (Taxisofőr, Dühöngő bika, Cape Fear), amik első látásra köszönőviszonyban sincsenek a hit kérdéskörével.

A Megfojtott virágok ilyen tekintetben egy vegyesfelvágottnak tekinthető. Hangsúlyozva az eredeti könyv dokumentumjellegét rövid bevágások képében újraforgatott, de archív anyagnak álcázott jelenetekkel, fotókkal gazdagítja a rendező a történetet. Ezzel a gesztussal amellett, hogy többletinformációval látja el a nézőt, duplán aláhúzza az emlékezés fontosságát. A film végi rádiójáték pedig bár szorosan nem kapcsolódik a mozi médiumához, mégis, mint szórakoztatóipari formátum, emberek tömegeire hatást gyakorló eszköz, tökéletesen beleillik Scorsese történetmeséléssel kapcsolatos szeretetébe. Az indián hiedelemvilág és a protestáns kereszténység érdekes kettőse jelenik meg az adaptációban. Az őslakosok fiatalabb nemzedéke a templomokba jár vigaszért, az idősebbek még az animista felfogásukról tesznek tanúbizonyságot. A különleges, dualisztikus berendezkedés ellenére a hangsúly most értelemszerűen inkább előbbire, a manutik iránti tiszteletre esik.

Az antropomorf szemléletmód az életük minden területén megmutatkozik. A házasságok megkötésénél, az újszülöttek közösségbe való befogadásnál, a merényletek vezetői szintű megbeszélésénél, a veszteségek utáni vigasznál mindenhol jelen van. Az ő túlvilágukban az idő lelassul, megszűnnek a külső világ kéretlen zajai, eltűnnek a felesleges, modern kori vívmányok, csak a természet közelsége, az ősök jelenléte számít igazán, és bár már pár bennszülöttnél mutatkoznak a keresztény szokások jelei, továbbra is hivatkoznak akár egy állat tulajdonságai alapján egy adott illetőre. DiCaprio karaktere például többször megkapja a kojot jelzőt, kiemelve a karakter becsvágyó jellemét.

Állatvonalon maradva, a Twin Peaks (1990-2017) után ismét tiszteletüket teszik a baglyok, mint a halál eljövetelének megtestesítői, de még számtalan más, apró mozzanatot ki lehet szúrni, ha szemfülesek vagyunk. Scorsese az észak-amerikai őslakos vallásról és úgy általában a kultúráról tisztelettel, érzékletesen beszél, maximálisan kerüli a giccset, a lényegre összpontosít. A transzcendens állapottól ugyan most messze van, nem felejti el bevonni a közönséget a különféle, jelentőséggel bíró szertartásokba, kellő betekintést adva egy hányattatott sorsú népnek az utolsó mentsvárába.

Ha műfaji szempontból kellene meghatározni a filmet, akkor sűrű fejvakargatás közepette végül western kategóriába sorolnám, de még így se lehetek biztos a döntésben. Egész egyszerűen azért, mert más műfajnak, mint például – a Scorsese neve hallatán automatikusan eszünkbe jutó – gengszterfilmnek és kriminek a jegyei is sorra felbukkannak, mégis a western az, amivel a legjobban körülhatárolható ez az alkotása. A cselekmény ugyan már jóval a 19. század második fele után játszódik, de még bőven a nagymértékű infrastrukturális változások korai szakaszában járunk (többször látjuk a filmben, hogy éppen egy új iskolát adnak át). A hiperplánokkal Rodrigo Pietro operatőr (aki negyedjére dolgozott együtt a rendezővel) tökéletesen érzékelteti a korszak köztes jellegét és vizuálisan megkapóan a tudat alatt közli a két népcsoport között meghúzódó különbségeket.

A Ford autók már szelik az utakat, de még hagyománya van a lovashintónak, az esküvőkön a fiatal párt egy pap és egy sámán is összeadja, az őslakosok az indián nevük mellett angolszász polgári nevet használnak. A fehér ember mohósága és az indián kultúra megritkulása hol finoman, hol egyértelműen érzékeltetve van. A kort továbbá az is jellemzi, hogy a távolságok információközlés szempontjából valódi akadályt jelentenek, a csillogó rögök helyett a folyékony, fekete arany jelenti a boldogulást, a tárgyi eszközök egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az előző évszázad revolvereket, karimás kalapokat tartalmazó ikonográfiájával, a rablás vagy a párbaj sem dramaturgiai csúcspontok, hanem karakterépítő pillanatokként, elvétve jelennek meg.

A civilizáció és a vadon konfliktusa sem a megszokott mederben folyik le, a maradi ,,vademberek” áldozati és kilátástalan helyzetével, valamint a civilizáltnak nyilvánított, gyilkosságra vetemedő, fejlődést hirdető ,,derék” amerikaiakkal jelentőségteljes szerep- és moralitáscsere történik, joggal merülhet fel a kérdés, hogy tényleg szükség van-e modernizációra ilyen szélsőséges tettek kíséretében. Arról nem beszélve, hogy a törvények, az eljárási normák még nincsenek kőbe vésve, befolyásolás alapján újraírhatók, kények-kedvek szerint átalakíthatók.

Bár nem a Megfojtott virágok az első próbálkozás, ami az Osage-gyilkosságokat feldolgozta, alighanem ez a leghatásosabb. Az 1926-ban leforgatott Tragedies of the Osage Hills és a James Stewart főszereplésével készült Az FBI sztori (1959) a kuriózum jellegük miatt minden bizonnyal érdekes alkotások, látatlanban is azt kell mondanom, képtelenség, hogy felérjenek a 2023-as remekművel, ami már most az év, de talán az évtized egyik legjobb dobása.

A Megfojtott virágok képében Scorsese a Némaság és Az ír mellett elkészítette filmográfiájának legérettebb filmjét, ami egyben egy tanúságtétel a régi filmkészítés oltárán. Ahogyan az Osage őslakosok és az indián törzsek fogyatkoznak a filmben – sírba rántva ezzel a kultúrájuk szépségét –, mostanság úgy csökken folyamatosan a szerzői indíttatású projektek száma a franchiseok, plázamozik és lelketlen blockbusterek sűrűjében. Mialatt a film, mint művészeti ág túléléséért, 21. századi létéért küzd, Scorsese ismét mesét mond. Mesét az emberi természetről, felmutatva annak minden oldalát. Azt is, ami világosabb az olajnál, de azt is, ami sötétebb a vérnél.