1973-as bemutatása óta Az ördögűző olyan kultikus magasságokba emelkedett, amelyet a horror műfaján belül igen kevesek mondhatnak el magukról. A mára franchise-ként emlegetett cím azóta 5 feldolgozást ért meg és idén megkaptuk a filmcsalád 6. tagját. A gond csak az, hogy Az ördögűző: A hívő élből kitagadtatna ebből a famíliából.

Victor Fielding (Leslie Odom Jr.) egyedül éli gondtalan életét lányával, Angela-val (Lidya Jewett). Az átlagos tiniidőszakát tengető Angela azonban egy nap nyomtalanul eltűnik barátnőjével, Katherine-nel (Olivia O’Neill) az iskola után. Mikor aztán előkerülnek meggyötörten és kimerülten, a lányok állítják, hogy csupán pár órára léptek le, azonban ez a pár óra a valóságban 3 napba telt az aggódó szülőknek. Ezek után megmagyarázhatatlan erő kezd a lányokon úrrá lenni. Az egyre erősödő gonoszt meg kell állítani, de vajon ki lesz erre a legalkalmasabb?

William Peter Blatty öröksége

Az internet korában akarva-akaratlanul az ember belebotlik minikritikákba és véleményekbe az épp futó alkotásokról. Jómagam is beleestem néhányba, amelyek jól meg is mondták a magukét az új Ördögűzőről. Erős és rendíthetetlen elhatározásom volt, hogy én biza nem ülök fel önként a fikavonatra, szépen elvonatkoztatva a hallottakról saját magam meggyőződését fogom majd cikkbe vetni. És ez most teljes egészében meg is fog valósulni, de rá kellett jönnöm, hogy ez a film sajnos nekem is félretett egy VIP jegyet erre a bizonyos vágányra.

Az 1973-as Az ördögűző című filmnek vitathatatlan az öröksége. A William Peter Blatty regényéből készült horrorfilm adaptáció nyomán alakult a műfaj úgy, ahogy ma ismerjük. William Friedkin és csapatát mindenkép elismerés illeti, ha a film körülményeiről és készítéséről beszélünk. Abban az időben a szűkös keret és a technológiai fejlettség valóban igénybe vette az alkotó kreativitását és munkabírását.

Bábmesterek, sminkesek, vizuális effektus szakértők és kreatív kellékesek kitartó munkája révén jött létre az, amitől máig kirázza a hideg a rajongókat. Erről számos dokumentumfilm is tanúskodik. Friedkinék szerintem fél életüket odaadták volna, hogy olyan eszközökkel dolgozzanak, mint a mai filmesek. Azonban sok esetben kicsiny jelét sem látom annak, hogy ezt a technológiai fejlettséget a készítők akár egy pici kreativitással is meghálálnák. És ez A hívő esetében fokozottan igaz.

Az ördögűzés nemcsak játék és mese

A franchise 6. szereplőjének megszületését David Gordon Green dirigálta, akinek az ingoványos fogadtatású új Halloween filmeket is köszönhettük. Azóta elég erősen bizonyítgatja a nézőknek, hogy rebootok terén igen csak van még hová fejlődni, mert a jó ötlet releváns és hiteles megvalósítás nélkül vajmi keveset ér. Tényként leszögezhetjük, hogy A hívő rendelkezik pár kreatív ideával, ami nagyon jól illett volna egy Ördögűző rebootba. Harsonjanak fel Mike Oldfield ikonikus csőharangjai? Gyerünk! Hozzunk vissza pár eredeti szereplőt az alap filmből? Persze, miért ne!

Az a hozzávaló viszont teljesen el lett felejtve, amitől az eredeti film olyan nagy sikert aratott, a hátborzogató kép világ mellett. Jó magam olvastam a könyvet, így hát biztosan állíthatom, hogy tudom, miről beszélek. Miben rejlik a gonosz? Mi, vagy épp ki a gonosz egyáltalán? Mi a célja? Csak a céltalan rombolás és pusztítás? Nos, ennél többről van szó, és ezt az író, W. P. Blatty is kihangsúlyozza a könyvében a párbeszédek által. A film szövegkönyvébe remekül átemelték azokat a fontos gondolatokat, amik ezeket a kérdéseket feszegetik.

Ezek mellett az ördögűzés mint jelenség is a releváns oldaláról van megfogva. Nem titok, hogy a keresztény egyház a lehető legalaposabb és legkiterjettebb kutatómunkát igényli meg a téma kapcsán. Csak úgy, kósza, alaptalan és pusztán gyanúra épülő elgondolások alapján a közösség vezetői még kifejezetten tiltják is a rítus levezetését és csakis kizárólag olyan felszentelt papvégezheti az ördögűzést, akit erre az egyházon belül speciálisan kiképeztek. A páciensnek előtte egy sor neurológiai, pszichiátriai és pszichológiai teszten kell átesnie a folyamat előtt. Minden valamirevaló műben, ami ezzel foglalkozik, különösen kihangsúlyozzák, hogy az ördögűzés csakis kizárólag már a legvégső megoldás lehet egy páciens esetében, amikor már minden tudományos bizonyíték megbukott.

Csúnya, rossz Lucifer, takarodjál!

Természetesen mindenkinek az egyéni értékítéletére van bízva, hogy mennyire ad hitelt a fentebb leírtaknak. Azonban így már látjuk, hogy az 1973-as könyvadaptáció miért is nevezhető közel hiteles bemutatónak az ördögűzés kapcsán. És ezzel egyidőben azt is érezhetjük, hogy mi a fő probléma a 2023-as feldolgozással. Nem túlzás azt állítanom, hogy ez a film olyan buta, mint „főd” (ahogy azt szokták volt mondani). Ügyet sem vet arra, hogy mi az elődje öröksége, és ezzel nem lesz más mint egy rendkívül bugyuta, a középszerűség alsó szintjét súroló horrorfilm.

Ebben az alkotásban konkrétan nem éreztem a gonosz jelenlétét, nincs kiépítve az atmoszféra. A horror műfajába csak azzal a pár jumpscare elemmel léphet be, amelyek itt-ott felbukkannak a filmben, bár a hivatalos előzetes ezek nagy részét is leleplezi. Moziban is csak azért lehet ez ijesztő, mert a néző fülébe ordít. A hívő olyan hiteltelenül és bután tálalja az egész történetet, amitől konkrétan rácsodálkoztam arra, hogy miért viseli Az ördögűző címet. Azért mert van benne két karakter, akit visszahoztak? Ad némi kapcsolati elemet Ellen Burstyn és Linda Blair felbukkanása a filmben, de ettől még ugyanolyan buta marad szegény, mint volt.

Nem elég, hogy egy ördögűzési rítust olyan félvállról vesz, hogy úgy mutatja be, mint valami totálisan hétköznapi dolgot, ezek mellé még olyan karakterek kezébe adja ezt a hatalmat, akiknek a jutalma a díszes érseki oklevél helyett minimum egy életfogytiglani fegyházbüntetés kell, hogy legyen a látottak alapján. Az még csak hab a tortán hogy a színészi játék elég középszerű és megfoghatatlan. A megszállottságot itt már konkrét tényként kapjuk. Semmi kutatómunka, semmilyen pszichiátriai vagy neurológiai vizsgálat nem szól amellett, hogy a lányokon már csak az exorcizmus segíthet. És ez komolyan kihagyott ziccer, mert az eredeti film is erre a folyamatra épített, a könyv meg aztán pláne. E hiányossság miatt A hívő rendkívül hiteltelen és bugyutává válik.

Technikai szempontból már említettük, hogy abszolút hiányzik az atmoszféra. A filmben a gonosz jelenlétét azon kívül, hogy a lányok eltorzulnak, mint egy félig kifaragott töklámpás, semmilyen szinten nem lehet érezni. Gondoljunk csak hasonló filmekre, mint például A rítus, vagy az Ördögűzés Emily Rose üdvéért. Ezekben a természetfeletti gonosz hangulatkeltés alapmotívuma a történetmesélésnek. És most képzeljünk el egy olyan exorcizmust bemutató filmet, amiből ez teljesen hiányzik. Elég lehangoló. Hatáskeltés gyanánt lenyúlt pár ötletet más filmekből, példának okáért pár elemet az 1973-as filmből, de találkozunk az Insidious című filmből ismerős jelenettel is.

Az exorcizmus eredménye

Azzal nem lehet nagyon vitatkozni, hogy egyes ötleteket elég jól kihasznál a film. Azonban ettől még ugyanolyan buta marad, mint volt. Az alapszituáció hellyel-közzel rendben van, de azt amiről szól, teljesen félvállról veszi. Inkompetens karakterek kezébe ad hatalmat, amitől teljességgel hiteltelen lesz az egész produkció. Hiányzik a gonosz és sötét atmoszféra, hiányzik a tudományos és a vallási világ ütközése és az ördögűzés folyamatának releváns felépítése. És ezt még a színészi munka sem kompenzálja, tekintve hogy az is rendkívül lapos. Karakterekkel nem lehet azonosulni semmilyen szinten. Hiába a régi ismerősök, és a régi dallamok, a film marad a középszerűség legalján.

A legvégén pedig próbálnak bevetni pár magasztos gondolatot, tanulságot, mondanivalót, de ezzel csak azt bizonyítják, hogy bizony komolyan gondolták azt, amit láttunk, ez pedig olyan, mint petróleummal oltani egy égő szalmakazalt. Ezeknél jóval több kell, hogy igazi tagjává válhasson egy film az Ördögűző franchise-nak.