Film

Ég veled drága Michael! – A Halloween véget ér kritika

John Carpenter szeretett filmeket készíteni. Fénykorában játszi könnyedséggel emelte át a giallo műfaját kertvárosi környezetbe (Halloween), Mad Max-féle disztópikus világot vázolt fel Amerikában (Menekülés New Yorkból), vagy éppen posztmodern megközelítéssel tért meg az ismeretlentől való félelem szerzői fejedelméhez, H.P. Lovecraft-hoz (Az őrület torkában). Valami viszont megtört Carpenter-ben a kilencvenes évek második felében, olyan mértékben, hogy kis túlzással az elmúlt harminc évben nem volt egyetlen, finoman szólva élvezhető filmje sem. Vámpírok, A Mars szelleme, The Ward, Menekülés Los Angelesből. Nem éppen emlékezetes, vagy jónak mondható munkák, de a legrosszabb az egészben, hogy ezekből a filmekből tökéletesen tükröződik Carpenter megváltozott hozzáállása a filmkészítéshez. A lelkesedése és az érdeklődése egyszerűen elfogyott, egy megfáradt, csak a pénzért dolgozó, magára az adott projektre nagy ívben tojó alkotó lett belőle. Ennek ellenére az őt körülvevő legendát még ha akarná, akkor se tudná végleg lerombolni. A problémák ott kezdődnek, hogy a korábbi filmes gyermekeit komolyabb felügyelet nélkül hagyta, ezt pedig sokan sokféleképpen ki is használták. Erre a sanyarú, elkárhozott útra jutott a Halloween-széria is, aminek ki tudja már hányadik részét mutatták be idén.

Michael Myers-nek négy éve nyoma veszett. Mielőtt azonban teljesen felszívódott volna Haddonfield utcáiról és házaiból, a legutóbbi vérengzésének hála (ismét) kitörölhetetlen emléket hagyott a helyiekben. Veszteségek egymás hátán, az emberek ujjal mutogatnak egymásra, a legkisebb gyanú is pánikra ad okot, ráadásul egy halálos kimenetelű baleset is történik, aminek a megbélyegzettje Corey Cunningham (Rohan Campbell) személye lett. A 2018-as események után négy évvel később Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) is csak nagyon nehezen tudja elfogadni ősnemezise távozását. Gyászfeldolgozása közepette összeköltözik unokájával, a korábbi részekből megismert Allyson-nal (Andi Matichak) és a memoárjának az utolsó oldalaira akarja feltenni azt a bizonyos pontot. Mint tudjuk, a gonosz azonban nem alszik és október 31-én ismét visszatér a békés kisvárosba, hogy enyhítse a vérszomját.

David Gordon Green (Ananász expressz, Joe) és Danny Mcbridge (Kib*zgatóhelyettesek) 2017 környékén arra adták a fejüket, hogy Carpenter örökségét nem egy, hanem kapásból három filmmel bővítsék, olyan szeletét megmutatva ennek a slasher-nek nevezett, az évek alatt meglehetősen megtépázott alzsánernek, ami picit újító is, ugyanakkor nyíltan és őszintén kacsingat a dicsőséges múlt felé. A cél nemes volt, a végeredmény már kevésbé. Hogyan is sikerült ez a trilógia (Halloween, Halloween Kills, Halloween Ends) négy év távlatából? Az első, 2018-as rész nem sikerült rosszabbul, mint a korábbi, Myers útját újradefiniáló mozik. A Halloween 4-hez és a H20-hoz hasonlóan üdítőnek hatott a kegyetlen kill count-jával és a pár feszült jelenetével. Persze néha felült a Legacy Sequel-ek idétlen, erőltetett, folyamatosan nosztalgiára épülő hullámvasútjára, de azért kellemes pillanatokkal bőven tudott szolgálni. Ha másra nem is, arra mindenképp elég volt, hogy jegyet váltsunk a következő körre. Milyen rosszul tettük.

A Halloween Kills (magyar keresztségben A gyilkos Halloween) mindössze a teljes érdektelenséggel tudott operálni, amit megszakított egy-két valóban kegyetlen haláltusával, valamint nevetségesen blőd dialógusokkal. Az sem segített az összképen, hogy a készítők próbáltak pár unikálisnak számító megoldással előrukkolni (Laurie a film jelentős részében a kórházi ágyat nyomja, Haddonfield lakóinak feltüzelt csőcselékként való ábrázolása), a legtöbb esetben sajnos ezek is üres manírokká váltak a nagy egészhez képest, vagyis a Halloween Kills egy minden ízében középszerű alkotás lett. Ilyen szempontból pedig a Halloween Ends tökéletes szellemi örököse az elődeinek.

A Halloween véget ér (zseniális fordítás, mit ne mondjak) már az első öt percében kihúzza a szőnyeget a lábunk alól. Laurie monológja szerint a város nagy nehezen továbblépett a tragédiákon, Michael eltűnt (de hiszi, hogy életben van), ő maga pedig csonka kis családjával igyekszik testileg és lelkileg is felgyógyulni. Már ez a prológus nagyon sok kérdést felvet. A lakosok, még ha felületesen is, de hogyan tudtak túllépni a városukat érő katasztrófán? Miért nem vadászták le egyből a maszkos gyilkost, amikor még módjukban állt? Belefáradtak az üldözésébe és inkább lemondtak róla? Mit csinált Myers négy éven keresztül szabadon? Miért nem folytatta az ész nélküli öldöklését (egy semmitmondó választ erre a kérdésre kapunk, de bárcsak ne mondtak volna semmit a készítők)? Laurie miért nem folytatta a mumus elleni vadászatát? Az előző részek alapján egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki könnyedén elengedné a múltat, vagy egy csettintésre rátalálna a lelki békére. A legfontosabb kérdés pedig még nem került szóba. Minek készültek el az előző filmek?

A Ends alapján felesleges szájtépés volt az előző két film az eredendő gonoszról, a múlt kísértő árnyairól, a családi összetartozásról. Öt percen belül törlik a korábbi események jelentőségeit és közvetlen következményeit, csak röviden közlik velünk a változásokat. Nincsen idő a mélységekre (karaktereket vagy sztorit illetően egyaránt) és az átgondolásokra, haladni kell a játékidővel. Egy ilyen filmnél kukacoskodás lenne az ilyen mértékű számonkérés, a baj az, hogy a film nincsen tisztában a korlátaival és sokkal többnek, magasabb rendűnek hiszi magát. Akar beszélni a gyászról, a továbblépésről, a bosszú mibenlétéről, az eleve elrendelésről. Mindegyik témát felveti, de egyikkel se hajlandó mélyebben foglalkozni és ezért bukik bele az ambiciózus kísérletezésbe.

A Halloween Ends egyáltalán nem találja az ideális hangvételt, ebből adódóan az ellentmondások filmjévé válik. Egyik pillanatban a helyi lemezlovas viccet csinál a Haddonfield-i öldöklésekből, a másikban a hozzátartozók sírós monológjait hallhatjuk. Laurie van, hogy női, nemi szervekkel próbálja a szakítás után lévő unokáját felvidítani, máskor meg az íróasztala fölé görnyedve előadja a nagy életigazságokat. Allyson hol ezt érzem, hol azt gondolom, megint máshogy látom, ismét ugyanazt vélem-jellegű kettős hozzáállásáról már nem is beszélek. Nem arról van szó, hogy egy műfaji sokszínűségre tett kísérletről beszélünk, inkább egy csapongó, összecsapott kivitelezésről, és ezt egy idő után nagyon fárasztó nézni.

A gyilkos Halloween betegségei is megjelennek. Visszaköszönnek a nevetségesen túlmagyarázott, magas erkölcsről és a jóság kötelességéról szóló monológok, a funkció nélküli, karakterpillanatoknak álcázott jelenetek, a viccesnek szánt, valójában rendkívül sok, kínos momentummal bíró párbeszédek és a nevetségesen összeollózott és erőltetett fordulatok, amik nem mellékesen kilométerekről kikövetkeztethetőek. Magát a forgatókönyvet négyen írták, mindannyian tudjuk, hogy ez csakis jót jelenthet egy film elkészítése során. A gyilkosságok viszont maradéktalanul jól sikerültek. Fröcsög a vér rendesen (már túlzóan is), a csont ott roppan ahol kell, a lövések minimalizálva vannak, a kések sebészi pontosságú szúrásai számítanak igazán, az undormérő pedig korrekt módon középre tudható be egy képzeletbeli skálán. Látszik, hogy ezeken a jelenetsorokon agyaltak Green-ék a legtöbbet, de miközben a vérrel átitatott papírok fölött rágcsálták a tollukat, elfeledkeztek minden más érdemi dologról.

Rendezés szempontjából Green bebizonyítja, hogy nem egy tehetségtelen alak. Hangulatteremtés szempontjából nem egy Carpenter persze (zsigeri rettegést kevesebben tudtak átérezhetőbben celluloidra varázsolni), de alapvetően tudja, hogy hogyan kell egy jelenetet felépíteni, mikor engedheti szabadjára az erőszakot, a zenei betét (amit ezúttal is Carpenter-nek köszönhetünk) hogyan legyen a képpel együtt emlékezetes és hogyan kell a (valóban jó) fekete humort adagolni. Tud ő atmoszférát teremteni, csak egy ennyire rossz szövegkönyvvel és cselekménnyel a háta mögött (amit részben ő is írt) nem nagyon tudott kibontakozni és sokkal inkább kiszaladt a kezéből a gyeplő. Nem mellesleg Green a történet során pillanatok erejéig megidézi Lynch Lost Highway filmjének híres, a züllöttséget és a zaklatott lelkiállapotot szimbolizáló autópályáját, továbbá Wong Kar-Wai Bukott angyalkák című munkájának a motoros jelenete is tiszteletét teszi.

Színészi szempontból mindenki korrekt munkát végzett, senkit nem lehet nagyon kiemelni. Sem Curtis a múlt veszteségeiben vergődő és szebb jövőt remélő Laurie-ját (aki a film végére már igencsak fárasztó volt a folytonos monologizálásával), sem Andi Matichak aranyos, szerethető, de teljesen felejthető alakítását. Egyedül talán Corey Cunningham szenvedő, megvetett, bántalmazott és kitaszított (micsoda mesternégyes) figuráját emelném ki, de az ő karaktere is érdektelenségbe fullad egy bizonyos pont után, amivel a színész sem tudott annyira megbirkózni. Mindannyian megmaradtak az átlagos szinten, semmi kiemelkedő teljesítménnyel.  

A stáblista végével azt kell mondanom, hogy hatalmas potenciál volt a H40-franchise-ban, amit sajnos nem tudott beváltani. Lehetséges, hogy csak egy filmre elegendő töltényük volt az alkotóknak? Már késő bánat. Talán ideje lenne a benzinkutas ruhát és a William Shatner maszkot végleg szögre akasztani.