Özvegy pszichológus, félárván maradt lányok, elutasító közeg, frusztrált páciensek, feldolgozatlan traumák és egy szekrényben meglapuló szörnyeteg. Az idei Stephen King-adag is megérkezett a mozikba, ami ezúttal nem egy könyvet, hanem egy azonos című novellát vett alapul. Ez a The Boogeyman, magyar címén A mumus.

Sadie (Sophie Thatcher) és Sawyer (Vivien Lyra Blair) nemrég vesztették el az édesanyjukat egy autóbalesetben. Apjuk, dr. Harper (Chris Messina) bár szakmáját tekintve pszichológus, mégsem tud a lányai felé közeledni, páciensek végtelen forgatagába taszítja saját magát. Egyik alkalommal felbukkan egy zaklatott férfi, Billings (David Dastmalchian) a rendelőjében, akinek az elmondása szerint a mumus megölte mind a három gyerekét. Eközben a kisebbik lány, a tíz éves Sawyer is elkezdi látni ezt az idegen entitást a saját házukban. Nagyon hamar egyértelművé válik a szituáció: az egész család élete veszélyben forog, főszereplőinknek a rém mellett ráadásul a magukban hordozott gyásszal is meg kell közben küzdeniük.

A második reneszánsz. Az Animátrix (2003) című eposz egyik kulcstörténete, nem mellesleg az elmúlt évekbeli Stephen King-feldolgozásokat összegző fogalom. Az elmúlt években meglehetősen megnőtt – legyen az mozi vagy streaming-dzsungel – azoknak az adaptációknak száma, amelyek visszanyúlnak a Mester valamelyik művére. A hetvenes évek végét, nyolcvanas évek nagy részét lehet még egy hasonlóan sűrű időszaknak tekinteti az adaptációk tekintetében, ennek ellenére érdemes megjegyezni, hogy King 1976 óta masszívan jelen van a popkultúra mozgóképes részlegén. Az eredeti, A mumus írás az 1978-as kiadású Éjszakai műszak című gyűjteményben jelent meg és abszolút magán hordozza a korai King-arzenál összes fegyverét.

A novella helyszíne csupán a rendelőre koncentrálódik, azon belül is szinte kizárólag Billings-re és a vele történt tragikus esetekre. Mindössze tíz oldalon keresztül láthatjuk (olvashatjuk), ahogy két ember párbeszédén keresztül – amit erőteljesen ledominál a páciens személye – tökéletesen kirajzolódik a delikvens személyisége, pszichéje, elméjének a megborulása, a világgal kapcsolatos maradi, mégis korhű meglátásai, valamint a szülői szerepkör sötét oldala is felbukkan a nevelés-felelősségvállalás-szeretet mesterhármas képében (talán nem véletlen, hogy egy évvel járunk a Ragyogás könyv megjelenése után).

Ezek mellett betekintést kapunk még a folytonos félelemmel, előítéletekkel teli, amerikai középpolgári létbe, vagyis tökéletes korlenyomatként is működik a novella. Itt sem a történet fordulatossága, a cselekmény szövése számít – bár az is megérne egy misét a kellően nihilista befejezés miatt –, hanem az elmesélésnek a módja. Ha valamiben, King ebben páratlan: olyan nyomasztó és túlviláginak érződő atmoszférát teremt, amely a karakterek rétegzettsége miatt egyfajta szépséget is fel tud mutatni, és  a gyakori természetfeletti körítés ellenére végig emberi tud maradni (ezáltal pedig még inkább átélhetővé teszi a bekövetkező tragédiákat). A novella a filmmel ellentétben pedig tökéletesen megfelel ezeknek a kritériumoknak.

A cselekmény ideje és konfliktusa meglehetősen jelentős változásokon esett át. Napjainkban vesszük fel a vonalat, Billings kálváriája helyett dr. Harper családjának tragédiája, illetve lányainak a mumussal való szembenézése áll a középpontban. Sadie az édesanyja hiányából fakadó űrt igyekszik betölteni, de sem az apja, sem a barátai nem tudnak biztos háttérrel szolgálni a számára. Nővérével ellentétben Sawyer csak folytatni akarja gyerekkorát – gyerek próbál maradni egy alapból embertelen helyzetben, ám a mumus mégis pont őt, mint első látásra leggyengébb láncszemet pécézi ki magának. Egy kislány félelmeit komolyan vevő felnőtteknek a számát pedig elég könnyedén meghúzhatjuk annál a bizonyos nullánál. Mégis pontosan ebből a hitetlenségből fakad a film egyébként harmatosan kivitelezett feszültségkeltése. A mai horrorfilmek egyik nagy betegsége, hogy semmi érdemi feszültséggel, bizonytalansággal nem párosulnak, csupán a jump scare-ek kifejezetten zavaró ömlesztésével tudnak rövid hatáskeltéssel szolgálni, és ebbe a csapdába sajnos beleesett A mumus is. Ehhez még hozzájárul az elképesztően rosszul kinéző CGI-szörny, ami által a minimálisan lefektetett parafaktornak is búcsút inthetünk. A cselekménybe beleszuszakolt, idegesítő tinédzserközeg is csupán egy-két rossz beijesztés apropóján van jelen, lényegi tartalommal nem töltik meg a látottakat. Bár van pár valóban jól felépített és korrekt módon kivitelezett jelenet, többségüket elfelejtjük a filmet belengő sekélyesség miatt.

Az új történet kreálásához új mondanivaló dukál, eltűnik az amerikai álom pengeélre állítása, a nagy becsben tartott családi szentség megtámadása, a helyüket átveszi a gyász, a feldolgozás és az elengedés örök hármasa. Ezzel alapvetően nem lenne baj, a médium teljesen más, nem kell szolgai módon átvenni egy másik formának az előírásait. A baj ott kezdődik, hogy csak nagyon felszínes látleletet tud venni a film a felsorolt témákról. A felszínes karaktermegismerkedésből fakadóan nem tudjuk kellően átérezni a traumák súlyosságát, valamint a témák fontosságát. Ennek ellenére a forgatókönyv egy-egy szolidabb pillanat erejéig megmutatja, hogy mi lehetne a felszín alatt, a patikamérlegen kimért olcsó ijesztések azonban egyszerűen megfojtják az egész koncepciót, annak a minimális építkezésnek (karakterisztikának és feszültségnek egyaránt) is búcsút mond és egy tipikus vadásszuk-le-a-szörnyet koncepció lesz belőle. Kár érte.

Sophie Thatcher (Yellowjackets) és Vivien Lyra Blair (Obi-Wan Kenobi) a kifejezetten jó játékukkal (a film legnagyobb erőssége nem mellesleg pont a színészi játék) a maximumot hozzák ki a szerepeikből és a karaktereik köré írt szituációkból. Velünk ellentétben dr. Harper bántóan a háttérbe szorul (pedig Chris Messina-val sincsen baj), az ő bizonytalanságát, félelmét, gyászát is ledarálják csupán öt percben, nincs lehetőség a drámaiságra, a későbbi felismerésre és a film végi katarzisra. Rob Savage rendezése javít valamelyest a gyengécske forgatókönyvön, főleg a fényekkel való játékával tudott emlékezeteset alkotni, de sajnos a forgatókönyv felszínessége miatt neki sem sikerült megugrania a saját maga által felállított lécet.  

A mumus láttán eszünkbe juthat a Peter Jackson-féle Hobbit (2012-2014) betegség, amikor kevés alapanyagból akartak valami grandiózust és jövedelmezőt kreálni. Itt is, mint ott – bár bőven volt potenciál az alapokban – túl sokat markolva és erősen átírva inkább egy katyvaszt sikerülni a felszínre juttatni. A szekrényajtó ezúttal csukva maradt.