John Carpenter szeretett filmeket készíteni. Fénykorában játszi könnyedséggel emelte át a giallo műfaját kertvárosi környezetbe (Halloween), Mad Max-féle disztópikus világot vázolt fel Amerikában (Menekülés New Yorkból), vagy éppen posztmodern megközelítéssel tért meg az ismeretlentől való félelem szerzői fejedelméhez, H.P. Lovecraft-hoz (Az őrület torkában). Valami viszont megtört Carpenter-ben a kilencvenes évek második felében, olyan mértékben, hogy kis túlzással az elmúlt harminc évben nem volt egyetlen, finoman szólva élvezhető filmje sem. Vámpírok, A Mars szelleme, The Ward, Menekülés Los Angelesből. Nem éppen emlékezetes, vagy jónak mondható munkák, de a legrosszabb az egészben, hogy ezekből a filmekből tökéletesen tükröződik Carpenter megváltozott hozzáállása a filmkészítéshez. A lelkesedése és az érdeklődése egyszerűen elfogyott, egy megfáradt, csak a pénzért dolgozó, magára az adott projektre nagy ívben tojó alkotó lett belőle. Ennek ellenére az őt körülvevő legendát még ha akarná, akkor se tudná végleg lerombolni. A problémák ott kezdődnek, hogy a korábbi filmes gyermekeit komolyabb felügyelet nélkül hagyta, ezt pedig sokan sokféleképpen ki is használták. Erre a sanyarú, elkárhozott útra jutott a Halloween-széria is, aminek ki tudja már hányadik részét mutatták be idén.
A Trónok harca három éve meghalt. Hogy pontosan ki ölte meg, az nagyon jó kérdés. Az elmúlt évtizedben a mennyet és a poklot egyaránt megjáró, munkájukat összecsapó Benioff és Weiss páros? A toxikus, bármiféle váratlan befogadására alkalmatlan, követelőző rajongók? Esetleg magának Westeros világának a szellemi atyja (George R. R. Martin), aki nem volt hajlandó (nem tudja/tudta) befejezni a milliók által imádott regényciklust? De ki ne hagyjuk a gyanúsítottak jelképes kalapjából az HBO csatornát, amely szabad utat adott az apokaliptikus módon átgondolatlan finálénak. Ujjal mutogatások voltak, vannak és még bőven lesznek, egyáltalán nem lenne meglepő, ha bő negyed évszázad múlva tudjuk csak meg valódi okokat, akár egy tényfeltáró dokumentumfilm formájában. A lényeg, hogy a Trónok harca meghalt három éve és a helyét most a kistestvére (ha a történet időrendjét nézzük, akkor az öregapja) veszi át. A cikk minimális spoilert tartalmaz!
Taika Waititi másodjára is megkapta a lehetőséget, hogy a Marvel rendezői székébe üljön és folytassa Asgard örökösének, Thornak a kalandjait. A Jojo Nyuszi és pár sorozatrész dirigálása után el is készült az új-zélandi rendező következő filmje, ami egyben az MCU negyedik fázisának egyik legvártabb megállójává nőtte ki magát, Gorr-ral, Mighty Thorral, visító kecskékkel és egyéb finomságokkal megfűszerezve (Spoilermentes cikk).
2012-ben Scott Derrickson a Sinister képében egy fojtogató atmoszférájú, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen kísértetházas történetet mesélt el, miközben képes volt az alzsáner unásig ismételt sablonjait élvezetesen és valóban ijesztően előadni. Bár a Marvel stúdióval való egyalkalmas kirándulása (Doctor Strange) megszakította a filmográfia horrorvonulatát (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!), a Fekete telefon által a tékozló fiú végre hazatért a szeretett műfajához.
Tom Cruise az elmúlt évtizedekben egyre inkább elkezdte a saját felügyelete alá vonni a filmjeit. Tulajdonképpen a kortárs Warren Beatty-vé vált azáltal, hogy a főszerep mellett erőteljes produceri feladatokat lát el, illetve kellően kiveszi a részét a filmje körüli marketingkampányban. Eközben pedig nála is megmaradt az a klasszikus mozisztár imázs, amit ma már kevés új-generációs színész tudhat magáénak. A folyamatosan megújuló Mission: Impossible-széria mellett Cruise ezúttal a kultikus státusznak örvendő Top Gun-nak készített folytatást, hogy bebizonyítsa, még mindig tudja mi fán terem a jó blockbuster.
A 70-es évek Amerikája mindig is remek alapanyagként szolgált Paul Thomas Anderson számára. Bár az első filmje, A szerencse zsoldosai volt, a Boogie Nights tabuként kezelt témája, diszkógömbjei, mikrofonfrizurái és – mai szemmel nézve – vállalhatatlan ruhakölteményei jelentették számára a mainstream filmvilágba való tényleges betörést. A későbbi években rendre eltávolodott ettől a korszaktól és hol az 1900-as évek kapitalista befektetők és a radikális Krisztus-követők kettős ölelésében megfulladó, napszítta és véráztatta olajmezőin (Vérző olaj), hol pedig az ötvenes évek kilátástalan, erőteljesen egzisztencialista és modernista hangvételt nyújtó szektáiban (The Master) talált új otthonra. Végül 2014-ben a posztmodern irodalom egyik császárának, Thomas Pynchon-nak (1937-) a Beépített hiba című hard-boiled átiratként is betudható könyvét adaptálta, több-kevesebb sikerrel. Ennél a filmjénél már megosztóbbak voltak a vélemények, de azt még a produkciót nem szeretőknek (csak, hogy finoman fejezzem ki magam) is el kell ismerniük, hogy azt a regényt sehogy se lehetett volna jobban és hitelesebben vászonra álmodni. 2021-ben Anderson ismét megtért a számára Mekkát jelentő korszakhoz, és leszállított egy ízig-vérig romantikus filmet, amit egy híres lemezbolt-hálózat után nevezett el. Ez lett a Licorice Pizza. A kritika minimális spoilert tartalmaz!
A vérrel és hóval átitatott, amerikai családképet romboló, jó és rossz közötti határt elmosó Fargo (1996) után a Coen testvérek Minnesota ridegségét és köznapi kiábrándultságát felváltották Los Angeles kellemes, tengerparti éghajlatára és könnyedebb hangvételére. A vidámabb kedélyállapotot megfűszerezték egy klasszikus hollywoodi műfajjal, annak minden érthetetlenségével és felfoghatóságával. Így született meg A nagy Lebowski.
Sam Raimi mielőtt végleg elkötelezte magát a nagyköltségvetésű, látványközpontú produkciók mellett (Pókember trilógia), filmes pályájára pont a kevés pénzből, de kreatívan leforgatott, hatásos filmek voltak a jellemzők. Nem mintha az Óz, a hatalmas (2013) ne lenne kellően hatásos a szó rossz értelmében. Ezúttal nem is James Franco egyik ámokfutásáról lesz szó, hanem Raimi egyik korainak számító munkájáról, ami joggal szerepel a kultfilmek örök listáján, és egyben az egyik legjobb horror-vígjáték. Ez a Gonosz halott második része.
Elmebeteg. Perverz. Kibírhatatlan. Lázadó. Magasztos. Filozofikus. Lenyűgöző. Ezek a jelzők rengeteg rendezőre igazak, de leginkább a chilei Alejandro Jodorowsky esetén indokolt teljes mértékben az ilyen jellegű leírás. Kísérletező, experimentális munkái a mai napig frissen hatnak, még akkor is, ha az ember legszívesebben szétütné a képernyőt a látottak közben. A harmadik filmje után Jodorowsky 1975-ben szabad kezet kapott a Dűne könyv megfilmesítéséhez, ami sokak szerint minden idők legjobb, el nem készült filmjeként vonult be a történelembe.
„Nem szeretem a homokot. Túl durva. Érdes, ingerlő és behatol mindenhova.” George Lucas ezzel a mondatával is rajongók ezreit borította ki 2002-ben A klónok támadása című mozija kapcsán. Anakin Skywalker számára a sivatag, pontosabban a Tatooine bolygó maga a megtestesült pokol. A rabszolgaságot, az elnyomást jelképezi, amelyből csak egy szerencsés véletlen során menekül meg. Frank Herbert 1965-ben megjelent, A Dűne regénye ezzel szemben egy olyan kopár vidéket mutat be, ami ugyan a végtelenségig kietlen, mégis az író által megálmodott univerzum legfontosabb alapját képezi minden szempontból. Ez a szikár, homokviharok által tűzdelt, dűnék tengerének otthont adó bolygó az Arrakis, ahol az utazásunk és a filozofálásunk elkezdődik. A cikk spoilermentes!
