A chilei elképzelés megfilmesíthetetlen volt. A ’84-es, amerikai verzió az egyik legnagyobb anyagi és kritikai bukás volt, a minisorozatot meg szinte mindenki el akarja felejteni. Mégis itt vagyunk 2021-ben és a komplett filmes világ lélegzetvisszafojtva várja, a sokak által már előre az évtized legjobb sci-fi filmjének nevezett eposzt, a legújabb Dűne filmet. Valóban megérte ez a már-már elviselhetetlen várakozás? A cikk spoilermentes!
Stranger Things, Volt egyszer egy Hollywood, Az (1., 2. fejezet), Star Wars – Az ébredő erő -, Terminátor: Sötét végzet, The Mandalorian. Mi köti össze az alábbi popkulturális termékeket? Leginkább az a sok esetben minden egyes képkockából üvöltő nosztalgia, ami a kész terméket nem egy alkalommal húzza le egy kizárólag az emlékekre és a rajongók pénztárcáira építő posványba, miközben tényleges tartalommal, vagy szórakoztatási faktorral nem látja el a produktumot. Azonban nem volt mindig ilyen a nosztalgiához való hozzáállás. Erre remek példa Richard Linklater 1993-as Tökéletlen idők című mozija.
Psycho. A megkerülhetetlen filmklasszikus. Aki nem látta, az is ismeri, a zuhanyzós jelenetet mindenképp. Magyarországon csak pár hétig vetítették, különféle erkölcsi, tartalmi okokra hivatkozva a korabeli cenzorok részéről. Nagyon érdekes reakció, hiszen ez a film papíron a légynek se tudna ártani. Jogosan merül fel a kérdés, hogy Hitchcock opusának mi köze a mostani alanyunkhoz? Talán mindössze annyi, hogy mindkét esetben egy-egy markáns protagonista (vagy talán inkább antagonista) elméjében szörnyülködhetünk és bizonytalanodhatunk el, valamint Ed Gein, az ötvenes évek hírhedt sorozatgyilkosának a személye. A közös jellemzők további felsorolása helyett, vegyük elő a Ray-Ban Wayfarer napszemüveget, a csontszínű névtáblát, az esőkabátot, a védő- illetve hidratáló krémet és természetesen a tükröződő baltát és merüljünk el a felső tízezer fellegvárában.
Miként keverjük az egyik legdekonstruktívabb rendezőnek a stílusát az egyik legdegradáltabb szakmával a világon, miközben az egyik pillanatban megrendülünk a drámától, a másikban meg nevetünk a szituációkon? Hogyan szerkesszünk össze egy több, mint két órás filmet úgy sodró lendületűre, hogy ne tűnjön fel a játékidő hossza? Miképpen vizsgálhatjuk az emberi szeretetet és szenvedést egy eltorzult szűrőn át? Ezekre a kérdésekre adja meg a választ Paul Thomas Anderson, mialatt gyönyörűen merülünk el általa a múlt évszázad egyik legellentmondásosabb korába. Hölgyeim és uraim, ez a kultfilm sorozat egyik legragyogóbb filmes sztárja, a Boogie Nights.
Az anyagi bukások nagyon gyakoriak a filmművészetben. Elég, ha az elmúlt évtized filmes terméseire gondolunk, 47 Ronintól kezdve Johnny Depp indián parókájáig (A magányos lovas). Ez a jelenség azonban nem csak a 2010-es évekre jellemző. Sok, mára legendássá vált filmrendező ,,büszkélkedhet” egy-egy ilyen munkával, köztük David Lynch is, aki számára a ’84-es Dűne örökre eldöntötte, hogy soha nem lesz belőle mainstream, hollywoodi alkotó. Inkább egy olyan irányt választott, amely leginkább a szürrealizmusból táplálkozik. Erre példa a mostani alanyunk, a Kék bársony.
,,A történet elég bárgyú, de jó a stílusa” – hangzik el Anna Karina kolléganőjének a szájából, amikor a főszereplő megkérdezi, hogy milyen könyvet olvas az Éli az életét című filmben. Ez a mondat teljes mértékben ráhúzható Nicolas Winding Refn 2011-es, sokak szerint legjobb munkájára, a Drivera, ami úgy robbant be a köztudatba, mint egy autóversenyző kocsijának motorja a rajt előtt.
Martin McDonagh ír drámaíró debütáló munkájának nincs magyar címe, bármit mondanak a különféle filmes oldalak. Jól is tették a fordítók, hogy nem adtak neki, mert az eredeti, meglehetősen semmitmondó, In Bruges hallattán egyáltalán nem tudunk számítani arra a különös, a film során végig remekül működő ötvözetre, ami magába foglalja a fekete humor teljes armadáját és a bűnbánat legmélyebb bugyrait. Nézzük meg, mitől robbant nagyot ez a film 2008-ban.
Fogd egy rendezőzseni gyermekkori rajzát, tegyél hozzá egy mára botrányoktól nem mentes színészt, fűszerezd meg az egészet idétlen fantasztikummal és fekete humorral, majd mérd ki hozzá a kertvárosi idillt és megkapod a kilencvenes évek egyik legkultikusabb remekét, az Ollókezű Edwardot.
2021 sem lesz híján sorozatok terén, ugyanis az HBO, a Netflix, a Hulu és az egyéb csatornák és szolgáltatók bőségesen ellátnak minket különféle tartalmakkal. A következő ajánlóban pár címre kívánjuk felhívni a figyelmet, amiket az év során érdemes lesz figyelni, hol a minőség, hol pedig az adott produkciót körülvevő hype miatt.
Irvine Welsh ’93-as, kultikus regényét szinte mindenki megfilmesíthetetlennek bélyegezte. Undorítónak, konvenciósértőnek, brutálisnak és legfőképp töménynek ítélték az olvasók, egy olyan lázálomnak, amitől a fekete humor sem áll nagyon messze. A megjelenés után három évvel Danny Boyle (Gettómilliomos, 127 óra) forgatott belőle filmet, ami az évek alatt a kultfilmek Pantheonjának egyik legfontosabb oszlopává nőtte ki magát.
