Film

Néma sofőrnek az anyja sem érti a szavát – Drive kritika

,,A történet elég bárgyú, de jó a stílusa” – hangzik el Anna Karina kolléganőjének a szájából, amikor a főszereplő megkérdezi, hogy milyen könyvet olvas az Éli az életét című filmben. Ez a mondat teljes mértékben ráhúzható Nicolas Winding Refn 2011-es, sokak szerint legjobb munkájára, a Drivera, ami úgy robbant be a köztudatba, mint egy autóversenyző kocsijának motorja a rajt előtt.

A Sofőr (Edwad Norton legyen a talpán, aki megtalálja, hogy mi a neve a főszereplőnek) nappal kaszkadőri munkával keresi a kenyerét, éjjelente viszont szállítóként rablásokba segít be. Nem mindennapi hivatásai mellett megismerkedik a szomszédjában lakó nővel, illetve annak kisfiával. Minden szépen és jól alakul hősünk életében, azonban Irene férje kiszabadul a börtönből és egy utolsó melót ajánl a főhősnek, ami sajnos balul sül el.

Ugye, hogy ez nem az a sztori, aminek hallatán lerágjuk a körmeinket? Miért tennénk? Milliószor láttunk már hasonló tematikájú filmeket, pontosan ismerjük a szereplők motivációit, tisztában vagyunk a fordulatok jellegével, már a lezárást is sejthetjük, jobb esetben a filmlogók megjelenése, rosszabb esetben az előzetesek nézése alatt. Mégis, ezen tényezők ellenére a Drive Metascor-ja 78, a Rotten Tomatoes-on 92 százalékot ért el, a szavazók szerint az IMDb-n 7.8 pontot ér, amikre azt kell mondanunk, hogy nagyon jó értékelések. Ráadásul a filmes oldalakat nézve rangostól kezdve az amatőrig a legtöbb helyen szintén pozitív észrevételeket olvashatunk. Hogyan érhette el ezeket a kritikákat egy ilyen ezerszer elmesélt történet?

Több oldalon keresztül lehetne ecsetelni, hogy az alkotók mennyire kihozták a megszokott alapból a maximumot, sőt talán még annál is többet. Sem az írásban beszúrt képek, sem a szöveg nem adják vissza azt a vagányságot, letisztult képet, rideg (jó értelemben), ugyanakkor bensőséges légkört, gyönyörűen megkomponált képeket, a nézőket rögtön berántó városfelvételeket, amikkel a film a leginkább imponál. Egy egyszerű parkolás, beszélgetés vagy autószerelés is teljes mértékben fenn tudja tartani az érdeklődést, pusztán a kiváló rendezésnek köszönhetően. Ezekben a ,,halkabb” pillanatokban is úgy tudják húzni a feszültséget, hogy a gyanútlan közönség úgy érzi, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat a képernyő. Akár egy liftben, vagy egy napsütötte parkolóban.

Ehhez még hozzájárul a hol elektronikus zenékkel teletűzdelt, hol pedig a kegyetlen akciókra felfűzött jelenetek egész armadája. Előbbi nem biztos, hogy mindenkinek önmagában maradéktalanul el fogja nyerni a tetszését, de a filmmel együtt garantáltan elégedett lesz vele. Utóbbi kapcsán azt kell kiemelni, hogy a Drive-ban egyáltalán nincs sok akció szekvencia. Amik vannak, azok nem kicsit brutálisak, már a nézőnek fáj egy-egy lövés vagy csonttörés. Az első perctől fogva elfelejtjük, hogy egy nagyon ponyvából építkező cselekményt látunk. A tökéletes vágásnak hála szinte mi is ott lihegünk a menekülő rablók mögött, várva, hogy az utolsó rendőrkocsi is tovább hajtson a Los Angeles-i éjszakába, miközben végig egy mesét látunk. Ezúttal azonban nem egy szőke herceg és az ő hű fehér lova áll a középpontban, akinek a feladata a királylány boszorkánytól való megmenekítése. Főhősnek egy rejtélyes múltú embert kapunk, aki higgadt arcát figyelembe nem véve bármelyik pillanatban robbanhat azért, hogy szerelmét megvédje örök autójával, a gengszterek ellen. Természetesen a jó győz, a rossz veszít, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körülmények között.

Ez egy teljes mértékben hangulatfilm, ami hibátlanul és játszi könnyedséggel vegyítette a 70-es és 80-as évek világát, még mielőtt agyon nem használták volna a retrózást filmekben és sorozatokban egyaránt, posztmoderntől függetlenül. Refnnek köszönhetően már lassan tíz éve tudjuk, hogy a hangulatos tengerparti kocsikázásoknak egyik kötelező eleme Kavinsky Nightcall-jának There’s something inside you It’s hard to explain sora. Az pedig csak hab a tortán, hogy egy Gaspar Noénak (Visszafordíthatatlan, Eksztázis) és Alejandro Jodorowskynak (A szent hegy) dedikált filmről beszélünk.

Ryan Gosling Steve McQueent megszégyenítő minimalizmussal, de annál karakánabb jelleggel száll szembe kalapácsával és irtózatosan menő skorpiós kabátjával (Náray Tamás is megnyalná mind a tíz ujját ennek a ruhadarabnak a láttán) a napszemüveges, öltönyös emberekkel. Bryan Cranston két Breaking Bad évad között a mentor, Shannon szerepét a kisujjából kirázza. Carey Mulligan még a csupán mentenivaló nő szerepében is remek, bár az tény, hogy nagyon messze áll személyiségben és életfelfogásban a Promising Young Woman Cassandrajától. Ron Perlman és Albert Brooks tökéletesen hozzák a már száz méterről is utálatos, számító, kegyetlen gonoszokat. Bár a színészek végletekig szélsőséges és sablonos karaktereket alakítanak (egyébként kifogástalanul), tulajdonképpen ők is alapoznak az alibi történethez hasonlóan a neoncsillagos, földöntúli atmoszférához.

Ik4r0s pár sor erejéig megemlékezett a filmről:

,,Maga a film egy sajátos, helyenként dühvel és agresszióval kövezett meditációs utazás. A kellemes zenék és a csenddel való játék tökéletesen relaxálnak. Az akció pedig addig tart, hogy ne váltson át a film egy eszeveszett bosszúhadjáratba. Semmi manír, csak éppen annyi, hogy elég legyen.’’

Gueth Ádám egy mondatban tökéletesen summázta a magányos kocsis kálváriáját:

,,Stílusparádé, példázat a szerelemről és az önfeláldozásról, ballada egy magának való modern törvényenkívüli hősről és nem utolsósorban tisztelgés a ’80-as évek neonfényei és szintipopzenéje előtt.”

A cikk elején feltett kérdésre válaszolva, miszerint mitől annyira népszerű Refn 2011-es munkája: a stílustól. Arról, ami manapság a hollywoodi filmkészítésben vagy nagyon megfakult, vagy teljesen eltűnt. Arról a kézzelfogható, semmi mással össze nem hasonlítható, lüktető, végig kimért stílusról, ami láttán néha újra vissza-visszatérhet a bizalom az álomgyár produktumaiba. Ez lehet akár egy könnyedebb, de gyönyörű emberi pillanatokkal teli (Taika Waititi), vagy önreflexív és önelégült (Quentin Tarantino) megfogalmazásmód egyaránt. A lényeg, hogy ne futószalagon gyártott mozgóképekről beszéljünk. Jelen esetben egy dán, akkor már negyven éves rendezőnek kellett jönnie és egy frissességgel teli fecskendővel beoltania az öreg, rozsdás gépezetet, amit a későbbiek során egy Csak isten bocsáthat meg és egy Neon démon követett.

A pozitív visszajelzések tehát teljesen jogosak, a Drive egy kiváló, a különféle díjátadókon méltatlanul alulreprezentált film, amit minimum egyszer az életében mindenkinek látnia kell. Következő alkalommal David Lynch rózsákkal szegélyezett fehér kerítéseit fogjuk megtekinteni, egy levágott fül társaságában.