Az AI-ról, az emberiségre gyakorolt hatásáról való gondolkodás már több, mint 40 éve jelen van az amerikai filmiparban – elég csak a 2001: Űrodüsszeiára, vagy 80-as évek olyan klasszikusaira gondolni, mint a (Philip K. Dick művén alapuló) Szárnyas fejvadász, vagy az idén 40 éves Terminátor – A halálosztó. A téma tehát már nagyon régóta foglakoztatja a rendezőket és írókat, a filozofikus hangvételű, morális és etikai kérdéseket feszegető szerzői filmektől az akcióközpontú közönségfilmekig a mesterséges intelligencia számtalan manifesztációját láttuk. Volt már ellenség és szövetséges, jelent már meg emberként és csupán hang formájában. Az AI tavalyi közjószággá válását követően a témát övező diskurzusok, az azt boncolgató tudományos és művészeti munkák újabb impulzust kaptak, így nem meglepő, hogy a filmstúdiók is igyekeznek megülni ezt a hullámot. De vajon szorult még mondandó úgy általánosságban amerikai filmbe? Ha igen, azt nem az Atlas támasztja alá.

Gareth Edwardsnak, a Godzilla és a Zsivány Egyes rendezőjének Az alkotó című sci-fijét nem övezte osztatlan siker tavaly ősszel. A film az izgalmas felütése ellenére képtelen volt új, izgalmas és érvényes állításokat megfogalmazni a mesterséges intelligencia térnyeréséről. Megmaradt egy vizuálisan magával ragadó, jó tempójú akciófilmnek, amit végeredményben jó volt nézni: a film tele volt olyan kis mozzanatokkal, melyek táptalajt adtak a gondolatoknak, jó kérdéseket tett fel – amiket aztán maga nem válaszolt meg. A Netflix most megjelent sci-fije, a Jennifer López játszotta karakter keresztnevét viselő Atlas eddig sem jutott el. Már a film felütése, mely a megszokott montázzsal indított a múlt háborújáról a mesterséges személyek ellen, az eredetiség csíráját sem hordozta magában.

Adott tehát egy neves feltaláló, akinek a saját maga által fejlesztett androidja (Simu Liu) fellázad az alkotója ellen, és egy világméretű háborút robbant ki emberek és „ai-katonák” között. Ez egy teljeskörű koalícióhoz vezet a földi népek között, akik együttes erővel legyőzik a droidokat, és Harlan, a vezérük galaktikus száműzetésbe vonul. Évtizedekkel később Atlas, a feltaláló lánya küldetésre indul Harlan megtalálására, miután Casca (Abraham Poopola), a droidvezér egyik emberétől megtudják a hollétét. Egy osztagnyi katonával az oldalán sikerül is rábukkanni, hogy kezdetét vegye a harc a két frakció között.

Az Atlas nem nézhetetlenül rossz, mint a Rebel Moon akármelyik felvonása, de a saját konkurensei között ugyanúgy a langyos vízben tapicskol. Egy olyan eleme nincsen a filmnek, ami egy csepp eredetiséget tartalmazna. Mindent láttunk már korábban, az emberek és robotok háborújától kezdve a technológiafélő főhősig, aki egy idő után revideálja az álláspontját. Ráadásul az egykori klasszikusok nemhogy valami újat mondtak ebben a cseppet sem egyszerű témában, de évtizedekkel előzték meg a korukat. Bő egy évvel a ChatGPT megjelenése után, amikor a technológia már a kisemberek mindennapjaiba is betört, egy robotos-lázadós akciófilm finoman szólva is lejárt lemez.

Megjegyzem, egy film nem tudományos disszertáció, nem kötelező új gondolatokkal gazdagítani a biológiai és technológiai lények együttélésének utópiáját vagy disztópiáját (kinek hogy tetszik), ezzel együtt is kikerekedhet belőle egy szórakoztató akciófilm. Az Atlas azonban történetszövésében, fordulataiban is végletekig kiszámítható, és talán akkor sóhajtottam a legnagyobbakat, amikor a kötelező köröket lefutván még okosakat is akart mondani arról, hogy mit is jelent az élet és mit jelent embernek lenni. Legkönnyebben az élményt úgy lehetne összefoglalni, hogy sem nem elég érdekes, mivel a jól bejárt ösvényt követi, zéró önálló gondolattal és hozzáadott értékkel; sem nem elég izgalmas, mivel az akciójelenetek fantáziátlanok és kiszámíthatóak, pont, mint egy Netflixre készült délutáni matiné esetében elképzelné az ember. Ezt megfejelve az unalmas látványtervekkel, gyenge effektekkel, valamint Jennifer López idegesítően csapnivaló színészi játékával, semmi olyan aspektusa nincs az Atlasnak, ami miatt ajánlani tudnám.