Octavia E. Butler Földmag-duológiája konkrétan velem egyidős. Ami azt jelenti, hogy már születésemkor mindenféléket vizionalizáltak, hogy majd milyen lesz az a jövő, amiben mi most jelenleg élünk. Az első kötet, A magvető példázata annyira a jelenünkben játszódott, hogy konkrétan 2024-gyel kezdődött. Hogy abból mi teljesült, vagy mi sem… Van, ami egyértelműen megmondható, más ha nem is olyan formában, de átvitt értelemben ráhúzható. Egy azonban biztos, nem fest fényes jövőt elénk.
Mindenki tanult mitológiai az iskolai évei alatt. Aztán kit jobban, kit kevésbé fogott meg. Egyikünk az északi, másikunk a délebbi vidékek mondakörét részesíti előnyben. Mindhez bőven vannak szakirodalmak és szórakoztató irodalmak is. Azonban most a kezembe került egy képregény, ami nem simán csak bemutatja a görögök isten-világát, hanem az egészet fogja és átteszi a mai környezetbe. Ami amellett, hogy új élettel tölti meg a mondakört, még közelebb is hozza a modern kor olvasóihoz.
Lassan már a csapból is David Grann regénye, a Megfojtott virágok folyik. Pontosabban az abból készült film. Ugyanis a történet a napokban jelenik meg a hazai mozikban, és én magam is már régóta nézegettem az előzeteseit. Aztán megtudtam, hogy egyébként ez csak egy adaptáció. Onnantól pedig egyenes út vezetett odáig, hogy még a film előtt el kell olvasni. Pláne, hogy jelen esetben egy szakkönyvet visznek vászonra. Ez a ritka eset pedig még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Így aztán megszületett a döntés: minél többen ismerjék csak meg az eredeti formát is.
Évről évre egyre jobban kihasználjuk a Földet, mindig egyre előbb jön el a túlfogyasztás napja. Idén pontosabban egy picikét később, csak augusztusban értük ezt el, de tavaly és azelőtt már júliusban megtörtént. Sajnos, így már egyre kevésbé fogja bírni a bolygónk, ki fogjuk azt nőni. Aztán hogyan tovább? Már régóta foglalkoztatja ez a szakembereket és a nem szaktekintélynek számító illetőket is. Meg természetesen a sci-fi műfajában alkotókat is.
Fantasy műfajában már annyian és annyi féle módon alkottak, hogy szinte minden napos az új név felfedezése. Hiába beszélünk olyanról, aki évek óta aktív, és magyarul is már egy egész trilógiája jelent meg. Most is egy ilyen íróba botlottam bele. Számomra Nora K. Jemisin olyan, mintha most bukkant volt elő a föld alól, miközben első könyvei már megéltek egy évtizedet, de hazánkban megjelent kötetei is hat-kilenc évesek. Miért ennyivel a megjelenés után írok róla? Csupán annyi az oka, hogy ma tölti be 51. életévét. Mi ezzel a cikkel kívánunk neki boldog születésnapot.
Ha megkérdezzük az olvasó embereket, kitől és mit olvasnak szívesen, szinte kivétel nélkül mindenki azt fogja mondani: valamelyik felkapott külföldi író bármelyik, vagy éppen a legújabb regényét. Ami egyébként szomorú dolog, hiszen itthon is számtalan jó szerzőnk van. Ismertebbek, kevésbé ismertek, vagy éppen elsőkönyves szerzők. De a mieink, és méltatlanul mellőzzük őket. Csak azért gondoljuk jobbnak őket, mert már világ szinten ismertek. Pedig a hazai sem gyengébb. Csak hát a berögzült előítéletek.
Minden nap hallani újabb és újabb elméleteket, mikor is következik be az apokalipszis. Vagy éppen mikor kellett volna eljönnie. Népek, vallások, tudósok és átlag emberek – mindent és mindenkit foglalkoztat ez a téma. Igaz, már egy párat túléltünk, de vannak még előttünk megpróbáltatások a jóslatok szerint. De hogy ezekből melyik lehet valóságos? Majd az idő eldönti – vagy a mindent átható erők lejátszák egymás között.
Dan Simmons Hyperion tetralógiája már nem számít újdonságnak, az első olvasók több mint három évtizede vehették kézbe a kezdő kötetet. Bár nálunk jóval később jelent meg, de már annak is több mint 20 éve. Mi sem bizonyítja jobban sikerét, minthogy csak nálunk már 8 kiadást – és két e-könyves megjelenést – megért a történet. A legfrissebb publikálása pedig 1 hónapja volt, melyet ismételten az Agave Könyvek jelentetett meg egy elég figyelemfelkeltő borítóval. Igaz, már ezzel kilóra meg lehet venni az olvasókat, de azért nem minden a külcsín. Ennél még sokkal jobb a tartalom.
Sokunkat foglalkoztat, milyen lesz az élet ötven-száz-százötven, vagy akár kétszáz év múlva. Számos szerző képzelte már el ezt a világot, ezt az életet. A Holdat is be fogjuk lakni? Vagy egyáltalán lesz még élet ilyenkor? Senki nem tudja előre, bár szeretünk eljátszani a gondolattal. Egyesek annyira is, hogy egy történetet építenek ebben a világban. Aztán az egy történetből több is születik, és egy sorozattá növi ki magát.
Rober Galbraith nevével eddig nem találkoztam, így egyenesen következik, hogy a Kakukkszó című munkáját sem ismertem. Pedig van belőle egy sorozat is, melyet az HBO készített C. B. Strike címmel – minden könyv kapott egy saját évadot, ez jelen esetben három részes szezont jelent. Azonban most már úgy vagyok vele, hogy ezt a sorozatot muszáj lesz végig olvasni. A hangulata és a karakterek egyszerűen beszippantják az embert, és addig nem engedik ki, amíg fel nem gyöngyölíti az ügyet.
