Kulissza

Ezeket szerettük 2023-ban…

Belegondolni is elképesztő, hogy már kilenc éves hagyományra tekint vissza az a szokásunk, amikor az új év első napjaiban páran összeírjuk a tavalyi kedvenceinket. A 2023-as év pedig bőven tartogatott igazán érdekes alkotásokat, amiket ezúttal a koronavírus miatt visszaesett mozizási kedv sem tudott ellehetetleníteni. Napestig itt tudnék ülni és mesélni arról, hogy mi és miért volt igazán jó, de szerintem inkább csapjunk bele és nézzük azt, hogy ezúttal négyünknek mik nyerték el a tetszésünket.

Filmespracli

Oppenheimer

Nolan legjobb filmje az Eredet (2010) óta, de megkockáztatom, hogy az egész életművében előkelő helyet foglalna el a Robert J. Oppenheimer életéről szóló biopic. Igazi pesszimista, audiovizuálisan izgalmas és lehengerlő remekmű, egy különc-megnyerő zsenivel a középpontban. Egy látlelet a múlt század Amerikájának könyörtelen mechanikai működéséről, ami mégis úgy tud egyszerre egyetemes és kortalan lenni, hogy a cselekményének a jelentős része a 40-es évek Los Alamos sivatagára korlátozódik, és úgy rendkívül hatásos, hogy a dramaturgiájának gépezetében pár helyen picit csikorognak azok a bizonyos fogaskerekek. Paul Schradernek kis túlzással ugyan, de igaza volt a filmmel kapcsolatban: ,, Ez az évszázad legfontosabb filmje”.

Banshees of Inisherin (A sziget szellemei)

Martin McDonagh negyedik alkalommal sem tudott hibázni: ezúttal tékozló fiú módjára visszatért színházas múltjához és a The Aran Islands-trilógia záródarabját egyből filmvászonra álmodta meg, minimális szintre csökkentve ezzel filmbéli markáns stílusának két védjegyét: a harsány humort és a nyílt erőszakot. Ez persze nem jelenti azt, hogy A sziget szellemei ne lenne helyenként rendkívül vicces és felkavaróan brutális, azonban itt az író/rendező tovább ment. Testvérharcról, szegregációról, elmúlásról, megbocsátásról, veszteségekről mesél egy jelentéktelen helyen, ahol a kisbolti pletyka az egyetlen unaloműző, ahol csak a kőkereszt jelzi, hogy az ottaniak hisznek még Istenben és ahol egy barátság felszámolása életek egész sorát határozza meg. Mindez Írországban, a 20. század elején. Colin Farrell és Brendan Gleeson pedig csodálatosan meghálálják a nekik írt szerepeket.

Babylon

Én csak boldog akartam lenni– hangzik el Andrej Tarkovszkij Tükör című filmjében. A Babylon szereplői (bár más korban és helyen éltek) a sikeresség, elismertség mellett ebben a hitvallásban keresztelkedtek meg Ó-Hollywoodban, a hangosfilmváltás időszakában. Különböző karrierek, eltérő sorsok, nihilista-hedonista-hangvétel. Ennek megfelelően a korszak összes archetípusát megkapjuk: van itt veteránnak számító sztár (Brad Pitt), színésznői karrierről álmodó, gátlástalan fiatal nő (Margot Robbie), a film bűvöletében tengődő, ambiciózus bevándorló (Diego Calva). Mellettük még megannyi kis figura kel fel, lézeng és fekszik le Los Angeles napszítta vidékén, nem is sejtve, hogy pont a mindannyiukat összekötő, Álomgyár az, ami előbb vagy utóbb kíméletlenül bedarálja és minden emberségüktől megfosztva kiköpi őket. Igazi nagy amerikai tabló, egy Robert Altmanból inspirálódott, Paul Thomas Anderson kézjegyeit ismerő, de a saját útján járó rendező mesterműve ez a film. Milyen jó, hogy van Damien Chazelle-ünk!

Past lives (Előző életek)

Míg Woody Allen párkapcsolati darabjainál New York egyszerre a lángra lobbanásnak, a párkapcsolat megélésének és az elválásnak a helyszíne, Celine Song első nagyjátékfilmjének főszereplői az emlékezés apropóján találkoznak a neves városban. A Past Lives két elválasztott gyermekkori barát húsz évvel későbbi találkozását meséli el minimális eszközökkel, kizárólag a színészi játékra, a dialógusokra és a terek szimbolikus erejére támaszkodva. Az érzékletes bemutatás során, ahogy egyre jobban és jobban mélyülünk el a szubjektumukban, úgy erősödik fel bennünk az érzés, ami valahol a film felénél ki is kívánkozik belőlünk: a beteljesületlen szerelem a legkatartikusabb és a legszebb. A 100 perces játékidő külsőségeiben tökéletesen megvezeti a nézőt: a felszínén csendes, végtelenül visszafogott és higgadt, de a mélyén ott vannak a tomboló érzelmek, az el nem csókolt csókok, a negédes emlékek, a beteljesületlen sorsok. Pontosan olyan, mint amilyennek egy ilyen találkozásnak lennie kell. Soha rosszabb filmes debütálást!

The Peasants (Parasztok)

Valahogy így kell egy 20. század eleji regényt a mai kornak megfelelően modernizálni. A Loving Vincent alkotópárosa (Dorota Kobiela és Hugh Welchman) úgy nyúlt Władysław Reymont klasszikusához, hogy a korszak, a helyszín, a szereplők, a konfliktus mind maradt a maga helyén, csupán egy fontos nézőpontváltást hajtott végre a történeten. Előtérbe került a női szemszög, vagyis a parasztromantikának vége, egy szikár és mélységesen szomorú történetnek lehetünk tanúi a kegyetlen kelet-európai vidéken. Mai, modern ésszel fel nem fogható módon minden a létszükségletet jelentő földhöz van hozzárendelve, az érdekek is eköré szerveződnek, miközben a szentből bűnös lesz, az elkövetőből áldozat, a kitaszítottból pedig vezető. A Parasztok egy újabb nagybetűs fejezet Az animációs film miért nem gyerekfilm című, felnőttek által ritkán lapozgatott könyvben. Az ilyen csodákért érdemes felcsendülnie az Intermezzo-nak.

Lord_Tiru

Assassin’s Creed: Mirage

Szinte hallom ahogy egyesek felhördülnek a cím hallatán, míg mások meg úgy bólogatnak, hogy egy metál koncerten is elférnének a tömegben. De régi motoros Assassin’s Creed rajongóként igenis fantasztikus élmény volt újra egy olyan epizóddal játszani, ami olyannak érződött, mint egy „igazi” (klasszikus a sértődősöknek) AC játék. Imádtam a tömegtől nyüzsgő bagdadi utcákat, az első részre hajazó hangulatot, na meg a nyomozásra, gyilkosságok megtervezésére épülő játékmenetet. Tudom, hogy most az a trend, hogy minden legyen The Witcher-kópia. De nem kell mindennek annak lennie. És kész. A Mirage, bár nem tökéletes, de jó játék. Én szerettem.

Cyberpunk 2077 2.0-2.1

Bár a Cyberpunk már évek óta piacon van, és mindenki tudja, hogy milyen döcögősen indult az elején. Aztán közel két évvel ezelőtt megjelent az 1.5-1.6 verzió, ami szinte teljesen újraértelmezte a játékot és egy sokkal kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb élményt kínált. A magam részéről már ezzel a verzióval is meg voltam elégedve, de a CDPR nem nyugodott és az ősszel megjelent Phantom Liberty DLC mellé meghozta 2.0-ás verziót (majd az azt javító 2.1-et), ami szinte teljes egészében újrahúzta a játékot – megint. És bár minden változtatással nem értek egyet (a képességrendszer a korábbi verzióban jobban tetszett), de ezzel a verzióval a Cyberpunk azzá a játékká vált, mint amit az emberek a megjelenéskor vártak tőle. Ha eddig nem próbáltad, most mindenképp tedd meg, ha pedig eddig is szeretted, akkor biztosan lehidalsz.

Star Wars: Bad Batch 2. évad

A Disney Wars és én nem vagyunk túl jóban. Erről anno a dedikált podcastben beszélgettünk is a kollégákkal. De mindezek ellenére a Dave Filoni bábáskodása alatt futó Bad Batch egészen üde színfoltja az egér-féle Star Wars szcénának. Sőt, talán az eddigi egyetlen igazán értékelhető, pláne ha összevetjük a szintén idei, erősen lagymatag Mandalorian harmadik évaddal és az Ahsokával. A renegát klónszakasz, habár továbbra is elég sablonos kalandok során építi a történetét, de legalább őszintén tudunk rajta szórakozni és tagadhatatlanul tartalmaz némi kreativitást a cselekmény. Nem fogom azt mondani, hogy nincs ennél jobb Star Wars tartalom. De idén ezt kaptuk és egyáltalán nem volt rossz.

Extrapolations

Az Apple még mindig a minőség mennyiség helyett elvét követi a saját streaming szolgáltatásán és ennek egyik idei képviselője volt az Extrapolations címre hallgató sorozat is, melyben egy több évtizeden átívelő antológia-jellegű történetben „csodálhatunk” meg egy elképzelt világvégét, vagy legalábbis kataklizmikus események végbemenetelét és azok következményeit. Hogyan próbálnak meg az emberek megbirkózni a megváltozott világgal? Hogyan dolgozzák fel, magyarázzák meg és relativizálják a történteket? Mit lehet tenni, hogy meggyógyítsuk (ha egyáltalán ez lehetséges) a bolygót? Ki a felelős a pusztulásért? Hol van a határ az üzlet és a bolygó megmentése között? Ilyen mélyebb kérdéseket is boncolgat az Apple sorozata, téve mindezt úgy, hogy végig fent tudja tartani az izgalmat. Az almás cég ráadásul mer szakítani a mai hollywoodi trendekkel is.

A sötétség teremtménye

Habár még nem ért véget az első évad én már most megelőlegezem a pozíciót a Netflix új korai alkotásának, ami a második világháború végnapjai alatt kalauzol minket a Japán Birodalom által megszállt Koreai-félszigetre. A természetfeletti nyomozótörténetben a japán hadsereg kíméletlen emberkísérletek során igyekszik létrehozni a győzelmet biztosító szuperkatonát, ám a dolgok erősen félresikerülnek amikor az egészbe belekeveredik két, eltűnt emberek után kutató magánnyomozó, egy az üzletét féltő zálogháztulajdonos, egy kommunista felkelő és a sors keze nyomán hozzájuk sodródó ellenállóvá váló civilek kompániája. Az alkotóknak kifejezetten izgalmas történetet sikerült összehozniuk, mely végig leköti az embert, ráadásul a karakterek is jól el lettek találva. Már alig várom a január 5-én érkező befejező részeket.

Kolev Ádám

A 2023-as év meglehetősen gazdag volt a különböző alkotások terén. Ugyan bevallom sokszor nem igazán emlékszem már az év végén, hogy mi az, amit az év elején láttam vagy olvastam. De még így is annyi olyan számomra tetsző dolog volt, hogy szinte felsorolni is nehéz az összeset. Úgy hogy inkább csak igyekszem kiemelni párat lehetőleg minden műfajban.

Amire idén nagyon büszke vagyok, hogy végre elkezdtem képregényeket is olvasni, amiből egyértelműen kiemelendő a Star Wars: Doktor Ahpra és a Hagyaték széria. Könyvek ami különösen tetszett az az Aliens – Falanx, amit ha egyszer valamikor megfilmesítenének én és szerintem még jó páran oda és vissza lennénk tőle. Illetve még talán Kollár Betti – Kosársulit emelném ki, de az Éhezők viadala előzmény könyv is tetszett. A belőle készült film viszont már kevésbé és baromira sajnálom, hogy végül nem én írtam belőle a cikket.

Sorozatok közül a Twisted Metal és a Kékszemű szamuráj az, ami igazán tetszett. Meg persze az összes Star Wars-os. Filmek terén egyértelműen a Barbie volt az idei év legjobbja, amire szerintem senki sem számított. Tetszett még A galaxis őrzői 3. rész is. Illetve a sajnos méltatlanul mellőzött Weird: The Al Jankovich story is. Valamint csak hogy valami hazait is mondjak a Semmelweis is meglehetősen jó alkotás lett. Videojátékok terén sajnos az újabb címekkel nem nagyon tudok játszani, mert nincs olyan bivaly gépem, de a végigjátszásokat általában megnézem és azok alapján magasan az Aliens – Dark Decent tetszett a legjobban.

Ik4r0s

Dungeons & Dragons: Betyárbecsület

Kevés olyan film volt az évben, ami annyira elnyerte a tetszésemet, mint Chris Pine-ék eszeveszett kalandja. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a tavalyi esztendőben elég kevés filmet láttam, és a hozzám közelebb álló komoly, elgondolkodtató filmek helyett valami könnyedebbre vágytam. A Betyárbecsület pedig ékes példája annak, hogy egy blockbusterben igenis lehet szív és lélek is. Egy ilyen üdítő fantasy mókára pedig bármikor vevő vagyok. Pont ez a műfaj az, ami eléggé hiányzik. A kalandfilmek mintha valamiért eltűntek volna a mozik vásznairól. Őszintén remélem, hogy folytatás nem is biztos, de valamilyen, a Dungeons univerzumában játszódó élőszereplős filmet még kapunk, mert én elképesztő mód élveztem. Sajnos a D&D eddig kimaradt az életemből, de a film hatására könnyen lehet, hogy idővel valakikkel kipróbálom.

A galaxis őrzői 3. rész

Múlt év májusáig csak a Logan és a Fekete Párduc 2. volt képes arra, hogy tényleg megérintsen egy szuperhősről szóló film. Aztán jött James Gunn és az utolsó Galaxis őrzői filmmel olyan brutális módon ríkatta meg a legbátrabb Marvel rajongókat, hogy azt sokan nem bírtuk könnyek nélkül végig ülni. Persze Gunn már korábban is bizonyította, hogy a kisujjában van a szuperhősfilmek készítésének titka, de ezúttal olyan fájdalmasan csodás történetet tett le az asztalra, hogy nem csak az Őrzők, hanem a Disneytől való búcsúja is sokkal fájóbb lett. De komolyan! Tegye fel az a kezét, aki tényleg őszintén hitt abban, hogy még lehet újat mutatni ebben a műfajban!

Scavengers Reign

Bár már a trailert látva is szemeztem a HBO Max itthon sajnos (még?) nem elérhető sorozatával, mégis Balázs cikke vett rá arra, hogy megnézzem ezt a nem minden napi sztorit. Az utóbbi időben amúgy is egyre több animációs sorozatot nézek, amik közül jó pár fel is kerül a kedvenceim közé. A Scavengers egy olyan, minden korábban látottól különböző világot tár elénk, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Az új atmoszférához pedig olyan látvány társul, ami valóban Moebius rajzaira hajaz. Aki már kezd beleunni a Rick és Mortyba, vagy valami sajátosra vágyik, az bátran próbáljon rá a Scavengers Reign-re.

Gen V

A Gen V a szó szoros értelmében véve is derült égből villámcsapás volt. Nem elég, hogy a sokunk által kedvelt The Boys világában játszódik, de olyan mesterien vitt új színt az anyasorozat történetébe, hogy csak néztem. Kevés olyan sorozat van, amit hetente követek, de a Gen V-nek sikerült ezt is elérnie. Könnyen azonosulható karakterek, csavaros, meglepetésekkel tarkított sztori, hihetetlen képességek és hősök. Mi kell még? És az hagyján, hogy minőségben is méltó Butcherék kalandjához, de ez egyben egy spinoff sorozat is, ami nem csak jobban bemutatja Homelander-ék történetét, de mesterien is illik abba a szériába. Nálam a Gen V lazán az év legnagyobb meglepetése volt.

Silo

Korábban két kritikában is írtam arról, hogy mennyire zseniálisnak tartom az Apple sorozatát. Bár már az első két résztől is leesett az állam, az igazán ‘ezt imádtam’ pillanat mégis az évadzáróval érkezett el. A Silo képes volt arra, hogy az általam korábban csak a Lostban és A hátrahagyottakban látható rejtélyeket szépen, lassan csorgassa elém. Ezt pedig tényleg extrém ritkán látom, ami egyáltalán nem baj. A Rebecca Ferguson nevével fémjelzett széria egy a legapróbb részletekig kidolgozott, önálló társadalmi rendelkezéssel felruházott rejtélyes sztorit mesél el, amit az utóbbi évek karanténjai miatt eléggé át tudunk érezni. Nem fog mindenkinek tetszeni ez a sorozat, de akinek igen, az elég nagy valószínűséggel azonnal felhelyezi a kedvenceit tömörítő listára. Márpedig a Silonak igenis ott a helye.

Ezek lennének a szerkesztőség egy ötödének kedvencei. Ti miket szerettetek a tavalyi évben?