Menetrendszerűen érkezett a következő Star Wars-sorozat a Disney+ felületére, hogy Dave Filoni egy újabb szerelemgyereke bontakozhasson ki élőszereplős változatában. Ahsoka Tano (Rosario Dawson) ugyan cameózgatott a „Filoniverse” más sorozataiban (Boba Fett könyve, A mandalóri), a jelenléte mindkét ízben totálisan nélkülözhető lett volna a történet szempontjából. Az viszont önmagában jelzésértékű, hogy a harmadik sorozatban bukkan fel mára a galaxisunkban egyik legnépszerűbbé váló hős – ami ezúttal a sajátja.

Nem volt ez mindig így. Ahsoka Tano még a George Lucasszal a fedélzeten készített A klónok háborúja című mozifilm és sorozat egyik főszereplője volt Anakin és Obi-wan mellett, és egy ideig egyáltalán nem volt népszerű. A 2012-es hatalomátvétellel kukázott sorozattal együtt sok más karakterrel egyetemben az ő sorsa is homályba veszett; majd két évvel később váratlanul betoppant a Disney első tévés projektjeként futó Star Wars: Lázadók első évadjának fináléjában, a második évadban nagyobb szerep is hárult rá.

Az évek során a Disney-nek revideálni kellett elképzeléseit, és a Disney+ megjelenésével fokozatosan adtak egyre nagyobb teret Filoni történeteinek – így kezdtek visszaszivárogni ikonikus szereplői a Star Wars világának vérkeringésébe, mint Cad Bane a Boba Fett könyvében, Bo-Katan Kryze A mandalóriban vagy a Főinkvizítor az Obi-wan Kenobiban. Esetükben ez mind azt jelentette, hogy a kánonként felfogott, de sokak által félhivatalosként kezelt és kisebb nézettséggel rendelkező animációs szériákból átköltöztek az „előszereplős kánonba”.

Arra, hogy az Ahsokához való hozzállás mennyire megváltozott az évek múltán, a 2020-ban sokak örömére egy befejező évad erejéig visszatérő A klónok háborúja mutatta meg. Mai napig ez a Disney+ égisze alatt futó szériák közül az egyik legnagyobb kritikai siker, ami nagy szó, tekintve, hogy kevés produktumot lehet egyáltalán sikerként elkönyvelni. A befejező évad sikerében nagy szerepe volt Ahsokának, akinek karakterívére és karakterfejlődősére ez tette fel a koronát.

A saját sorozatát olyan várakozás előzte meg, ami túltett az eddigi szériákat övező hype-on. Ennek nem csak ő az oka, hiszen más ízfokozókat is csempészett a sorozatba a szokásához híven Filoni. Egyrészt, az Obi-wan Kenobit leszámítva ez az egyetlen, amely a Star Wars legnagyobb húzóerejét, a jediket, a fénykardokat és az Erő misztikumát magába foglalná. Nagy különbség azonban a két karakter között, hogy míg Obi-wan sorsa már 1977-ben megíródott (és akármit is mondanak minisorozatának apologétái, retconolva lett a Vaderrel való közös története, soha nem volt ez az eredeti elképzelés), addig Ahsokával teljesen szabad a mozgástér, ráadásul egy felfedezetlen érában.

Másrészt nem csak Ahsoka útjának folytatása a sorozat, lényegében a Lázadók 5. évadának is nevezhető. Az évadnak ugyanis két mozgatórugója van: a jók, elsősorban Sabine, meg szeretnék találni Ezra Bridgert, és visszahozni a galaxisba. Mindeközben a rosszak, ahogy A mandalóri 3. évadában már el lett hintve, azon fáradoznak, hogy Thrawn főadmirális is visszatérjen a nagyszínpadra, hogy egyesítse a megmaradt birodalmi erőket és azok élére állva visszaállítsa a Birodalom rendjét a galaxisban.

Amennyiben valaki nem látta az említett animációs szériákat, spóroljon időt magának, inkább ne is próbálkozzon az Ahsokával. A sorozat ugyanis nagyon kevés támpontot ad azoknak, akik nincsenek tisztában a szereplők múltjával. Egyértelműen elvárja, arra sarkall, csúnyább megfogalmazással belezsarol, hogy pótolj be mindent, ha élvezni akarod. Személy szerint messze nem értek egyet ezzel a vállalati szemlélettel, de igazságtalanság lenne egyetlen sorozaton leverni a Disney mérhetetlen kapzsiságát, már csak azért sem, mert az Ahsoka csont nélkül a második legerősebb élőszereplős projekt a Disney+-on, de az Andornak így is csak a hátát nézheti. Ahhoz ugyanis sokkal több kellene, hogy ismételten egy olyan sorozatról beszélhessünk a Star Wars kapcsán, ami nemcsak a fanok szűkebb körét elégíti ki rég nem látott szereplők messianisztikus színre lépésével, hanem legfőképp olyan cselekménnyel és dialógusokkal operál, hogy önmaga jogán ismerjük el, ne, mint az univerzum egy építőköveként.

Dave Filoni ugyan kétségkívül sokat fejlődött az évek során, de az Ahsoka ugyanazoktól a gyermeteg hibáktól szenved, mint az animációs sorozatok. Mely sorozatokat, kifejezetten A klónok háborúját én nagyon szerettem, és hajlamos is vagyok egy inkább fiatalabb generációknak szóló, kevésbé összetett szériának jobban elnézni ezeket a hibákat. A mandalórival szemben az Ahsoka igyekezett végig a főszálra összpontosítani, de a fillereket így sem tudta a sorozat kikerülni – kétségtelen, Filoni sokkal jobban beleágyazta őket a történet szövetébe, de ettől még a sztori sokszor egy helyben toporog, vagy tesz felesleges hurkokat.

A sokszor feleslegesen elnyújtott (vagy szimplán felesleges) akciójelenetekkel, a történet szempontjából jelentéktelen (Hera ellen indított eljárás) történetszálakkal mindössze 8, 35-45 perces epizód lett Filoni írói munkájának eredménye. Valószínűleg vért izzadva próbálta leplezni, hogy valójában egy kb. 1 óra 45 perces filmnek a szkriptjét darabolta fel nyolc darabra – amiből a fan service fesztivál ötödik (az, bármennyire élveztem én is, hogy újra láthatom gyerekkori hősömet) egy az egyben nélkülözhető volna, persze valami karakterfejlődés lett körítésnek mellé álmodva, hogy Anakin Skywalker (Hayden Christensen ismét nagyon jó) szereplése indokoltnak tűnjön a sztori szempontjából. Ezt a karakterfejlődést frappánsan azzal igyekeztek a nézők felé demonstrálni, hogy Ahsoka a történet tárgyalt pontján fehér köpenyt kapott a szürke helyett, és vidámabb lett, mint előtte.

Holott nem hogy értelmezhető jellemfejlődése nem volt Ahsokának, az egyik legszürkébb pontja volt a saját sorozatának. Ez részben a Filoni univerzumépítési szándékának terhei miatt van. Az alapvető és kulcsprobléma az Ahsokával, hogy nem önmaga jogán értékelhető, hisz csak egy alkotóeleme a Filoniverse kiteljesedésének, ami majd egy mozifilm formájában fog megvalósulni valamikor az évtized folyamán. És amelyben tudjuk, hogy Thrawn főadmirális lesz a legnagyobb fenyegetés, akit ebben a sorozatban kellene megakadályozni, hogy visszatérjen a galaxisba.

Ez megakadályozza, hogy Ahsoka karakterén legyen a hangsúly, hisz egy azon szereplők közül, akik próbálják felvenni a harcot a főadmirálissal és szövetségeseivel. Habár az Ahsoka nem saját, hanem Thrawn jogán, de akkor is fontos eleme az ellene való háború történetének, ami miatt ebben kulminálódnak más korábban felvezetett történetszálak is – itt van velünk Sabine, Hera, Chopper, Morgan Elsbeth, dathomiri éjnővérek, és persze, Thrawn. Közülük különösen Sabine kapott rengeteg játékidőt Ahsoka rovására – és egy teljesen megalapozatlan kapcsolat is született köztük, de erről később.

A másik ok, ami miatt Ahsoka szürkének érződött, az Rosario Dawson meglehetősen lapos és egysíkú alakítása volt – no persze könnyen lehet, hogy ez kisebb részben az ő, és nagyobb részben írói és rendezői hiányosság számlájára írható. És ott van az a faktor, hogy Ahsoka Tano egy animációs formájában népszerűvé vált karakter, és az se mindegy, hogy melyik formájában – ha Ahsokára gondolok, mindig A klónok háborújás formája lesz számomra a valódi, amiben 100%-os intenzitásában ragyog. Nem véletlen hisz ez az eredeti, és ez az az életkor, amire ő létrehozták. Eredeti funkciója szerint Anakin Skywalker bosszantó tanítványa volt, aki a háború alatt érett fiatal felnőtté. Olyan jó története, mint amilyen a klónháború volt Ahsoka Tano karakterének, nem lesz még egy. Ott élt igazán, míg a róla elnevezett sorozatban árnyéka önmagának.

Nem elég, hogy az Ahsoka rövid, azt a kevéske történetet, amit hivatott elmesélni, sótlanul, inspirálatlanul és kiszámíthatóan tette. Sokan vártuk izgatottan, hogy milyen formában fogjuk viszontlátni Thrawnt és Ezrát. Nos, a legsemmilyenebb módon. Ami a sorozatban elképesztő, hogy egyszerre érződik túlnyújtottnak, és összecsapottnak. Amellett, hogy jópár dolognak nem kellett volna túlélnie a vágószobát, fontos pillanatok meg vagy elmaradtak, vagy elsikkadtak.

Fontos karakterpillanatok, amik például a fent említett kettő, rendkívül hangsúlyos szereplőnek elkellettek volna legalább, ha már más fordulat vagy csavar nem fűződik a megjelenésükhöz. Például annak tárgyában, hogy miképp változtatta meg őket az izolációban eltöltött kilenc év, vagy az új információk tükrében hogyan értékelik a galaxis állását. Azt meg kell hagyni, mind Thrawnnak, mind Ezrának voltak remek jelenetei, és eltalálták mindkettejük castingját – Lars Mikkelsen kézenfekvő volt Thrawn hangjaként a Lázadókban, de fizikailag is tökéletes választás, Eman Esfandi szintén.

Egy másik gyerekbetegsége Filoninak Thrawnhoz fűződik. Mikor érkeztek a hírek, miszerint a főadmirális alakját eredetileg megalkotó Timothy Zahn besegít a karakter írásában, abban bíztam, hogy a Lázadókban látott variánsához képest ezúttal egy komplexebb, felnőttebbre hangszerelt verziót kapunk. Nem tudom mi történt a kulisszák mögött, de Thrawn fikarcnyit sem változott. Egy meglehetősen intelligens, művelt, művészeteket kedvelő, remek pszichológiai érzékkel ellátott birodalmi tiszt – de soha nem volt az a mesteri stratéga a képernyőn, aminek a sorozatok folyamatosan sugallják, és hiába tartozik Thrawn a jól megírt figurák közé, ez a kontraszt némiképp nevetségessé teszi őt, például mikor ötödszörre látjuk a félhomályban sejtelmesen mosolygó alakját, azt követően, hogy a lázadók újra megszöktek előle, sértetlenül végezve vagy ötven rohamosztagossal.

Az a tény, hogy a második legjobb élőszereplős Star Wars-sorozatnak tartom az Ahsokát, inkább köszönhető a gyenge vetélytársaknak, mint a sorozat minőségének. Ami kiemeli, hogy végre nincs happy end, olyan események történnek, melyek befolyással vannak a galaxis alakulásara, és izgalmas karaktereket mozgat – kár, hogy ez Filoni sokkal jobban sikerült animációs sorozatainak köszönhető, ahol mindezen felsoroltatott szereplők sokkal inkább éltek. Ha a jövő szépen alakul a Lucasfilm filmes részlege számára, Thrawn lehet az egyik kivétel hosszú távon. Ray Stevenson nyugodjon békében, nagy kár, hogy ennyire keveset kaptunk belőle, pedig ígéretesnek tűnt.