Nem túlzás azt állítani, hogy a „papír-ceruza-dobókocka” szerepjátékok öreg atyja, a Dungeons & Dragons reneszánszát éli manapság. Amellett, hogy egyre több ember próbálja ki a játékot, a filmekben, sorozatokban és más médiumokban is egyre gyakrabban találkozhatunk vele (gondoljunk csak a rendkívül népszerű Critical Role podcastra, vagy az az alapján készült The Legend of Vox Machina animációs sorozatra). Ugyan voltak korábban rá kísérletek, hogy mozgóképes formában is megelevenedjen a D&D világa, de ezek rendre kudarcot vallottak. Így amikor a Paramount bejelentette, hogy újból nekifut a szerepjáték filmvászonra ültetésének, a rendezést pedig a leginkább vígjátékokban utazó Jonathan Goldstein és John Francis Daley (Förtelmes főnökök, Éjszakai játék) párosára bízzák, a rajongókban talán jogosan merülhettek fel kétségek. Lássuk hát, hogyan sikerült a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület!

Főhősünk Edgin, a bárd (Chris Pine), aki a Hárfásoknak nevezett titkos társaság tagjaként a béke és a rend megőrzéséért munkálkodik a Kardparton. Amikor az egyik küldetése során magára haragítja Thay vörös varázslóit, azok bosszúból megölik a feleségét, és így Edginnek egyedül kell felnevelnie a lányukat, Kirát. Mivel nagyon nehezen tudnak megélni a kevéske pénzükből, ezért Edgin elkezd dolgozni a közismert szélhámossal, Forge Fitzwilliammel (Hugh Grant), és a törzséből száműzött barbár harcosnővel, Holgával (Michelle Rodriguez).

Forge felfedi előtte, hogy létezik egy varázserejű kőtábla, ami képes lehet feltámasztani a halott kedvesét, csak el kell lopniuk. Azonban a rablás rosszul sül el, Edgin és Holga pedig börtönbe kerül. Miután kalandos módon megszöknek, meglepve konstatálják, hogy Forge lett Téltelen városának ura, és hatalmas vagyonra tett szert, Kirát pedig saját lányaként neveli. Edginnek és Holgának ki kell eszelnie egy tervet, aminek a segítségével kiszabadíthatják a lányát, és visszaszerezhetik a táblát. Vállakozásukban segítségükre lesz Simon, a mágus (Justice Smith), Doric, a druida (Sophia Lillis), és Xenk, a paladin (Regé-Jean Page).

A legelső kérdés, amit a rendezőpárosnak fel kellett tennie, hogy hogyan lehet filmre adaptálni egy szerepjátékot? Elvégre a D&D-nek pont az a legfőbb vonzereje, hogy bármilyen történetet el lehet mesélni a keretei között, a lehetőségeknek csak a játékmester fantáziája szabhat határt. Azonban a tág keretek ugyanannyira lehetnek hátrányosak, mint előnyösek is, pláne akkor, ha olyan közönségnek szeretnénk filmet csinálni, akiknek a nagyrésze valószínűleg soha nem is játszott a játékkal. Szerencsére ezzel Goldstein és Daley (akik maguk is bevallottan nagy D&D-rajongók) is tisztában volt, így végül egy olyan sztorival álltak elő, ami egyesíti a „dungeon crawl”-stílusú szerepjáték-kampányokat egy heist movie történetével. Az eredmény pedig egy néhol kiszámítható, de végtelenül szórakoztató fantasy kalandfilm lett, amihez hasonlóval már nagyon régen találkozhattunk a mozivásznon.

Ehhez viszont az is kell, hogy a karakterek között meglegyen a kémia, és szerencsére a film ezen a téren sem vall kudarcot. Chris Pine és Michelle Rodriguez a kezdettől fogva remek párost alkotnak a folyamatos csipkelődésükkel, a többiek pedig jól kiegészítik őket, bár Hugh Grant ripacskodását néha egy kicsit soknak éreztem. Sajnos maga a főgonosz nem különösebben érdekes, csak a tipikus gonosz varázsló, aki a rabszolgájává akar tenni mindenkit. Ezen kívül némelyik szereplő kaphatott volna egy kicsivel több figyelmet, például az egyikük konkrétan a film felénél elsétál, és nem is látjuk többé, mintha a forgatókönyvírók nem tudták volna eldönteni, hogy mihez kezdjenek vele.

A szereplők közötti dinamika mellett a film másik erőssége a humor: néhány erőltetett szóviccet leszámítva a poénok nagyrésze ül, és jó pár jelenet hangos nevetést csalt ki belőlem (a temetős jelenet alatt az egész moziterem szakadt a nevetéstől). A harcok kimondottan látványosak, és kreatívan használják ki a D&D kasztjaiban és varázslataiban rejlő lehetőségeket. A látvány többi elemére sem lehet panasz, bár itt-ott azért kilóg az a bizonyos CGI-lóláb. A soundtrack terén Lorne Balfe Az Úr sötét anyagai és Az Idő Kereke után ismét bizonyítja, hogy ért a fantasy muzsikákhoz: dallamai jól illenek az adott jelenetekhez, de valószínűleg nem sokra fogunk emlékezni belőlük, miután elhagytuk a mozit.

De mindez nem fogja zavarni a rajongókat, hiszen végre-valahára filmvásznon láthatják az olyan ikonikus helyszíneket, mint Téltelen, Vízmély, a Jeges Szelek Völgye és Mélysötét, vagy az olyan jól ismert lényeket, mint a bagolymedve és a mimic. Ezeken kívül még számtalan egyéb utalást fedezhetnek fel, de szerencsére a készítők nem estek át a ló túloldalára, és nem kezdtek rögtön Marvel-szintű univerzumépítésbe (szóval ha valaki arra számít, hogy Drizzt Do’Urden fel fog bukkanni egy stáblista utáni jelenetben, az sajnos csalódni fog).

Hihetetlen, de Goldsteinnek és Daley-nek sikerült a mutatvány: úgy sikerült megidézniük a D&D-partik hangulatát, hogy közben a laikusok számára is élvezhető filmet alkottak. Nagyon remélem, hogy sikeres lesz a Betyárbecsület, és a mozikban több ehhez hasonló, önfeledt szórakoztatást nyújtó fantasy kalandfilmet láthatunk a jövőben.