A ceruzával gyilkoló egyszemélyes hadsereg negyedszerre is visszatér a mozikba, a John Wick: 4. felvonás képében. De vajon van-e még lendület, frissesség és újdonság a Keanu Reeves nevével fémjelzett akciódömpingben?

Mondják sokan, az igazi klasszikus akcióhősök ideje már leáldozott. Stallone és Schwarzenegger már igencsak benne járnak a korban, és a lélektelen greenboxos jelenetek pedig éppen a veszély és valóságérzetet herélik ki a filmekben. Persze azért még nincs veszve minden. George Miller 2015-ben a Mad Max: A harag útjában adott új életet a zsánernek, ahogy Tom Cruise sem rest vásárra vinni a bőrét pl. a Mission Impossible filmek forgatása alatt. Chad Stahelski rendező és Keanu Reeves a 2010-es években berobbant John Wick-kel bombabiztosan bebetonozta magát az új évezred akciósztárjai között. A bevállalós színész szintén számtalan veszélyes mutatványt hajtott végre a forgatásokon. Ehhez még hozzáadódik Reeves visszafogott természete és szerénysége, mely rengeteg rajongót szerzett magának.

John Wick alakját pedig mintha egyenesen Keanu Reeves-re szabták volna. A hallgatag, ugyanakkor mélyérzésű férfi, aki kész volt kutyája meggyilkolását igazi mészárlással viszonozni. Mr Wick története azonban a második résztől már egyre inkább elszakadt az első rész komor hangulatától, a harmadik epizód pedig már sokkal inkább a kreatív halálnemekről, non-stop lövöldözésről és verekedésről szólt. A szóban forgó negyedik epizód pedig már új, maratoni hosszúságú eposszá emelte az öldöklést, és Wick kalandjait ezúttal 170 percen keresztül követhetjük nyomon.

A történet szerint Ennek a filmnek a kapcsán viszont szinte már történetről sem beszélünk. John Wick figurája nemcsak a tenyérbemászó Marquis-t (Bill Skarsgard) haragít magára, hanem jóformán az egész világot. A széria eddig is össze-vissza ugrált a bolygó különböző pontjain, de most aztán tényleg megszűnik minden földrajzi távolság. Az arab sivatagból pillanatok alatt New Yorkban, Osakában, Berlinben majd Párizsban találjuk magunkat. A gyilkolászás, ismét atomkeményen koreografált és már művészi szintű, ugyanakkor 170 percen keresztül rendkívül nehéz fenntartani a néző érdeklődését. Ráadásul több akciójelenet már komikus hiteltelenségbe és nevetséges bohózatba fullad. Ennek legékesebb példája az, amikor hősünk a párizsi lépcsőkön verekedve több száz métert képes visszagurulni, hogy aztán újra végigharcolja magát az ellene vonuló seregen.

Történet helyett sokkal inkább érdemes arról a hangulatról beszélni, amit az új John Wick-film megteremt. Az egyértelműen érződik, hogy a sorozat egy új állomásra, valaminek a lezárása felé igyekszik terelni hősét, és ennek a mindent eldöntő végső összecsapásnak rendel alá mindent. Leginkább a karaktereit és azok sorsát, végzetét. Ennek ellenére a 4. felvonás atmoszférája mégsem mondható depresszívnek vagy nyomasztónak, bár sokaknak az efféle halmozott erőszak önmagában megterhelő lehet. Az új epizód ehelyett az előző részek tökösségét igyekszik átvenni és felturbózni, ami jórészt sikerül is. A videóklip-szerű, igencsak ritmusos zenére dübörgő mészárlás kreatív operatőri munkával párosul. A film egy jelenetében konkrétan egy felülnézetes videójátékba csöppenünk.

És valahol itt van Mr Wick kutyája elásva. Egy videójáték szerű élmény filmvásznon egészen máshogyan hat, mintha a mi kezünkben lenne az irányítás joga. A John Wick: 4. felvonás a majdnem három órás játékidő alatt egy gameplay-videóhoz válik hasonlatossá, melyben önismétlő akcióformulák tobzódását látjuk. Az akciók közti párbeszédek egyszerűek, hatásvadászok és mintha úgy írták volna őket, hogy „na essünk túl rajta, jöjjön inkább a csihi-puhi”.

A színészek becsületükre legyen mondva tényleg igyekeznek a kedvükre tenni, ami elsősorban Bill Sakrsgardról mondható el, bár az általa megformált figuráról lényegében semmilyen információt nem kapunk? Pszichopata? Minden bizonnyal, de jelleme kizárólag a kegyetlenségben ölt testet. Hiroyuki Sanada még mindig szamurájszerepben tetszeleg, Lawrence Fishburne pedig nyúlfarknyi szerepben is képes derűt csalni a néző arcára. A vitathatatlan filmek sztárja, Scott Adkins alias Jurij Boyka merőben más figuraként, szokatlan testalkattal okoz meglepetést és még fat suite-ban is akrobata mutatványokkal kápráztat el minket. Donnie Yen nagyon igyekszik, hogy a vak, de mégis kiváló jakuza bőrébe bújjon, de karaktere önmagában is nevetséges. Samier Anderson bérgyilkosa viszont izgalmas figura, aki a minél magasabb vérdíj bezsebelésé érdekében változtat taktikáján. Ian McShane még mindig kimért és igazi úriember a new yorki Continental Hotel igazgatójaként és talán az ő egysorosai működnek még mindig. Lance Reddick komornyikjának sajnos szomorú aktualitást ad a színész nemrégiben bekövetkezett halála, akinek jellegzetes orgánuma és stílusa hiányozni fog a jövőben.

A John Wick: 4. felvonás tehát megér egy misét, de inkább azoknak ajánlható, akik ugyanolyan áhítattal képesek gyönyörködni egy akciójelenetben, mint mások egy kiállításban a Szépművészeti Múzeumban. 170 perc bizony tényleg megterhelő és telítő élményt nyújt, ami után bizony jólesik a szusszanás. Hamarosan érkezik az Ana de Armas főszereplésével készülő spin-off epizód, mely valószínűleg nem fog teljesen új életet lehelni a szériába, de talán üdítő csemege lehet majd a rajongónak. Bármi lesz is, a következményekkel mindig számolni kell.