Kulissza

A smaragd sziget esszenciája – Betekintés az ír filmbe

A héten végre a magyar mozikban is bemutatkozik az ír származású rendező, Martin McDonagh legújabb rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin). Ennek apropóján az alábbi cikkben szedtük össze számotokra, mi is teszi annyira különlegessé Írország filmművészetét, és hogyan jelenik meg bennük a sajátos kulturális örökség.

Az ír film sajátosságai és vizuális öröksége valójában a régmúltba, a mozgókép feltalálása előtti időkbe nyúlnak vissza. Az ír sziget smaragd színezete, a zöld fű, a gyönyörű természeti képek és a történelmi örökség gyakorta térnek vissza vizuális művészetükben. Az ír kódexmásolók, a kelta fonatok kézművesei, vagy a temetők jellegzetes kelta-keresztjeinek faragói, mind-mind hozzájárultak az ír nép vizuális érzékenységéhez. Amikor a film és a mozgóképművészet a brit szigeteken is elindult hódító útjára, ez a fantasztikus örökség egy új platformon talált utat magának és semmivel sem összetéveszthető karakterrel ruházta fel a szigetország filmjeit. Az ír származású, de hollywoodi filmeseknek hála pedig az ír kultúra és történelem rendkívül széles közönséghez jutott el és irányította a figyelmet az országra. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül vesszük górcső alá, mitől annyira egyedi a kelta nemzet filmes palettája.

Életre kelt krónikák

A fentebb említett vizuális kultúra igazi nagykövetének számít Tomm Moore, aki csodálatos hangulatú animációs filmekben mutatta be hazája hagyatékát. A 2009-ben – Nora Twomey társrendezésében – bemutatott Kells titka (Book of Kells) egy igazi ír történelmi ereklye, a Book of Kells vagyis a kells-i krónika történetét dolgozza fel. Az alkotás a 9. századba kalauzolja el nézőjét, amikor a viking fosztogatás nyomán, félelem lett úrrá az ír szigeten. A történet főhősén keresztül a film a kultúra és könyv szeretetének kiáltványa, és egyetemes üzentet fogalmaz meg arról, mit is jelent valójában az identitás szempontjából a historikus hagyaték. Az animáció megalkotásában és képi megoldásaiban rendkívül fontos szerepet játszanak a hagyományos kelta szimbólumok, ornamentikus motívumok. Ráadásul az animáció egy részét Magyarországon, a Kecskeméti Animációs Filmstúdióban hozták létre. 2010-ben a Kells titkát Oscar-díjra jelölték, de a díjat nem vihette haza.

Tomm Moore talán legcsodálatosabb rendezése a 2014-es, A tenger dala (Song of the Sea), melyben a történelmi téma helyett az ír mitológia kerül előtérbe. Itt a különleges fókatündérek, az ügynevezett selkie-k világába nyerünk bepillantást. Leginkább ebben a filmben nyilvánul meg Moore magával ragadó tehetsége, hogy egy látszólag gyermekeknek szánt történetet érett gondolatokkal és sokszor igazán nyomasztó kérdésekkel töltsön meg. A selkiek meséje mellett az elmúlás és a halál gondolata is megjelenik az egyébként gyermekinek mondható történetben, emiatt a film besorolása is nehézkessé válik a Disney-darabokhoz szokott gyermekközönség tekintetében. A tenger dala azonban valami olyat kínál, ami a fősodrású animációs filmekből hiányzik. Földöntúli hangulat és légkör, ami sehol másutt nem található meg. A filmet 2015-ben Moore alkotását újra Oscarra-jelölték, de a díjat most sem vihette haza.

2020-ban Moore Ross Stewart társrendezővel A farkasok népe (Wolfwalkers) című alkotásával újra visszatért a történelmi témákhoz, miközben továbbra is megtartotta a kelta mondavilág elemeit. A film a farkassá átváltozó erdőlakók, a wolfwalkerek mellett az Oliver Cromwell-féle hódítás tragédiáját és az írek és az angolok közti ellentét tragédiáját is feldolgozza, mely gyakori téma a szigetország művészetében. Moore filmjeiben az ír, kelta képi motívumok mellett rendkívüli fontossággal bír a zene és a dalok. Rendezéseiben a muzsika az ír folkzenéből táplálkozik, a tradíció pedig nem csak képkockákban, de a hangsávban is tovább él. A Wolfwalkers volt Moore harmadik Oscar-jelölése, de a díjról ez alkalommal is lemaradt. Tomm Moore a közelmúltban producerként vett részt Nora Twomey rendezésében, az Apám sárkánya (My Father’s Dragon) című darabban.

A farkasok népe

Történelmi traumák

A neves ír költő, Yeats népét a „nyugat magyarjainak” hívta, és a smaragd sziget történelmi hasonlóan zivataros és csapásokkal teli. Leginkább a XX. századi tragédiák nyomták rá bélyegüket az írek filmgyártására. 1916-ban a húsvéti felkelés során az írek fellázadtak a brit uralom ellen, és véres nemzeti felkelés vette kezdetét. 1921-ben ugyan Írország függetlenné vált, de az északi hat megye Észak-Írország néven – továbbra is brit fennhatóság alatt maradt. 1922-23 között kegyetlen polgárháború vette kezdetét, ám az egyesítést nem sikerült kiharcolni. A britek és az írek közötti ellentét Észak-Írországban a ’60-as években újra kiújult és három évtizedig mindennapos merényletek és robbantások terepévé tette az észak-ír utcákat. Ezek legtöbbjét az ír katolikus terrorszervezet, az Ír Köztársasági Hadsereg, vagyis az IRA követte el.

Daniel Day-Lewis és Pete Postlethwaite az Apám nevében című flmben

Ennek a történelmi traumának a feldolgozása az ír filmek jelentős részében kimutatható. Jim Sheridan Oscar-jelölt filmje, az Apám nevében (In the Name of the Father) egy ír apuka és fia megrázó igaz történetét tárja, akiket ártatlanul vádoltak meg egy robbantásos merénylet elkövetésével. Kevéssé ismert, viszont ugyancsak megrázó történetet tár fel Terry George az Őt is anya szülte (Some Mother’s Son) című alkotásában – melynek forgatókönyvét Sheridan írta. A film az 1981-es éhségsztrájk tragédiáját dolgozza fel, melynek során tíz bebörtönzött IRA-tag vállalta, hogy megtagadja magától az ételt, és halálra éhezteti saját magát. A témát később Steve McQueen, a 12 év rabszolgaság rendezője is feldolgozta, Éhség (Hunger) című mozijában, Michael Fassbender főszereplésével.

Helen Mirren az Őt is anya szülte című filmben

Elmondható viszont, hogy a megbékélés és a kiegyensúlyozott szemlélet mellett is néhány alkotás meglehetősen elfogultan kezeli az ír szabadság ügyét. Ennek legszemléletesebb példája a Felkavar a szél (The Wind that Shakes the Barley) című dráma, mely a ’22-23-as polgárháború gerillaharcainak kulisszáiba kalauzolja el a nézőket. A film azonban egyoldalúan kegyetlenül ábrázolja a briteket, és nem mutatja be azokat a túlkapásokat, amiket az írek követtek el ellenségeikkel szemben. Mindennek ellenére kijelenthető, hogy az ír film kimondottan önkritikus képes lenni és az alkotók legfőbb célja az oldalak közötti ellenségeskedés megszüntetése és a megbékélés. Az Omagh, az Öt perc mennyország (Five Minutes of Heaven) vagy Kenneth Brannagh közelmúltban bemutatott mozija, a Belfast mind értelmetlennek és ésszel felfoghatatlannak ábrázolja azt, hogy emberek politikai és vallási meggyőződésből képesek egymásra támadni.

Jelenet a Belfast című filmből

A fanyar ír humor és a McDonagh-tesók

Az angol abszurd humor fogalma szinte az egész világon ismeretessé vált, különösen Mr Bean, a Csengetett Mylord, vagy a Monthy Python társulat által. Figyelmet érdemel azonban az ír filmek humorvilága is, mely azonban sokkal fanyarabb, feketébb és nagyon sok esetben inkorrektebb is.
Az ír vígjátékok emblematikus példája a Lottózsonglőrök (Waking Ned) című bohózat. A világvégi ír falucskában játszódó történetben Ned Divine belehal a hatalmas lottónyeremény okozta örömbe, azonban két jóbarát nem hagyja veszni hagyni a mesés összeget.

Az ír humor viszont nemcsak a vígjátékokban, hanem a kifejezetten drámai műfajú darabok is tetten érhető, ami ízes fűszerként színezi meg a végeredményt. A McDonagh testvérek, Martin és John Michael mesteri szintre emelték mindezt és olyan egyedi filmnyelvet alkottak, ami jól elkülöníthető a kortárs filmművészetben. Ehhez természetesen sokat hozzátesz a páros kedvenc színésze, Brendan Gleeson, aki tökéletesen alakít bármilyen szerepben. John Michael McDonagh A gárdista (The Guard) című moziban, első látásra mintha csak a Torrente-filmek ír verzióját készítette volna el, ám a végeredmény mégis szofisztikáltabb és intelligensebb. Gleeson karaktere iszákos, rasszista és igencsak premodern nézeteket vall, mégis képes magával rántani a nézőt. A gárdista, az ír rendőrség munkájába nyújt betekintést, miközben az alvilág és az IRA sem marad ki a jóból. A film tökéletesen semmibe veszi a PC-t, és John Michael jó látványosan kitartja benne a középső ujját az álszent hollywoodi vígjátékok irányába.

Don Cheadle és Brendan Gleeson A gárdistában

Sokkal komolyabb hangvételű, ám annál káprázatosabb rendezés a Kálvária (Calvary), melyben Gleeson egy katolikus papot formál meg, akinek egy titokzatos ismeretlen gyónásban mondja el, hogy meg fogja őt gyilkolni. A Kálvária egy szenvedéstörténet, melyben ugyan szintén jelen van a morbid humor, de sokkal komorabb és teológikusabb, mint a rendező fentebb említett darabja.

Az igazi sikert viszont Martin McDonagh könyvelheti el, aki a filmrendezés mellett színpadi produkciókban is helytállt, több darabját (pl. A párnaembert) Magyarországon is sikerrel játszák. A direktor már 2005-ben Oscar-díjat nyert, mégpedig a Six Shooter című rövidfilmjéért, melyben egy vonaton játszódó, megrendítő erejű találkozásnak és az ebből kibontakozó tragédiának lehetünk tanúi.

Igazi sikerét viszont 2008-ban az In Bruges című gengsztertörténettel érte el (melynek magyar címe azóta szégyenfolt a hazai filmforgalmazásban). Gleeson partnerét itt Colin Farrell formálta meg és bár a helyszín ezúttal nem Írország, hanem Belgium volt, mégis egy ízig-vérig ír mozit csodálhattunk meg. A film szimbolikája és alapfelvetése is sokat merít a katolicizmusból, mely a mai napig fontos identitásképző erő az írek számára. Az In Bruges lényegében a tisztítótűz, a purgatórium világát mutatja be, ahol a hősnek vezekelnie és bűnhődnie kell egy múltban elkövetett végzetes hiba miatt. Martin később Hollywoodba is utat talált magának, és a Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) című munkájával Golden Globe-ot szerzett, színészei pedig (Frances McDormand és Sam Rockwell) pedig Oscar-díjat kaptak.

Brendan Gleeson és Colin Farrell az In Bruges-ben

Az ír film tehát az animációs daraboktól egészen McDonagh gengsztermozijáig összetéveszthetetlen ismertetőjelekkel bír, melyet áthat a kultúra, a történelem, a múlt tapasztalataiból származó keserű humor és vallás és a mitológia. Kiváló példát ad arra, hogy a globalizmus hatása ellenére miként őrizheti meg karakterét egy nemzet filmgyártása és mozgóképművészete, miközben univerzális üzenetet hordoznak.