Az I. világháború alapvetően nem tartozik a filmesek kedvenc témái közé, Magyarországon pedig ez fokozottan igaz. Bár az Osztrák-Magyar Monarchia színeiben harcoló magyar katonák iszonyatos véráldozatot és veszteséget szenvedtek, emléküket mégsem őrizte játékfilm… Ezidáig! Kovács István rendező úgy érezte, hogy változtat ezen és Köbli Norbert forgatókönyvíróval közösen belevetették magukat a „nagy háború” poklába. A végeredmény sajnos viszont felemásra sikeredett…
Manapság nagyon divatosnak számít az animációs filmesek körében, hogy a szereplőket és mondanivalót állati bőrbe bújtassák. Így tett nemrég a Zootropolis, A kis kedvencek titkos élete és most így tesznek a Gru alkotói is az Énekelj című új produkciójukban. Foglalják el helyeiket, helyezzék magukat kényelembe, mert azonnal kezdetét veszi a show!
„A bizalom minden kapcsolat alapja”- tartja egy meglehetősen közhelyes, mégis igaz megállapítás. De hogyan bízzon az ember partnerében, ha annak a munkájával jár a hazudozás és a megtévesztés. Nem, most nem a színészekre gondoltam, és nem is a válófélben lévő Brangelina párosra. A nagy mesélő, Robert Zemeckis legújabb filmjében egy II. világháborús kémrománc történetét meséli el a nagyérdeműnek, egy nem is akármilyen párossal. Vajon ennyi év után is tud-e Zemeckis igazán élvezetes mozit készíteni?
A magyar film az utóbbi időben mintha újra reneszánszát élné. Minőségi hazai tv és mozifilmek valamint sorozatok kerülnek a képernyőre, melyek végre nem csupán a fesztiválok sznob közönségének, hanem a mezei mozinézőnek is szólnak. Ha viszont azt a filmet keressük, amely leginkább pozitív példaként szolgálhat a rendszerváltás utáni magyar közönségfilm világsikerére, akkor valószínűleg Antal Nimród első rendezéséhez, a Kontrollhoz kell visszakanyarodnunk. Egy film, ami egyesít magában mindent, amit szeretünk a magyar mozgóképgyártásban.
Íme a világsiker receptje Antal Nimród módra.
A tavaly a magyarországi HBO újabb hazai gyártású sorozattal nyűgözött le minket. Az Aranyélet alkotógárdája sikeresen bebizonyította, hogy sajátosan hazai problémákról, vagyis a könyörtelen magyar valóságról is lehet igényesen összerakott sorozatot készíteni. A magyar sorozatgyártás immár túllépett a Szomszédok és a Barátok közt színvonalán, de egyúttal igen magasra is rakta magának a mércét. Az első évad fináléja után a kiéhezett nézők megint valami igazán újra és frissre vágytak, de a megszokott csomagolástól sem kívántak megválni.
De hogyan és milyen lehetőségeket tartogat a 2. évad nyitánya után a Miklósi família története?
Jó családi drámát alkotni igen nehéz, mivel mindannyiunk családjában vannak kisebb-nagyobb problémák, összezördülések vagy akár komoly ellentétek is. Az ilyen történetet megfilmesítő íróknak, színészeknek és rendezőknek azért nincs könnyű dolga, mert a nézőnek egyszerre kell magára ismernie, ugyanakkor kiszakadnia a mindennapokból. A francia rendezőnő, Mia Hansen-Løve egy számos problémával küzdő pedagógusnő munkahelyi és magánéleti nehézségekkel teli életét tárja elénk, a Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medve-díjjal kitüntetett alkotásában.
„Deus Vult!”– Isten akarja; Ez a bizonyos mondat 1095-ben zengett fel a franciaországi Clermont mezején, amikor II. Orbán pápa kihirdette az első kereszteshadjáratot a Szentföld elfoglalására. E mondat mindig is jó szlogennek számított azok számára, akik valamilyen felsőbb indíttatással próbáltak érvényt szerezni saját érdekeiknek. A kereszteshadjáratokat sokan (és nem teljesen alaptalanul) a kereszténység szégyenfoltjának tartják, és számos alkalommal hozzák fel példának a vallás kártékony hatásaiként. Ridley Scott, a Gladiátor sikerén felbuzdulva úgy döntött, ismét egy történelmi eposzt forgat, de ez alkalommal a szentháborúk vitatott korszakát elevenítette meg a nagyérdemű számára. Sajnos azonban a végeredmény első körben nem hozta meg a várt sikert, amiről viszont ez alkalommal nem is a rendezőzseni tehetett, sokkal inkább a vágószoba és a filmstúdiók üzleties ördögei. A Kritizátor kereszteshadjáratának célja ezúttal nem más, minthogy megismertessük veletek Ridley Scott félresiklott , majd megdicsőült remekét, a Mennyei királyság rendezői verzióját és a film mögött rejlő történelmi igazságot. A Moby Dick zenekar dalát idézve: „Indulj, keresztes vitéz!„
Jól ismerjük a szállóigévé lett közmondást a múlt század elejéről; a Balkán Európa lőporos hordója. 1914. június 28-án az a bizonyos lőporos hordó Gavrilo Princip merényletének hatására szikrát kapott, és a robbanás nemcsak a Balkánt, de Európát és az egész világot is megrengette. A 2014-2018 közötti időszakban az első világháború -vagy ahogy annak idején hívták, a nagy háború – centenáriumára emlékezünk. Azt gondolhatnánk, hogy egy efféle világégésnek csupán egy nagyszabású, monumentális és könnyfakasztó háborús drámával lehet méltóképpen emléket állítani, ráadásul a II. világháborús filmek számához mérve méltatlanul kevés alkotás dolgozza fel az első borzalmait. A bosnyák származású Danis Tanović viszont ahelyett, hogy a több mint 100 évvel ezelőtti Boszniába kalauzolna minket, inkább azt mutatja be, milyen hatással van a hírhedt szarajevói merénylet a mai modern Balkánra.
Valaha a moziba járás olyan eseménynek számított, mintha színházba menne az ember. Valaha a mozik méltán érdemelték ki a filmszínház titulust; az előkelő és pompás vetítőtermekben teltházas vetítések zajlottak, a nézők és a film kapcsolata is sokkal intimebb volt, mint napjainkban. Aztán valami megváltozott…a digitális technológiával (DVD, internet) és a plázás tömegkultúrával együtt megérkeztek a plázás mozik és vele egy, a korábbitól teljesen eltérő filmnézési kultúra, mely ugyanolyan tömegtermékként tekintett a mozgóképre, mint például a Coca-Colára. Sajnos ezzel együtt a korábbi intim moziélmény is elkezdett visszaszorulni és a filmnézés vásári mulatsággá alakult át, melynek állandó kísérője, a kóla, a popcorn, a nachos, és sajnos sokszor a vásári viselkedésmód is. De eltűnhet-e végleg az igazi filmszínházi mozinézés?
Tangó: forró, tüzes, feszes és persze szexi, így nemcsak Argentínát, de az egész világot meghódította, beleértve a filmvásznat is. Egyik legjobb példa erre talán Itzak Perlman Tango-ja, mely a Schindler listájában és az Egy asszony illata című filmben is felcsendült. Az utolsó tangónk (mely nem összekeverendő Az utolsó tangó Párizsban című filmmel) direktora, az argentínai születésű német rendező, German Kral, arra vállalkozott, hogy az argentin tangó két legnagyobb ásza előtt tisztelegve készítsen portréfilmet. A Kritizátor képzeletbeli parkettjén, Az utolsó tangónk!
