Tangó: forró, tüzes, feszes és persze szexi, így nemcsak Argentínát, de az egész világot meghódította, beleértve a filmvásznat is. Egyik legjobb példa erre talán Itzak Perlman Tango-ja, mely a Schindler listájában és az Egy asszony illata című filmben is felcsendült. Az utolsó tangónk (mely nem összekeverendő Az utolsó tangó Párizsban című filmmel) direktora, az argentínai születésű német rendező, German Kral, arra vállalkozott, hogy az argentin tangó két legnagyobb ásza előtt tisztelegve készítsen portréfilmet. A Kritizátor képzeletbeli parkettjén, Az utolsó tangónk!
A western; olyan műfaj, melyet sokszor temettek már, de valamilyen úton-módon mindig feltámad hamvaiból, akár a főnixmadár. Az újraéledésre talán Quentin Tarantino Django elszabadulja a legjobb példa, melyben a rendező jól kombinálta a western legjobb hagyományait saját egyéni stílusjegyeivel. Antoine Fuqua, a Kiképzés és az Artúr király rendezője pedig egy igazi klasszikusnak számító darabba próbált meg új életet lehelni, és ehhez szép kis szereplőgárdát gyűjtött parancsnoksága alá.
Pisztolyt tölts, lóra fel, és lássuk, hogyan teljesít a 2016-os A hét mesterlövész.
„Fiam, ehhez te még túl pici vagy” -ezt a mondatot biztos sokan hallottátok kiskorotokban a szüleitektől, amikor például a Terminátort szerettétek volna megnézni. Az egészséges testi-lelki fejlődés érdekében valóban szükséges lenne, hogy a fiatalok a korosztályuknak és érettségüknek megfelelő filmes alkotásokat nézzenek. Azonban az, hogy egy adott film mely korcsoport számára ajánlható, számos tényezőtől függ.
A stáblista minden filmes alkotás elengedhetetlen része… kéne hogy legyen. A valóságban azonban igen kevés néző marad benn rajta a vetítőteremben, és a televíziós vetítések alkalmával is gyakran előfordul, hogy a gördülékeny műsor érdekében megszabadítanak minket a film alkotóinak névsorától. Káros-e ez a jelenség? Abszolút! Miért? Azért, mert a stáblista a készítők seregszemléjén túl a mozi egy igen fontos hangulati eleme is. Miért? Cikkünkből kiderül.
Ki mondta, hogy a sorozatkészítés csak a nagy stúdiók kiváltsága? Az internet és a digitális technika rengeteg hátránya mellett rendelkezik azzal az előnnyel is, hogy fiatal és tehetséges alkotók is lehetőséget kapnak arra, hogy elkészíthessék saját kisfilmjeiket, és a világháló révén azokat szélesebb közönséggel is megoszthassák. Ezek a munkák a későbbiekben referenciaként is szolgálhatnak komolyabb projektek leforgatásához. A fiatal alkotó, Schlichter György egy amatőr játékfilmsorozattal igyekszik megfogni a netes közönséget. Nézzük meg, hogyan teljesít!
Jason Bourne, az amnéziában szenvedő egykori titkosügynök 2002-ben indult lövöldözésekkel, autósüldözésekkel és verekedésekkel tarkított világhódító turnéjára. A Bourne Identity (Bourne rejtély) az azonos című regény sikerén felbuzdulva Paul Greengrass rendező dirigálásával további két remek folytatás és egy kevésbé sikeres spin-off rész is született, ez utóbbit a széria forgatókönyvírója, Tony Gilroy követte el. Az 5. Bourne-filmhez Greengrass visszatért a direktori székbe, hogy a szűkszavú főhős múltjának újabb titkait fedje fel, újabb leckét adva ezzel a CIA-nak. De vajon képes-e megújulni az egyre inkább korosodó Matt Damon, Mr Greengrass és a Bourne-széria?
Őszintén szólva már az első A függetlenség napja filmtől sem estem hanyatt, de az legalább szórakoztató volt a maga primitív és ostoba módján. Roland Emmerich ugyanis egyáltalán nem rendezői zsenialitásáról híres, hanem maximum arról, hogy több száz zsillió dollár értékű szídzsíáj effekttel teleküldött mozijaival nyújt afféle bűnös élvezeti értéket a nagyérdeműnek (talán A hazafit mondanám messze a legértelmesebb filmjének). A Függetlenség napja második részére 20 esztendőt kellett várni…Nos, József Attilához hasonlóan én inkább eladnám ezt a húsz esztendőt az Ördögnek, minthogy még egy ekkora galaktikus trágyadombot nézzek. Hogy miért? Vonjuk fel a csillagsávos lobogót, és készítsük a tűzijátékokat.
Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy a jó vígjátékokból és főleg a jó akcióvígjátékokból kevés van. Ráadásul ezek legtöbbje valamiért egy és ugyanazon sémára épít: adott egy igazi megállíthatatlan vérprofi, aki puszta kézzel akár százakat öl meg, és mellé az ügyeletes balfék, aki általában akadályozza a dolgok pozitív alakulását. A balfék feladata tehát igazából nem más, mint hogy humort vigyen a kemény zúzásba és ellensúlyozza partnere profizmusát. Az utóbbi idők hasonló jellegű alkotása a Rendes fickók is ezt a jól ismert receptet sütötte jó ropogósra és vált meglehetősen sikeressé (bár személy szerint nem estem hanyatt tőle). Rawson Marshall Thurber, a Családi üzelmek rendezője viszont úgy döntött, hogy némi csavart visz ebbe a klasszikus felállásba, és a pankrátorból lett Dwayne „The Rock” Johnsont és a komikus szerepeiről híres Kevin Hartot dirigálva rúgja rá az ajtót a poénokra és akcióra szomjazó közönségre.
Zsenialitás. Nehéz fogalom, mert ami az egyik embernek a géniusz, az a másik embernek csak egy antiszociális, viselkedésproblémás őrült. Nehéz sorsú fiatalok esetén pedig a dolog még bonyolultabb és összetettebb, hiszen ebben a korban az ember személyisége is sokkal sokkal törékenyebb. De mi a helyzet, ha két nehéz sorsú különc találkozik? Gus Van Sant 1997-es rendezésében Ben Affleck és Matt Damon forgatókönyvét vitte filmvászonra, ami a huszonéves fiatalok, de egyben minden korosztály meghatározó kultuszfilmjévé vált. Oldjuk meg együtt a Good Will Hunting sikerének képletét!
A Biblia talán a világ legnagyobb bestsellere, mely korok és nemzedékek gondolkodását határozta meg Istenről, a világról és az emberi lét mibenlétéről. Két könyve közül az Ószövetség az, amelyik leginkább bővelkedik nagyszabású, véres és izgalmas momentumokban, mint amilyen Mózes élete is. Nem véletlen tehát, hogy ez a történet is számtalan feldolgozást élt meg, melyek közül nekem az Egyiptom hercege című rajzfilm a kedvencem. Amikor tehát Ridley Scott, a Gladiátor rendezője arra vállalkozott, hogy filmre viszi a zsidó nép vezetőjének tetteit, igencsak felcsillant a szemem. Aztán az egyiptomi tíz csapás után jött ez.