Nehéz időket élünk mi tagadás. A jelenleg is világszerte egyre csak burjánzó koronavírus-járvány mellett egy a mindennapjainkban velünk élő, elsőre ártalmatlannak tűnő, ámde valójában társadalmainkat belűről rágó parazita is újfent felütötte a fejét. Noha talán soha nem is tűnt el igazán, inkább csak hibernálta magát, hogy aztán a megfelelő pillanatban újult erővel és természetesen új formában ismét megpróbálkozzon, hogy újfent lángba borítsa az amúgy is meggyötört világot.
A James Cameron által útjára indított Terminator franchisenál kevés hányatottabb sorsú filmsorozat létezik Hollywoodban. Elvégre a Terminator 2 – Az ítéletnapja után készült folytatások, a botrányosan sikerült Genisyst leszámítva, bár a maguk nemében hellyel közzel valamennyire megállták a helyüket, valahogy egyikük sem tudta megugrani a Cameron által lefektetett minőséget. Persze hogyan is tudták volna, hiszen az elkészülésük mögött elsősorban nem kreatív szempontok, hanem a rengeteg amerikai dollár reménye lebegett az alkotók szeme előtt. Így pedig szinte esély sem volt arra, hogy a végeredmények akárcsak megközelíthessék a legendás T2-őt.
Öt évvel ezelőtt a Disney magához képest egy igazán merészet lépett, amikor Demónával lényegében a fejetetejére állították a Csipkerózsika már rogyásig ismert történetét, hogy egy korábban nem látott szemszögből mutassák be az eseményeket, melyekre addig nem igazán volt példa a Disney mesék körében.
Minden jelentősebb franchise életében eljön az a pillanat, amikor a sokadik epizód után az addig beváltnak hitt recept egyszer csak elkezd kifulladni, ezzel ítélve lassú halálra az addig jövedelmezőnek hitt formulát.
A Toy Story 4 stáblistája alatt elgondolkodtam valamin. A hihetetlen családot író-rendező Brad Bird szavai jutottak eszembe, akinek még tavaly szegezték azt a kérdést, hogy mégis miért kellett közel 14 évet várni Mr. Irdatlanék kalandjainak a folytatására. Bird válasza már önmagában egy igen fontos tanulságot tartalmazott, ugyanis a direktor válaszában mindössze annyit felelt, hogy semmiképp sem szeretett volna úgy folytatást készíteni, hogy közben nincs meg hozzá az a történet, amelyet valóban érdemes lenne elmesélni.
Életrajzi filmet készíteni alapesetben piszkosan egyszerű feladatnak tűnik, elvégre a film történetének alapjai szinte már készen várnak arra, hogy a filmesek a maguk vízióját hozzáadva, tető alá hozzák azt. Persze, ha mindössze ennyiből állna egy igazán remek biopic elkészítése, akkor vajon miért nem találkozunk manapság olyan remekművekkel, mint amilyen a Rocketman?
Videojáték adaptációk…Sokunknak egy igazán ismerős szitokszó, hiszen Hollywood bármennyire is próbálkozik a videojátékok filmes adaptációival, az esetek 90 százalékában a stúdiók rendre belebuknak a dologba. Márpedig az álomgyár a rengeteg videojátékok alapján készült mozi mellett, már jó néhány olyan filmet is letett már az asztalra, amelyek, noha nem képezik feltétlenül a filmművészet legmagasabb fokát, mégis nyugodt szívvel hivatkozhatunk rájuk olyan korrekt iparos munkákként, amik minden gamer és nem gamer ember számára egyaránt képesek kellemes, netalántán maradandó kikapcsolódást nyújtani.
Lassan egy évtizede már annak, hogy a Tim Burton dirigálta Alice csodaországban megnyitotta az utat a további élőszereplős Disney mesék előtt. Így csak idő kérdése volt, hogy vajon az ezeregyéjszaka meséin alapuló Aladdin, – amely egyébként a 90-es évek egyik legjobb Disney meséje Az oroszlánkirály mellett – vajon mikor kapja meg a maga „remakejét.” Remakeről beszélni viszont kissé talán erős túlzásnak hangzik, hiszen ilyenkor nagyjából mindent szóról-szóra mondanak fel újra. Azonban a legtöbb élőszereplősített Disney rajzfilmben, ahogy itt is, inkább afféle adaptációról beszélhetünk, ami jó pár helyen bizony nem csak hogy kiegészíti, de felül is múlja a rajzolt eredetijét.
A manapság igencsak egekbe szökő ingereknek hála, az emberek szeretik a lehető legmagasabbra tenni az elvárásaikat az élet minden területén. Nincs ez másként a videojátékok kapcsán sem, amelyek bár az elmúlt években rengeteg változáson estek át – némelyikük nem feltétlen a legjobb irányba -, az elvitathatatlan, hogy a játékipar talán még sosem volt ennyire sokszínű, mint manapság. De hiába a sokszínűség, na meg az szemkápráztató kínálat, ha közben olyan elvárásokat támasztunk egy-egy játék felé, amik már szinte emberfeletti és kvázi lehetetlen erőfeszítést igényelnének a fejlesztőktől?