Létezhet-e olyan véletlen, hogy a sors olyasvalakit sodor elénk, aki kívülről ugyan teljesen más, belülről azonban ugyanolyan érzékeny és törékeny, segítségre szoruló lelket őrizget, mint mi? Na és hogy a neve is teljesen ugyanaz legyen? Aligha gyakori az ilyen eset, de ha megtörténik, biztosak lehetünk, hogy nem a véletlen műve. Eheti anime-ajánlónk tárgya a Nana (2006-2007).
Bővül a Marvel Studios repertoárja, és szépen lassan minden legfontosabb szuperhős megjelenik majd a filmvásznon. Májusban az Amerika Kapitány: Polgárháború című művet láthattuk a mozikban, és még idén novemberben a stúdió megajándékozza rajongóit egy alkotással, mely szintén a rebootok kategóriájába sorolandó. De megfelel-e a szóban forgó film az elé tűzött nagy elvárásoknak? Nézzük, mit nyújt számunkra a Doctor Strange!
Nem tegnap volt a napja, hogy utoljára bedobtunk volna valamit a szemetesládánkba, pedig a „kicsikének” már nagyon korog a gyomra. Rá is szoktatjuk az egészséges életmódra, a sok zöldség elfogyasztása pedig köztudott, hogy rengeteg vitaminbevitellel jár. De vajon tényleg kell ez nekünk? Személyes kedvencem a paradicsom, vagy legalábbis volt addig, amíg ki nem térítettek a hitemből. Nézzük, mit ad számunkra A gyilkos paradicsomok támadása (1978).
Hulladék-feldolgozó rovatunk újabb páciense olyannyira kiakasztotta a WTF mutatót, hogy saját magam fogom kiszámlázni a javítási költségeket a film gyártóinak és forgalmazóinak. A mai alanyunk mindent megtesz annak érdekében, hogy nézőjét a rettegés és az aszexualitás poklába taszítsa. A Nőgyógyászok Országos Szövetsége büszkén ajánlja a Mély harapás (Teeth, 2007) című filmet.
Kedves Olvasóink! A Kritizátor örömmel jelenti be, hogy belevág a filmvilág hulladék-feldolgozó ügyleteibe is. Szemetesládánkat arra használjuk majd fel, hogy tartalmát az Álomgyár retteneteivel töltsük fel, bemutatva ezzel a mozikultúra sötét oldalát. Titeket, lelkes olvasóinkat pedig arra kérünk, segítsetek bővíteni ezen gyűjteményünket mindenféle „földi jóval”! Vágjunk is bele, nézzük mit tartogatnak számunkra a trash-filmek.
Elérkeztünk a harmadik fogáshoz a spagettiwestern filmek terén. Sergio Leone rendező két művét vettük először górcső alá, az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért című alkotásokat. Most pedig megnézzük, hogy mely filmmel lett a mester ikon az amerikai és európai filmkultúra világában. Desszertnek ajánljuk A Jó, a Rossz és a Csúf című filmet (1966).
Hajszál pontosan 15 éve debütált a japán mozikban a Chihiro szellemországban (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001) című Ghibli rajzfilm, amely Hayao Miyazaki rendező mesterműveinek egy darabja. Egy korábbi cikkünkben írtunk már a Chihiro-ról, emellett a Miyazaki cikksorozatunk első darabja is több mint egy éve, 2015. május 3-án került publikálásra. A 15. évforduló alkalmával újra felelevenítjük gyermekkorunkat, és visszaemlékezünk mennyi élményt nyújtott számunkra ez az Oscar-díjas alkotás.
A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más néven makaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütált Kill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.
Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966). Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.
(tovább…)
Cikksorozatunkban először az 1942-es Casablancát vettük górcső alá. Ezúttal több mint egy évtizedet ugrunk az időben, és elővesszük az 50-es évek egyik meghatározó filmjét, amely történetében és látványában is sokakat elkápráztatott a mai napig. Terítéken a Szédülés (Vertigo, 1958).
A klasszikus filmek közül sokakat még a mai napig emlegetünk legendás jeleneteik, dialógusaik, vagy épp egy részletükből kivett szállóige miatt. Vannak azonban olyan alkotások, melyek bár a saját idejükben nagy sikert értek el, mára valahogy kikoptak a köztudatból. Arra vállalkozunk, hogy felelevenítsünk párat ezekből a művekből, és kíváncsiak vagyunk, vajon Ti szívesen elővennétek-e újra ezeket a régen jól ismert és oly sokszor emlegetett szerzeményeket.
Vizsgálódásunk alapját a kronológiai sorrend határozza meg, így a filmeket megjelenési időrendben tálaljuk majd nektek. Íme hát a sorozat első darabja, mely még saját korában tárja elénk az akkori háborús körülményeket és történéseket. Félreértés ne essék, nem háborús film a mai gyöngyszemünk, hanem a korban játszódó szerelmi dráma, amely Murray Burnett és Joan Alison azonos című művének nevét viseli. Ez a film nem más, mint a Casablanca. (1942)
