Elérkeztünk a harmadik fogáshoz a spagettiwestern filmek terén. Sergio Leone rendező két művét vettük először górcső alá, az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért című alkotásokat. Most pedig megnézzük, hogy mely filmmel lett a mester ikon az amerikai és európai filmkultúra világában. Desszertnek ajánljuk A Jó, a Rossz és a Csúf című filmet (1966).
Hajszál pontosan 15 éve debütált a japán mozikban a Chihiro szellemországban (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001) című Ghibli rajzfilm, amely Hayao Miyazaki rendező mesterműveinek egy darabja. Egy korábbi cikkünkben írtunk már a Chihiro-ról, emellett a Miyazaki cikksorozatunk első darabja is több mint egy éve, 2015. május 3-án került publikálásra. A 15. évforduló alkalmával újra felelevenítjük gyermekkorunkat, és visszaemlékezünk mennyi élményt nyújtott számunkra ez az Oscar-díjas alkotás.
A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más néven makaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütált Kill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.
Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966). Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.
(tovább…)
Cikksorozatunkban először az 1942-es Casablancát vettük górcső alá. Ezúttal több mint egy évtizedet ugrunk az időben, és elővesszük az 50-es évek egyik meghatározó filmjét, amely történetében és látványában is sokakat elkápráztatott a mai napig. Terítéken a Szédülés (Vertigo, 1958).
A klasszikus filmek közül sokakat még a mai napig emlegetünk legendás jeleneteik, dialógusaik, vagy épp egy részletükből kivett szállóige miatt. Vannak azonban olyan alkotások, melyek bár a saját idejükben nagy sikert értek el, mára valahogy kikoptak a köztudatból. Arra vállalkozunk, hogy felelevenítsünk párat ezekből a művekből, és kíváncsiak vagyunk, vajon Ti szívesen elővennétek-e újra ezeket a régen jól ismert és oly sokszor emlegetett szerzeményeket.
Vizsgálódásunk alapját a kronológiai sorrend határozza meg, így a filmeket megjelenési időrendben tálaljuk majd nektek. Íme hát a sorozat első darabja, mely még saját korában tárja elénk az akkori háborús körülményeket és történéseket. Félreértés ne essék, nem háborús film a mai gyöngyszemünk, hanem a korban játszódó szerelmi dráma, amely Murray Burnett és Joan Alison azonos című művének nevét viseli. Ez a film nem más, mint a Casablanca. (1942)
Az amerikai rap és hip-hop kultúra itthon is népszerű az underground műfaj kedvelőinek. A 90-es évektől hazánkban is beindulni látszott a zenének ezen iparága, igaz még nagyon kezdetleges formában. Nemcsak a nyugati kultúra szerves részét képezte 30-40 évvel ezelőtt, de mind a mai napig. Az 1970-es években indult el világhódító útjára, alapját az egymással rímekben versenyző afroamerikai fiatal bandák és az alattuk ritmizáló funk és soul zenék adták. Innen indult a rap.
A 80-as években egyre jobban kiforrni látszódott ez a fajta stílus, jöttek a lazábbnál lazább előadók, mígnem 1986-ban megjelent a nyugati parti Los Angeles Compton nevű nyomornegyedéből öt tehetséges fiatal, akik keményen odaszólós, kendőzetlen szövegeikkel hamar a fekete közösségek kedvencei lettek. Ők voltak az N.W.A. formáció, azaz a Niggaz Wit Attitudes, zenéjükkel ők adtak egyfajta alapot mind a nyugati, mind a keleti parti underground stílusnak. A csapat történelmét vetíti elénk F. Gray Gray filmje, a Straight Outta Compton. (2015)
Emlékszünk még a hollywoodi kosztümös kalandfilmekre vagy a nagysikerű szandál és kard témájú művekre, melyek szüleink fiatalkorát határozták meg? Természetesen egyeseknek jelentenek valamit ezek a szavak, másoknak viszont semmit. Tény és való, hogy a mai filmeket össze sem lehet hasonlítani a 60 évvel ezelőtti alkotásokkal, de vajon mi húzódhat a csillogás, a szín és a pompa mögött? Ezekre az apró, a sötétben megbúvó kis dolgokra világít rá mai filmünk, az Ave, Cézár! (Hail, Caesar! 2016)
Január 14-én, 69 éves korában elhunyt Alan Rickman angol színész. A mai generáció a Harry Potter filmekből ismerheti nevét, amiben Piton professzornak kölcsönözte karakteréhez méltó színészi játékát. Ám e franchise-on kívül még sok más alkotás fűződik a nevéhez, melyekben lehengerlően nyugodt, kimért színészi játékával mesterien formálta meg rászabott szerepeit, többek között a Drágán add az életed főgonoszaként vagy a Sweeney Todd című film Turpin bírójaként véste magát az emberek emlékezetébe. A színész emlékére a Kritizátor feleleveníti pályájának egyik remekművét, a Parfüm: Egy gyilkos története című filmet. (2006)
Január 7-én ünnepelte Nicolas Cage Oscar-díjas színész az 52. születésnapját. A méltán elismert színművész, rendező és producer születésének évfordulójából a Kritizátor bemutatja a Next, a holnap a múlté című filmet (2007).
2005-ben a Lucasfilm kiadta a Star Wars III. részét, a Sith-ek bosszúját. Így szerették volna, hogy a nagyhírű franchise története körbeérjen és méltó lezárása legyen annak, ami 1977-ben elkezdődött. De vajon sikerült a végletekig kikerekíteni a sztorit? Kapunk vajon mindenre megfelelő magyarázatot? Nos, lássuk hogy sikerült!
