Ali Abbassi egy kissé eklektikus, folk-goth-horror alapú romantikus alkotással jelentkezett az idei Cannes-i Filmfesztiválon. Az iráni és dán gyökerekkel rendelkező rendező John Ajvide Let The Right One In című novelláját választotta alapul filmjéhez; s mivel egy 50 oldalas alkotásról beszélünk, érthető, hogy a forgatókönyvírás során plusz konfliktusokkal és cselekményelemekkel bővítette a narratívát.
A tinédzserkor változó mértékkel ugyan, de mindenkinek nehéz időszak. Addig lappangó konfliktusaink mindennél jobban kiélesednek a tanáraink, az osztálytársaink, a szeretteink, a szüleink iránt – megtanuljuk az egész világot gyűlölni. Úgy, ahogy van. Ennek lesz következménye a sokszor öncélú, de Kosztolányival szólva mégiscsak az elégedetlenség szent olajából táplálkozó lázadás.
Egy szicíliai városkában járunk valahol napjainkban. A 12 éves Luna épp először találkozik a szerelemmel, jóképű osztálytársa, Giuseppe képében. Bár érzelmei viszonzásra találnak, a két kiskamasz nem sokáig örülhet egymásnak – egyik délután egy titokzatos fehér terepjáró tűnik fel a fiú házánál; a fiatal Giuseppe iskolapadja másnapra feltűnően üres marad. Lunának már az első pillanattól kezdve gyanússá válik a helyzet: nem hiszi el ugyanis, hogy az előző nap még makkegészséges Giuseppe hirtelen lebetegedne; érzete pedig csak fokozódik, mikor a fiúnak két hét után sem lelni semmi nyomát. Nyomozni kezd szerelme iránt – azonban keresésének végén a fiú helyett csak az őrület és a szenvedés várja.
Esmail (Ardalan Esmaili), a fiatal iráni bevándorló szeme előtt egy cél lebeg: Dániában maradni. Ehhez – mint sorstársai nagyrészének – minél előbb vízumra van szüksége, melyet csak úgy tud megszerezni, ha feleséget talál magának. Lehetőleg dánt.
Társadalmi traumákhoz nyúlni, akár költőként, akár íróként, akár filmesként: nehéz. Különösen nehéz és felelősségteljes vállalkozás, ha nem a rég-, hanem a közelmúlt még be nem hegedt sebeibe markolunk témáért. Nehéz és felelősségteljes – de nemes feladat. Bogdán Árpád vállalja ezt a nemes feladatot: belemarkol a magyar-cigány együttélés lüktető sebébe – talán nagyobb lendülettel, mint kéne, aminek köszönhetően a felvállalt téma úgy foszlik szét ujjai közt, mint a kéz, mely homokba markol.
2018. április 4-13. között Budapesten hét helyszínen rendezik meg hazánk egyik legnagyobb filmes eseményét, az immár 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivált.
Az irodalomnak és a filmnek vannak bizonyos toposzai, amelyekről – ha írni vagy forgatni akarunk – mindig felmerül a kérdés: miként tudnánk újat mondani egy olyan történetben, amelyet előttünk már legalább százszor elmeséltek? Greta Gerwig első filmjében erre tesz kísérletet; sikeresen, de anélkül, hogy megadná a kérdésre az egyértelmű és örök érvényű választ.
Van valami haszna is a minőségében rohamosan zuhanó (vagy már padlón lévő) politikai meg mindenféle nyilvánosságunknak. Ha a napokban nem robban ki egy kisebbfajta csetepaté arról, hogy Kálomista Gáborék felrakták a YouTube-ra a Kojot c. gyöngyszemet, jó eséllyel nem találkoztam volna a filmmel. Merthogy – csak hogy kellően konspiratív legyek – az alkotást a tavalyi premier óta igencsak megpróbálták ellehetetleníteni: az alkotás szinte semmilyen marketinget nem kapott, a mozikban pedig igyekeztek hamar levenni a műsorról, hogy a mostani feltöltéssel – gazdaságilag legalábbis mindenképp – beadják neki a kegyelemdöfést.
De miért kellett ennyire kicsinálni egy egyébként kiváló magyar filmet? Tényleg olyan sok benne az aktuálpolitikai áthallás? Ezt mindenkinek az egyéni lelkiismeretére bízom, én csak igyekszem – nyilván nem elfogulatlanul -bemutatni az élményeim a filmmel kapcsolatban, valamint hozzácsapni néhány átvittebb reflexiót is.
Martin McDonagh eddigi legjobb filmjét élvezhetik a szerencsések, akiknek lehetőségük adódik megtekinteni a Három óriásplakát Ebbing határábant. Egy pofonegyszerű, de egyszerűségében is zseniális történetet kapunk, fantasztikusan megírt karakterekkel, érthető, emberi motivációkkal; ráadásul olyan remek alakítások interpretációjában, mint az Oscar-díjas Francis McDormandé és a Zombielandből ismerős Woody Harrelsoné.
Érdekes helyzetben vagyok a Kicsinyítéssel, mivel úgy ültem be a sajtóvetítésre, hogy fogalmam sem volt, mit is fogok nézni. Na jó, a címmel azért tisztában voltam, valamint azzal, hogy Matt Damon lesz a főszereplő. Úgyhogy nálam nem merült fel az a probléma, amit sokaktól hallottam: hogy oké, de hol voltak a poénok? Mert Alexander Payne (Nebraska, Utódok) elsősorban vígjátékként promózta a filmet, aminek – valljuk be – tényleg nem elég ütős a Kicsinyítés.
