Februári elmaradást kellett pótolnom az Ez így nem OK megtekintésével, amire sikerült is szert tennem két Földre leselkedő apokalipszis között, így böjtmás havának nemzeti ünnepedik napjára. A címért elnézést kérek, szemforgató együgyüségére nincs mentség, de mégis frappánsan összefoglalja a stáblista utáni első gondolataim mediánját.
Paolo Sorrentino második sorozatában még Az ifjú pápánál is jobban és következetesebben tart távolságot a racionalitástól. Ezáltal Az új pápa talán előzményénél is céltalanabbnak tűnik, noha Sorrentino céltalansága inkább módszer, mintsem hiba.
Stephen King az elmúlt években ismét a mozgókép reflektorfényébe került, pontosabban a könyvei. Csak 2019-ben négy adaptáció készült el, a korábbi éveket nem is említem. Könyvei és a belőlük készült filmek, sorozatok ugyan változatos minőségűek, de semmiképp sem vehetők semmibe. Ezt a hype-ot kihasználva az HBO szárnyai alá vette a szerző 2018-as könyvét, A kívülállót, és egy tíz részes minisorozatot készített belőle.
A Talpig fegyverben pont a legjobb korban érkezett meg a mozikba. Manapság, amikor szinte mindenki a média gátlástalanságán, az internetes trollok kontroll nélküli őrjöngésén, sőt általánosságban az emberi hülyeségen mérgelődik napi szinten, témafelvetését tekintve az említett film keresve sem találhatna jobb befogadó közeget korunk társadalmánál.
Jelen cikkel jó mélyre kívánunk merülni a nosztalgia bugyraiba. Ennek pedig egy nagyon egyszerű apropója van: a napokban vált 15 évessé minden idők egyik legjobb Star Wars játéka és egyben taktikai FPS-e, a Republic Commando, melynek népszerűsége a mai napig töretlen. Erre, a mára ikonikussá váló játékra tekintenék vissza az alábbi írásban.
John Cleese a Monty Python Repülő Cirkusza harmadik évadjának vége után nem tért vissza a társulathoz. Helyette saját projektbe fogott, és feleségével Connie Booth-tal elkészítette a Waczak szálló című sorozatot.
Varázslat igenis létezik. Sokan alapból nem hisznek benne, míg másoknak a hite gyerekkora nyúlik vissza, idővel azonban az is elhal. A Pixar stúdió (Coco; Fel) fogott minden bűbájt és elkészítette az Előre című alkotását, melyben ezen kívül még egy nagyon fontos témát fel is dolgoz. (Csak a szokásos)
A Blumhouse Productions az utóbbi évek legegyedibb és legérdekesebb horror-és sci-fi projektjei közül sok emlékezetes műért felelős, gondoljunk csak a Tűnj el! című remekműre 2017-ből vagy Az ajándékra 2015-ből, de olyan elismert drámák is kötődnek a filmgyártóhoz, mint a Whiplash vagy a Csuklyások-BlacKkKlansman. Ilyen előzmények miatt az egyszeri filmrajongó mindenképp érdeklődéssel követi, ha egy régi klasszikushoz nyúlnak hozzá, mint tették azt az idén megjelenő A láthatatlan ember esetében.
Friedrich Willhelm Murnau 1922-es klasszikusa (Nosferatu) a horrorfilmek, meg úgy általában véve a mozgóképek öreg apja. Hatása mai napig jelen van. Annyira, hogy az ezredfordulókor egyfajta homage kereti közt készült egy alkotás, (A vámpír árnyéka) ami az eredeti mű kulisszái mögé ad betekintést misztikummal keverve.
Aligha szokás az elmúlt húsz-harminc – mehetnénk messzebbre is – évben olyan műalkotást létrehozni – legyen szó bármilyen művészeti ágazatról –, amely direkten, vagy legalább allegorikusan épp magát a művészetet igyekszik definiálni. Szinte kihaltak az efféle esztétikák a kortársban, mert a jelen kor embere egyetemes és egyben idealista kérdések helyett jobban szeret specifikusabb mikro-dilemmákon csámcsogni (társadalom, politika, környezetvédelem). Mintegy elfordulóban vagyunk azoktól a filozófiai természetű kérdésektől, amelyekkel valaminek a nyers mibenlétére, akár a mibenlét előfeltételeire kérdezhetünk rá.
