Kulissza

118 éve született Latabár Kálmán

Kicsit rossz ugyan leírva látni, milyen kegyetlen régen is történt, de felesleges kertelni: valóban 118 éve annak, hogy világra jött az egyik legnagyobb magyar komikus, Latabár Kálmán. Bár érezzük, ahogyan az ő alakja is egyre inkább homályba vész az évek során, szerencsére még azon kevés komikus színészek közé tartozik, akinek nevét mindenki ismeri. A korszak, amiben alkotott (ezáltal ő maga is) jogosan múlandóságra ítéltetett, ám ez nem jelenti azt, hogy ne emlékezhetnénk meg róla születésnapja alkalmával. Pillantsunk tehát bele életművébe, azon belül is a filmjei meglehetősen mozgalmas világába.

Kálmán színészcsaládba született, így apjához, nagyapjához és dédapjához (sőt, későbbi fiához és unokájához is) méltón szintén színésznek kezdett tanulni. Mint hamar kiderült, Latabár remek táncos-komikus volt, ami pályája folyamát innentől drasztikusan megharátozta. Első komolyabb szerepét a Fővárosi Operettszínházban kapta; ’45-től haláláig folyamatosan vissza is tért ide játszani. Már ekkor

kialakította a megunhatatlan Latabár-karaktert: a bohókás, szerencsétlen, de magát komolynak beállító kisembert.

Nem voltak ezek kiemelkedő avagy megosztó szerepek, hisz egyetlen céljuk a közönség megnevettetése volt, amit Kálmán mint képességet sosem veszített el. Ez a fajta siker, mint sok más színész-kortársát, őt is a mozivászonig juttatta el.

Első filmszerepét 1936-ban kapta meg a Sportszerelem című vígjátékban. A film maga nem értékelhetetlen, de nem is kifejezetten ajánlott megnézésre – ám ez esetben nem is az alkotás az igazán említésre méltó, hanem a körülményei.

A Sportszerelem nem csak Latabár első találkozása a filmmel, de Rejtő Jenőé is,

aki a film forgatókönyvének alapjául szolgáló filmnovelláját írta meg. Kulcsszó itt az “alap” kifejezés, ugyanis a film producerei jelentősen átíratták a forgatókönyvet, ami miatt Rejtő be is perelte a produkciót. A perből végül nem lett semmi, a film változatlanul mehetett tovább a mozikban. Talán emiatt is olyan suta néhány helyen a Sportszerelem, annak ellenére, hogy jó pár remekül megírt Rejtő-párbeszéd van elszórva a filmben, és Latabár is bőven kap lehetőséget arra, hogy megnevettesse az akkori közönséget.

Szintén érdemes megemlíteni már csak “történelmi” jelentősége miatt is az 1937-es Fizessen, nagysád!-ot. Ez az egyetlen filmalkotás, amiben Latabár Kabos Gyulával együtt szerepelt a mozivásznon. Latabár egyelőre szintén csak mellékszerepben tűnik itt fel, és nem is mondanám kifejezetten a legjobb alakításának ezt – a korszakra jellemző hevenyészettül megírt tucatfilm-forgatókönyvek még Kabosnak és a másik színészlegendának, Jávor Pálnak se adtak sok lehetőséget a csillogásra. Az alkotást azonban fordulópontként jellemezném a magyar film történelmében, ugyanis innentől vált nyilvánvalóvá Latabár szerepe a jövőre nézve. Kabost a zsidótörvények bevezetése következtében egyre inkább elhallgattatták és visszaszorították pályáján, míg végül disszidálnia is kellett az országból. A fennálló űrt Latabár töltötte be, aki innentől rengeteg komikus szerepet kapott különböző filmvígjátékokban.

Csak kettőt emelnék ki innen, ami mindenkinek ismerősnek csenghet: az Egy bolond százat csinál (1942) és az Egy szoknya, egy nadrág (1942) című filmeket. A két filmet azért is érdemes egymás mellett említeni, mert szinte ugyanúgy le lehetne írni a szinopszisukat: Latabár valaki másnak próbálja álcázni magát, amiből persze különböző bonyodalmak alakulnak ki és okoznak egyre nagyobb felfordulást. Az első filmben egy kirúgott főpincért alakít, akit, hogy ne tessékeljenek ki korábbi munkahelyéről, álszakállban ül le egy asztalhoz, ám így gyanúsan elkezd hasonlítani a híres oroszlánvadázsra, Rod-Igor Szu-Azerew grófra. És ez még csak az első félreértés, a film valóban felér a címéhez, Latabár karaktere folyamatosan egyre több galibába keveredik.

A színész itt már bőven be tudja bizonyítani komikusi bravúrjait, a film megállás nélkül nevetteti a nézőt.

A második filmünk azt az ősöreg humorforrást használja ki, amikor egy férfi nőnek öltözik be. Ezen már valószínűleg a neandervölgyiek is nevetgéltek a barlangjaikban, ezért nem igazán nevezném az alapfelvetést “megunhatatlannak”. Latabár itt – hogy kijátsszon plátói szerelme választottjával – gazdag grófnőnek álcázza magát, hogy bebizonyítsa, mekkora szélhámos is valójában az. Az egy szoknya, egy nadrág tehát nem kifejezetten nekem való, de mentségére legyen szólva, rengeteg humoros dialógus és helyzetkomikum van a filmben, ami miatt mint nagy klasszikust érdemes lehet bárkinek megnézni.

Időközben véget ért a másik világháború, ami drasztikusan átszabta az országot, így a filmipart is. Szinte egyik pillanatról a másikra lett vége a békeidőkből áthozott vígjátékok könnyed világának. Latabár utolsó ilyen filmje, az egyébként meglehetősen szórakoztató Könnyű múzsa (1947 – Turay Ida főszereplésével) már meg sem jelenhetett – nem feltétlen azért, mert olyannyira elképesztő vagy tiltott dolgok történtek volna benne, hanem valószínűleg mert nélkülözte a már előírt ideológiai támpontokat, és emellett egy letűnt kor állapotát mutatta be.Beköszöntött tehát a szocializmus időszaka. A filmeknek innentől komoly szerepet kellett vállalnia a “nép tanításában”, ami különböző megkerülhetetlen, erőteljes üzeneteket takart, például az osztályharcról, a munkáról, a kapitalizmus-szocializmus küzdéséről.

Remek példa erre a már több mint harmincéves klasszikus operett, a Mágnás Miska feldolgozása. Az eredeti műben István meg akarja szégyeníteni arisztokrata ismerőseit azzal, hogy egyik barátját küldi be közéjük mint grófot, anélkül hogy ők azt észrevennék. Ebbe már szinte bele sem kellett írni az osztályharc-toposzt, ám a ’49-es feldolgozás rárak a helyzetre még egy lapáttal: a gonosz nemesek meg akarják akadályozni, hogy vasúti pálya készülhessen a faluba, mivel nekik az nem lenne kifizetődő – ezt a problémát próbálja itt megoldani István, azzal együtt, hogy erkölcsileg is “leszámol” a burzsoáziával. Latabár itt öccsével együtt Pixi és Mixi grófot alakítják, akik a szintén nemesnek álcázott parasztlány kezéért rivalizálnak folyamatosan egymással.

Utolsó előttiként szintén egy csoport filmet említenék meg: ezek a nagyköltségvetésű, nagy népnevelő szándékú alkotások Rákosi Mátyás hatalmának tetőpontjában készültek el.

Sokak szerint maga Rákosi írta elő ezek gyártását, mivel “szükség” volt arra, hogy megragadják a fiatalok figyelmét egy másfajta propaganda-eszközzel.

Többek között megemlítendő: a Dalolva szép az élet (1950), ami a Termelőszövetkezet kórúsáról szól, akik nem bírják, hogy a túlságosan művészi (és titokban kapitalista) ambíciókkal megáldott kórusvezető nem hagyja őket munkásdalokat énekelni, ezért a fiatalok új kart alapítanak (Latabár itt a szerencsétlen bűvészt alakítja, akinek sosem sikerülnek a trükkjei, ám töretlenül próbálkozik); aztán a sportot népszerűsítő Civil a pályán (1951), amiben Kálmán a folyamatosan hazudozó “sportembert”, Karikást játssza, aki, mint kiderül, egyik fajta testmozgáshoz sem kifejezetten ért; vagy az Ifjú szívvel (1952 – az egyik első magyar színesfilm!), ami a vasmunkások problémáiról és mindennapjairól szól, ahogy a különböző osztályok folyamatosan próbálják egymást sztahavonista módon túlszárnyalni. Latabár ebben a filmben valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kísértetiesen hasonlít Sztálinra, ám szerepében az iskola kedves, jószívá pedellusát játssza, aki szintén sosem működő trükkökkel próbálja a tanulókat szórakoztatni.

Itt sem kell kertelni, ezek az alkotások olyannyira fedetlenül proganda-termékek, hogy szinte nehéz filmekként emlegetni őket.

Már a korban is nehéz lett volna olyannyira agymosott embert elképzelni, aki komolyan vette volna mindazt, amit a vásznon látott,

ám a humorral átitatott, látszólag komoly problémákat tárgyaló témák valószínűleg sok fiatalt értek el az ideológiai üzeneteivel. Ma már azonban kérdés nélkül átmorfolódtak ezek a filmek olyan vígjátékokká, ahol leginkább a komoly részeken kezd el a néző nevetni. Emellett és a Latabár megunhatatlan komikus szerencsétlenkedése mellett persze mindegyikben van szerelmi szál és alapvető tanulságok különböző mindennapi problémákról, ezek miatt is képesek kortalanságukat megőrizni ezek az alkotások.

Nem csak Latabár közös mindhárom filmben, hanem az is, hogy a főszerepeket a fiatalon elhunyt Soós Imre alakítja. Igaz ez következő filmünkre is, ami talán az egyik legnagyobb magyar vígjáték: Az állami áruház (1952). Ez minden kétséget kizáróan egy tökéletes terméke a szocialista filmiparnak. A már említett szándék nélküli, a propagandisztikus vonásokból adódó humor mellett a film rendkívül izgalmas, románcjelenetek ez esetben magának Latabárnak is kijárnak, fülbemászó minden zenés betét, ezenkívül feltűnik és remek jelenetet kap a korszak majdhogynem összes fontos színésze is. Filmtörténetileg, élvezet szempontjából egyaránt érdemes megnézni, ha eddig kihagytad volna.

Sztálin halála után Magyarország is megpróbálta enyhíteni a rendszert, így a különböző propaganda-iparágakat is – például az Ifjú szívvel egy évvel később aligha készülhetett volna el az erős sztálinista vonásai miatt.

Persze ez nem jelentette azt, hogy innentől teljesen szabad műfaj lenne a filmgyártás

– a propaganda sokáig szerves része maradt a filmjeinknek, az csak szépen lassan halványult el az évek alatt. Latabár sem vesztette el munkáját, bár sok örök klasszikusban ezek után nem nagyon szerepelt. Legutolsó komoly mozifilmes szerepe, az Irány Mexikó! (1968) nem igazán méltó elbúcsúzás a színészlegendától; összeszedetlen, sok helyen idegőrlő, nagyrészt humormentes alkotás, nem ajánlom senkinek. Latabár egészségügyi helyzete ekkor egyre rosszabbra fordult cukorbetegsége és a folyamatos szereplés miatti megterhelés miatt, míg végül 1970-ben el is hunyt.

Emléke azonban mindaddig velünk él, amíg filmjeit és szerepeit jókedvvel emlegetjük. Én itt felsoroltam hideget-meleget, azonban ha nektek van kedvenc alakításotok tőle, mindenképp írjátok le ide kommentben!

Szeretnénk jobban megismerni olvasóinkat, ezért kérünk Titeket, hogy az alábbi kérdőívre adott válaszaitokkal segítsétek további munkánkat. A kitöltés névtelenül zajlik és mindössze néhány percet vesz igénybe. Köszönjük, hogy időt szánsz rá!