Vajon mennyit ér Harley Quinn, miután Joker, aki lényegében felépítette és saját képére formálta őt, elhagyja? A női harlequinek fő (és egyetlen) feladata, hogy párját és egyben mesterét kiszolgálja. De vajon mi történik, ha ez a mester kilép a képből, magára hagyva az addig kizárólag érte élő nőt? Mit tehet ilyenkor Harley Quinn, a harlequinek „mintapéldánya”?

A Ragadozó madarakat Harley Quinn főszereplése ellenére sem érdemes a Suicide Squad folytatásának tekinteni. Ugyanakkor Margot Robbie-nak lehetősége nyílt a szépítésre – még ha feledtetni nem is volt képes a 2016-os DC-tévedés óriási katyvaszát, legalább röhögött egy jót magán. A Deadpool-ra hajazó képregényfilm paródia üdítően tálalta a valójában eléggé kiforgatott, szélsőséges, ma divatos látszatfeminista-felfogást, úgymint: minden férfi szemét, a nők csak magukra számíthatnak, illetve hogy párkapcsolatban a nő nem lehet független, csakis egy elnyomott, a párja nélkül semmit nem érő valaki. Ez a feminista felfogás kissé tévútra visz, hiszen a szó eredeti jelentése és a férfigyűlölet közé csaknem kellene egyenlőségjelet tenni.

Harley Quinn tehát a Joker utáni időket követően kénytelen lesz a saját lábára állni, és ahogyan ő fogalmazott, egy új Harley-t, egy új identitást felépíteni – itt egyszerre játszik a klasszikus „női újjászületés” tipikus eszközeivel (tükör előtt állva, elszántan levágja a haját) és azok kifigurázásával (rögtön utána el is sírja magát). Plusz pont jár érte, hogy Harley nem a megszokott példaképszerű, tévedhetetlen szuperhősnőt alakítja, akinél azt érezzük, bármit is tesz, csak jól sülhet el. Épp ellenkezőleg: mindig kell mellé valaki, aki kimenti az életveszélyes szituációkból, amelyekbe saját forrófejűségének és komolytalanságának köszönhetően került bele. Egészen a film végéig ezt látjuk, így tehát – bár Harley megtanul Joker nélkül élni – valódi függetlenné válást vagy jellemfejlődést nem látunk.

Azonban csekély azok száma, akik a szuperhős/képregényfilmekhez azért fognak hozzá, mert mély tartalomra és annak összetett elemezgetésére vágynak. Tehát ha nem várunk túl sokat a mondanivalótól – például hogy a feminizmus hiteles oktatóvideója lesz -, csak hátradőlünk és élvezzük, ahogy az 50 kilós nők egymaguk szétrúgják a 9-10 főből álló kigyúrt, fegyveres bérgyilkosbanda minden porcikáját, és közben még jókat is tudunk nevetni az odavetett, gyakran szarkasztikus humorfoszlányokon, akkor a Ragadozó madarak (főleg az Öngyilkos osztag után) nem fog csalódást okozni.

És bár tudjuk, hogy a stáblistarobbantó szereplőgárda sem garancia a tökéletességhez, azért amint megjelenik Ewan McGregor a színen, érezzük, hogy itt nagy baj már nem lehet. A színész Fekete maszk szerepében brillírozik, és sokkal jobban áll neki a ripacskodó pszichopata szerepkör, mint az Öngyilkos osztagon nagyot bukó Jared Letonak, akit még az eltúlzott design és az inkább kellemetlenül, mintsem zseniálisan őrült kacajok sem tudtak hitelesen őrültté tenni. A Ragadozó madaraknak így kifejezetten jót tett Joker hiánya, hogy egy új, jelen történetben sokkal jobban működő főgonoszt vonultasson fel.

Margot Robbie és Ewan McGregor, ahogyan arra számítani is lehetett, elvitte a showt, de persze nincsen feminista film ’girl power’ nélkül, így Robbie maga köré gyűjtött egy halom nőt (akik, mint mondtam, kivétel nélkül képesek leteríteni a világ összes képzett harcosát), úgymint Jurnee Smollett (Underground), Mary Elizabeth Winstead (Scott Pilgrim a világ ellen, Gemini Man), Rosie Perez (Ananász Expressz, Különleges indíték) és a 13 éves Ella Jay Basco. A Ragadozó madarak mellett pedig a rendező (Cathy Yant) és a forgatókönyvíró (Christina Hodson) is nő, a producer pedig maga Margot Robbie.

A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) egy kellemes, de nem mondhatni, hogy még sosem látott meglepetés. A „Deadpool női verziója” szórakoztató, még befogadhatóan őrült film néhány jó ötlettel megfűszerezve és két kifogástalan színészi játékkal a főszerepben – ennél sokkal többet nem nyújt, de legalább nem is ígér.