A 90-es évek kölykeinek egyik legmeghatározóbb akció élménye volt a Robotzsaru sorozat, mely aztán egy kosárnyi mellékvágányban kicsúcsosodva örvendeztette a lurkókat. Volt itt TV sorozat, animációs sorozat, na meg persze videojátékok is. Nyilván, ki ne akart volna a félig robot, félig ember szuperzsaru bőrébe bújni és igazságot osztani a disztópikus cyberpunk Detroit utcáin. És bár voltak bőven próbálkozások a videojátékos vonalon, igazán mély nyomot talán egyik sem hagyott, vagy a történet, vagy a sztori, vagy a megvalósítás hiányosságai miatt. Ezt az űrt próbálta betölteni a 2023-as Rogue City, mely egy teljesen úgy sztorit hivatott elmesélni.

A lengyel illetőségű Teyon igen kemény fába vágta a fejszéjét, hiszen valljuk be, a RoboCop franchise tüze már eléggé leégett és habár a mai napig vannak lelkes rajongók, jómagamat beleértve, már messze nem akkora dolog Alex Murphy kalandja, mint az huszonöt-harminc éve volt. Nem csoda, hogy a 2014-es mozis reboot sosem kapott szárnyra…pedig nem volt az rossz. Akárhogy is, nagyot kellett virítani, nem lehetett ez az ismételt felélesztés egy egyszerű cashgrab, mert akkor máglyára kerültek volna. És a Nacon, mint kiadó renoméja sem feltétlenül volt garancia. Nos, azt már elöljáróban el tudom mondani, hogy bár a Rogue City nem egy tökéletes alkotás, de amennyire tudta, mindenki odatette magát.

Külön dicséret illeti a bandát, hogy nem csak fogták és feldolgozták valamelyik film történetét, hanem fogták magukat és írtak egy teljesen új Robotzsaru sztorit, amire rá tudták húzni az elképzeléseiket. Csodát nem kell várni, a filmeket sem a feltétlenül a történetükért szerettük, de a B-kategóriás cyberpunk történetet tökéletesen hozza. Értsd tehát: a világot nem váltja meg, de szórakoztató. A sztori szerint a második és harmadik film között járunk. Az OCP továbbra is gennyláda, a nuke nevű drog továbbra is szedi áldozatait, a bűn továbbra is terrorban tartja a lakosságot és bandák nyíltan háborúban állnak egymással és a rendőrséggel, akiket az őket “ birtokló” OCP megpróbál teljesen ellehetetleníteni. Ha ez nem lenne elég, akkor pedig megjelenik egy teljesen új, önjelölt bűnvezér, akit mindenki csak “New Guy”-ként emleget.

Sokkal többet nem érdemes elmondani, mert a sztori elég kiszámítható és ha még nem toltátok, nem akarok semmi poént lelőni. Természetesen a sztori második felében van egy-két csavar, ráadásul az egyikre nem is számítottam. Szóval összességében nincs itt gond. Külön öröm, hogy a Rogue City történetében is nagy hangsúlyt fektettek az eredeti filmek olyan morális és társadalmi kérdéseire, hogy vajon helyes-e egy lényegében halott embert egy fém testbe zárva életben tartani, hogy kísérletezzünk rajta, hogy mitől lesz valaki ember, hogy hol vannak az emberség határai, mik határoznak meg minket. Nagyon jól átvették a filmekből Alex Murphy öntudattal kapcsolatos problémáit és kérdéseit is. Megtartották a véletlenszerűen előugró emlékeket emberi életéből, melyek befolyásolják a gépi oldalának működését is. És ezt mind nagyon szépen beleépítették a történetbe és bizonyos fokig a játékmenetbe is.

De hogyan is? Nos, kezdjük ott, hogy minden küldetés után visszakerülünk az őrsre, ahol Alex egy műszaki és mentális kiértékelésben részesül. Ennek egyik része csak a parasztvakítás, hogy a küldetés közben elvégzett mellékes teendők és fő célok közül mit, mennyit és hogyan teljesítettünk és ez alapján XP-ban részesülhessünk. A másik fele azonban valóban izgalmas. Minden egyes küldetés után elbeszélgethetünk egy pszichiáterrel, amiben választhatunk, hogy az általunk alakított Murphy mit gondol magáról, a világról, hogyan tekint magára. Szerintem már csak ezért is érdemes lehet többször kijátszani a játékot.

Ha már a beszélgetés szóba jött. Külön öröm volt számomra a befolyás rendszer bevezetése a játékba. Alex cselekedetei, ahogy és amit mond az embereknek hatással van a világra és a fontosabb mellékszereplőkre, aminek hatására a világ is változik eseményről eseményre, vagy éppen befolyásolni tudja a befejezést. Nem kell itt Mass Effect 2 szintű mélységű dolgokra gondolni itt, de szórakoztató apróságokról van szó, amik mindenképp dobnak a játékélményen és az újrajátszhatóságon. A legnagyobb poén ezek közül számomra amúgy a legapróbb kis baromság, mégpedig az, hogy jártunkban-keltünkben belebotlunk apróbb szabálysértésekbe, ahol Murphy dönthet, hogy csak figyelmezteti-e a delikvenst, vagy ténylegesen meg is bünteti. A döntés pedig hatással van a lakosság véleményére. Zseniális.

Előrehaladásunk egyébként különböző módokon valósul meg. Egyrészről ott vannak a fő sztoriküldetések, amik nagyrészt lineáris, de kifejezetten ötletesen felépített és izgalmasan kivitelezett pályákon tolhatunk végig. Ezek alkotják a játék sava-borsát, egyértelműen. A jó hír, hogy ezek a küldetések kifejezetten változatos helyszíneket sorakoztatnak fel, szóval unni nem fogjuk őket. A főbb küldetések között egyrészt visszakerülünk az őrsre, ahol például Alex rendőrtársainak segíthetünk csip-csup ügyekben, másrészről pedig bejárhatjuk Detroit belvárosának egy pár utcányi szegletét. Ezen az aprócska nyílt térképen jönnek szembe velünk a mellékküldetések, ami legyen hobók megbírságolása, drogdílerek kézre kerítése, vagy egy néni macskájának előkerítése, de akár egy parkolócédula kiosztása is. Szerintem az egész világ nagyon hangulatosra sikeredett és kifejezetten móka bármelyik mapon játszani.

A Teyon munkatársai természetesen nem akartak lemaradni a mai trendektől sem, így mint minden mai játékban, így a Rogue City-ben is megtalálhatóak olyan szerepjátékos elemek – a választható dialógusokon túl – mint a karakterfejlődés és a felszerelésünk fejlesztgetése. Nagy csodát persze itt sem kell várni. Az értékelés során szerzett XP, tapasztalati pontokra váltódik, amiket aztán egy teljesen egyszerű, sávos attribútum listán oszthatunk el. Az életerő, páncél, fegyversebzés alaptriumvirátuson túl fejleszthetjük Alex reflexeit (Focus – lényegében egy bullet time), meggyőzőképességét, műszaki képzettségét, és így tovább. Az elköltött pontok után kisebb mértékben nő a csoporthoz köthető képesség, illetve kellő pont elköltése mellett, három nagyobb bónuszt is begyűjthetünk – például, a kisebb kaliberű lövedékek lepattannak Alex páncéljáról, ha kellően magas szinten van az Armor.

Alex hű társát az Auto 9 nevezetű pisztolyt is szétberhelhetjük, úgy nevezett chipekkel. Ez egy külön kis minijáték, ami minden csak nem ötletes, de legalább az így elnyerhető extrák elég sokat tudnak hozzáadni a gunplay-hez és mindenki kedve szerint alakíthatja a fegyverét. Természetesen a nyomozós elemek sem maradhatnak ki a játékból, elvégre ezért Robotzsaru a főszereplő ugyebár. Beszkenneljük a környéket, nyomokat elemzünk, követjük őket és mehet a buli. Ismét, semmi olyat nem kell várni, amit nem láttunk már ezerszer. De nem ez a lényeg, mert a fejlesztők baromi jól használják fel ezeket a sablonokat és jól ráéreztek mit és hogyan kell adagolni.

Ha már adagolás…már elég ideje húzom, hogy arról beszéljek, amiért mindenki itt van. PERSZE, hogy a gunplay! Hát mi másért akarnál egy Robotzsaru játékkal játszani. Nos, hölgyeim és uraim, jelenthetem, ezen a fronton baromi élvezetes a Rogue City. Nincsenek flancos feature-ök, mindenféle csilli-villi rendszer. Alex becammog egy szobába, a vizor kijelöli a célpontokat, mi pedig szépen sorjában sza….akarom mondani szétlövünk mindenkit. Egyszerű és nagyszerű. Konkrétan minden gyerekkori álmunk megvalósul. Imádtam ahogy arra is figyeltek, hogy Robotzsaru valóban lassan, nehézkesen mozog. Itt nem fogunk becsúszni, nem fogunk fedezékről fedezékre ugrálni. Itt csak a nyers erő számít. Igen, a mesterséges intelligencia buta,mint a segg és mindezt létszámmal kompenzálja. De higgyétek el, hatalmas buli robbanások, Alex páncéljáról lepattogó lövedékek, káromkodás és egyéb nyalánkság közepette szitává lőni a rossz arcúakat…majd meghallani az ikonikus “Thank you for your co-operation” mondatot.

Ha már itt tartunk, Alex hangját nem más, mint A Peter Weller szolgáltatja. Ugyanaz az ember, aki a filmekben is alakította. Na ez a menő! Nyilván Oscar-gyanús alakítást nem lehet várni egy kiborgot alakítva, de ismét az ő hangján hallani megszólalni a karaktert, számomra libabőr volt. Sajnos a többi szinkronszínész eléggé vegyes munkát végzett. Van egy-egy lelkesebb közöttük, főleg a fontosabb karaktereket alakítók, akik tényleg odateszik magukat. De mellékesebb figurák elég unott módon olvassák fel a szöveget. De Peter Weller a Robotzsaru, érted ember!? A hanganyag egyébként pazar. A fegyverek, a robbanások, az effektek mind patentül a helyükön vannak és rengeteget hozzáadnak az élményhez. Ahogy zenében sem lehet okunk a panaszra, elég jól sikerült elcsípni a hangulatot az aláfestő zenékkel. És amikor egy-egy grandiózusabb jelenet alatt megszólalnak a klasszikus dallamok…hirtelen mindenki egy fém testbe zárt emberi tudat szeretne lenni egy hatalmas pisztollyal a kezében.

A mögöttes technológiáért az Unreal Engine 5 felel egyébként. Nos, ez néhol meg is látszik, néhol meg hitetlenkedünk. A világ megjelenítése néhol konkrétan gyönyörű, az utcán lévő tócsák, a zavargások közepette lángoló város, a robbanások, mind fantasztikusak. Ami pedig nem az, az minimum hangulatosan néz ki. Ahol viszont szó érheti a ház elejét, azok a karaktermodellek. Nem csak a személyek, de az autók, a robotok is elnagyoltak tudnak lenni, darabos animációkkal. Nyilván Robotzsaru zseniálisan fest, az átvezetők fantasztikusak, de játék közben néha furcsán tudnak kinézni a karakterek. Cserébe viszont szinte semmilyen buggal nem találkoztam. Talán egyszer kellett újratöltenem egy ellenőrzőpontot, mert nem triggerelt a script. Valljuk be, ez a mai játékok 90%-ánál jobb teljesítmény.

A RoboCop: Rogue City messze nem tökéletes játék. De van egy érzésem, hogy nem is akar az lenni. Sőt, jobbat mondok, nem is kell annak lennie! A Rogue City egy olyan “jó iparosmunka” szintű játék, ami a hangulatával, a nosztalgiafaktorral és a szórakoztatási értékével fog megfogni, nem pedig a mély történettel, a forradalmi mechanikákkal, vagy csilliárdos költségvetéssel. És tényleg nem is kell! Ez az amit napjainkban sok játék elfelejt, hogy néha…gyakran, elég csak jól szórakoznia az embernek. Ha Robotzsaru rajongó vagy, vagy ha imádod a klasszikus FPS-eket, ne hagyd ki a Rogue City-t.