Én ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek a gyerekkorát erősen meghatározták a keleti, vagy azokból merítő nyugati harcművész filmek. Az erő és a spiritualizmus keveréke, na meg persze a látványosan megkoreografált harcjelenetek – he életszerűek voltak, ha nem – sokunkat elvarázsoltak és nem egy, nem kettő gyerekcsapat próbálta meg utánozni a képernyőn látott mozdulatokat. Néhányuk persze tényleg elkezdett harcművészetekkel foglalkozni és mára talán elmondhatja magáról, le tudja utánozni régi kedvenceit, sokan azonban maradtak a képernyőnél és vagy filmeken, vagy éppen videojátékokon keresztül igyekszik átélni a gyerekkori varázslatot. És habár a mainstream videojátékok között viszonylag ritka az igazán jó harcművészeti témájú játék, de 2022 elején egy kis indie csapat, a Sloclap olyan játékkal gazdagította a könyvtárunkat, amire mindannyian elégedetten csettinthettünk. Cikkünk témája nem más, mint ez a játék – a Sifu.

A Sifu már felütésében is egy klasszikus témával dolgozik. Hősünk, a névtelen fiatal harcművész gyerekkora traumatikus eseményét igyekszik megbosszulni. A prológusban ugyanis végignézhetjük, ahogy apja, a híres kung-fu mester egykori tanítványai úgy döntenek, hogy meggyilkolják egykori mentorukat, mindezt, miért is ne, a kisfia szeme láttára. Karakterünk az azóta eltelt éveket kőkemény tréninggel töltötte és most, a játék kezdetekor húsz évesen (ennek jelentősége van), úgy döntött, eljött az idő, hogy utolérje a sors apja egykori tanítványait. Ennek megfelelően egy jó öreg nyomozótáblán követi nyomon, hogy kiről éppen mit tud. A játék célja pedig, hogy egy napon belül megtaláljuk és legyőzzük mind az öt elkövetőt. Ennek megfelelően a játék nem kimondottan hosszú, de higgyétek el, annál élvezetesebb.

Oké-oké, ez eddig nem valami eredeti és kérdezhetnétek, mit hoz a Sifu az asztalra amitől érdemes vele játszani? Nos…konkrétan minden mást! A történethez kapcsolódóan érdemes szót említeni a játék egyik legegyedibb mechanikájáról, a „halálról”. Hősünk egy mágikus talizmán hatására nem hal meg véglegesen, hanem minden egyes „bukás” után idősödik és folytathatja kalandját. Természetesen arra is van lehetőségünk, hogy feldobva a pacskert újrakezdjük az adott pályát, bízva abban, hogy jobbak leszünk a következő körben. Tudom, hogy ez eddig csak gimmicknek tűnik, de van mögötte logika. Ahogy karakterünk öregszik, úgy csökken az életereje. Cserébe viszont ezzel megegyező mértékben növekszik a sebzése is. Így dönthetünk, mi fontosabb számunkra, ráadásul némi taktikázásra is lehetőséget ad. Egyértelműen karakterünk fizimiskája és animációi is megváltoznak a korának megfelelően.

Na, de folytassuk a lényeggel, amiért mindannyian itt vagytok, a bunyóval. Ó anyám, hát erről lehet ódákat zengeni. Utoljára ilyen jól csak a Sleeping Dogs-ban élveztem a kézitusát és szerintem a Sifu még arra is rátesz egy lapáttal. Kezdjük ott, hogy a Sloclap összefogott egy francia kung-fu mesterrel, akinek segítségével százötvennél is több mozdulatot digitalizáltak be. Ennek köszönhetően a játék mozdulatai egytől-egyig valóságosnak hatnak. Majd mindezt beleillesztették egy olyan fluid harcrendszerbe, amihez foghatót én még nem nagyon láttam. És a rendszer az első pillanattól megfog. De előre szólok, piszok nehéz! Voltak részek, amiken órákon át nem tudtam továbbjutni, mert csak nem sikerült időben blokkolni, kitérni vagy társai. Anyáztam, morogtam, de életemben először nem azt mondtam, hogy a játék kenje a hajára, hanem folytattam, mert annyira élveztem.

Ahhoz, hogy érvényesüljünk rengeteg gyakorlásra lesz szükség és egy elég komoly kontroller/billentyűakrobatikai készségre, ugyanis a különböző támadástípusokat (light és heavy) kell kombinálnunk a mozgásirányokkal, és így tudunk kicsikarni alapvető mozdulatokat, vagy éppen ezeket egymásutánba fűzve, komolyabb kombókat. Ahogy haladunk előre a játékban, speciális, fókuszért felhasználható speciális képességeket is magunkévá tehetünk némi XP-ért cserébe. Ezek extra sebzést, vagy akár azonnali KO-t is eredményezhetnek, de minden halállal elvesznek…hacsak nem áldozunk rá annyi XP-t, hogy elérjük a permanens szintjüket. Érdemes is minél változatosabbá tenni a repertoárunkat, mert a tucatnyi különböző ellenféltípusnak mind más és más a gyengéje, amolyan kő-papír-olló szerű rendszerben. Így arra esélyünk sincs, hogy elkényelmesedve egy taktikával, ugyanazokat a kombókat püfölve vigyük végig a játékot.

Ahogy már említettem, a harc piszok nehéz tud lenni. Ha többen körbevesznek minket, akkor csakhamar még a legegyszerűbb ellenfelek is földre tudják küldeni hősünket. Éppen ezért jól meg kell figyelni a támadási sémákat és kidolgozni a megfelelő ellenszert. A harc alapvetően mindenkinél úgy működik, hogy előbb meg kell törnünk a védelmüket, ami után tényleges sebzést tudunk bevonni. Ezt elérhetjük egyszerű püföléssel, jól irányzott hárítással, vagy kitéréssel is. Igazán jól időzítve pedig akár úgy nevezett “büntető” támadásokat is bevihetünk, amivel extra sebzést vihetünk be. Természetesen ezek a módosítók ránk is érvényesek, szóval óvatosan kell bánni a vagdalkozással. A Sifu filozófiája, hogy a legjobb támadás a védelem, ezért nagyon jól kell időzítenünk és nagyon pontosnak kell lennünk. De amikor végre rájövünk a megoldásra, az nagyon kielégítő tud lenni.

Egyébiránt egy rakás fegyvert és tereptárgyat is a kezünkbe ragadhatunk, amivel némi pluszt vihetünk támadásaink mögé. Pengék, botok, de akár egyszerű sörösüvegek vagy villanykörték is kezünk ügyébe kerülhetnek. Sőt, egyes tereptárgyakt (például székeket) is ellenfeleink felé rúghatunk, azokkal akár kibillentve őket az egyensúlyukból. Földre küldeni őket kifejezetten hasznos is tud lenni, mert ilyenkor szinte teljesen védtelenek. Természetesen az ellenünk felsorakozó NPC-k sem restek ugyanezekkel az eszközökkel élni, de aggodalomra semmi ok, van lehetőség lefegyverezni őket.  Extra tevékenységként amúgy mindenféle kihívásokat is teljesíthetünk a pályákon, vagy az eldugott oltároknál áldozva permanens buffokat szerezhetünk meg magunknak, mint az extra fókusz csík, magasabb fegyversebzés, vagy éppen öt év fiatalodást.

Amiről még mindenképp meg kell emlékeznünk az a világépítés és hangulatteremtés. A Sifu nem fogja megizzasztani a videokártyákat a rajzfilmes, képregényes stílusával, de a képi világa, a művészeti dizájn az egészen egyszerűen gyönyörű. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem vagyok ennek a stílusnak rajongója, de engem teljesen elvarázsolt. Imádtam első pillanattól az utolsóig és nem egyszer volt, hogy csak megálltam bámészkodni. A zene is zseniális a maga nemében, bár nem azért, mert feltenném a legjobb videojáték zenés listára, pusztán csak azért, mert annyira megalapoz a játék hangulatának. A hangulatnak, ami ismételten tökéletesen adózik a régi harcművész filmek oltárán. Bárki, aki rajongott ezekért, azonnal otthon fogja érezni magát. Ráadásul a játék stabilan, technológiai problémáktól mentesen fut. Ez a nem semmi!

Összegezve, a Sifu tökéletes példája annak, hogy miért releváns az indie játékipar és miért kell igenis odafigyelnünk ezekre a cégekre és támogatnunk őket. Nem kell csilliárdokat költeni grafikus motor, marketingre, nem kellenek szár zeneszerzők, hollywoodi sztárocskák. Csak egy jó koncepció, minőségi megvalósítás, és nagybetűs szórakoztatás. Igen, nem két-három-négyszáz órás kérdőjelpipálós grindhalmaz, nincsen ezer négyzetkilométeres térkép. De őszintén, amíg ilyen jó játszani vele, nem is kell. Szaladjatok kipróbálni. Most!