Nehéz kritikát írni ilyen évad után, hiszen rengeteg dolog történt az elmúlt 10 hét alatt, amikről beszélnünk kell. Nem hittem volna, hogy a Trónok harca ilyen mélységeket is képes ábrázolni, ami egyszerre volt a történet szempontjából is forradalmi, valamint most már ténylegesen kijelenthetjük, hogy jelenleg George R. R. Martin szerelemgyerekének adaptációja a sorozatkészítés csúcsa. A tovább után spoileresen folytatom az évadértékelést, ami bár nem lesz könnyű, de megbirkózok vele.
Múlt héten, vasárnap érkezett meg a 666. lájk a facebook oldalunkra és gondoltunk egy merészet, hogy szenteljünk ennek az alkalomnak egy kicsit nagyobb hypeot. Szerkesztőségen belül különböző javaslatok érkeztek, hogy miként állítsunk egy cikkben örök emléket ennek, aminek az lett a következménye, hogy szinte egybehangzóan az 1976-os Ómen legyen a kiváltságos film, aminek mind történetében aktívan részt vesz a rettegett szám, mind pedig minőségében is illik az oldal profiljába. Bár nem rajongok a horrorokért, de a minőségi alkotásokért és a kihívásokért annál inkább, így rábólintottam.
Sokan a Polgárháborút várták ebben a hónapban vagy éppen a Warcraft mozit, engem mégis az Apokalipszis premierje izgatott a legjobban. Vajon sikerült Singernek méltó módon lezárni a trilógiát? Képes volt arra, hogy folytassa azt a remek történetet, amit Az eljövendő múlt napjaiban elkezdett, vagy pusztán érdektelen látványfilmet készített? Gyertek, és éljétek át az Apokalipszist!
Múlt hét szerdán hatalmas élményben lehetett részese annak, aki jegyet váltott a Papp László Budapest Sportarénába, ugyanis Hans Zimmer látogatott el egy koncert erejéig kis hazánkba. Mivel szerzőtársaim egy részével részt vehettünk ezen a csodán, úgy gondoltuk, hogy megosztjuk a kedvencünkkel való találkozás élményét, ami 5 nap elteltével is bizonyos, hogy egész hátralevő életünkben velünk marad.
Mikor először megláttam a Hurok előzetesét, szinte szó szerint eldobtam az agyam, mert nem hittem, hogy egy magyar film beharangozóját látom. Amikor 2 hete csütörtökön megjelentek az első kritikák, nagyon csalódott voltam, mert nem zengtek róla ódákat, pedig az előzetesben látottak és a történet ismeretének birtokában én csak jóra számítottam. Már éppen lemondtam volna a film megtekintéséről, amikor egyik ismerősöm kiírását olvasva nagyon fellelkesültem, és elhatároztam, hogy ha esik, ha fúj, én bizony megnézem. Még egy interjút is olvastam a rendezővel, ami után borítékolható volt, hogy nekem igenis tetszeni fog a Hurok.
Véget ért a várakozás és újra felcsendült a milliók által imádott opening, mely sokunkban a remény szikráját is újra lángra lobbantja. Vajon a rengeteg balszerencse jóra fordul végre, vagy még rosszabb vár ránk az elkövetkező szezonban? Erre a kérdésre sajnos még nem tudok válaszolni, mert én is veletek együtt bizakodok, hogy végre valahára valami örömteli is történjen Westeros és Essos szövevényes világában. De ne is latolgassuk a különféle ötleteket, s ne készítsük el fejben a milliomodik hipotézist a jövőre tekintve, hanem inkább nézzük meg, hogy mi is volt a pilotban.
Mikor először hallottam a Hardcore Henryről, leesett az állam, hogy egy teljes egészében FPS nézetű filmet kapunk. Már maga az ötlet megfogott, hogy 2016-ban van új a nap alatt filmkészítés terén, és ez teljesen lenyűgözött, hiszen eddig ilyet még tényleg nem láthattunk. A történeten és a szereplőkön kívül egy egészen szokatlan dolgon csavart a rendező, Ilya Naishuller, mégpedig azon, hogy az operatőri munkát teljes egészében főszereplőjére bízta. Ez mind szép és jó, de vajon maga a film több lett egy vászonra adaptált lövöldénél?
Régóta vágytam arra, hogy megnézhessem a sokak által dicsért Harcosok klubját, ami Chuck Palahniuk azonos című könyvének adaptált változata. Sajnos csalódnom kellett Fincher rendezésében, ugyanis a cselekmény teljesen logikátlannak, a karakterek egysíkúnak és üresnek bizonyultak. Hogy mégis miért lett ennyire gyenge a film, az a tovább után kiderül.
Múlt év közepén teljesen véletlenül futottam bele a Turbo Kid előzetesébe, ami akkor elég szokatlan képi világával azonnal elhintette bennem a kíváncsiság magvát. Amint elérhetővé vált a világhálón, már be is szereztem és egy jó ideig várt arra, hogy végre belevessem magam a poszt-apokaliptikus világába, amit a készítők egy meglehetősen furcsa akció-, vígjátékszerű köntösbe bújtattak, s mindezt nyakon öntötték rengeteg brutalitással. Bizony, a film nem finomkodik és olyan mértékű lágy eleganciával láthatjuk a szanaszét fröcskölő vért, hogy az bizarr módon még nevetést is kiválthat belőlünk.
Már az első ízelítők napvilágra kerülésekor felfigyeltem a Bakelitre, és a Scorsese-Jagger duó csak fokozta ezt az izgalmat, így hát érdeklődve vetettem bele magam a pilotba és vártam a csodát, amit az előzetes ígért. Na meg az előzetesek alatt hallható eszméletlen zene is vonzott, valamint nálam is a rock volt az a műfaj, ami elindított mértéktelen zene iránti éhezésem útján.
