Film

Az Antikrisztus rottweilerjei ugatnak

Múlt héten, vasárnap érkezett meg a 666. lájk a facebook oldalunkra és gondoltunk egy merészet, hogy szenteljünk ennek az alkalomnak egy kicsit nagyobb hypeot. Szerkesztőségen belül különböző javaslatok érkeztek, hogy miként állítsunk egy cikkben örök emléket ennek, aminek az lett a következménye, hogy szinte egybehangzóan az 1976-os Ómen legyen a kiváltságos film, aminek mind történetében aktívan részt vesz a rettegett szám, mind pedig minőségében is illik az oldal profiljába. Bár nem rajongok a horrorokért, de a minőségi alkotásokért és a kihívásokért annál inkább, így rábólintottam. 

the-omen-4e0f8dbf4d61b_hires.jpg

Nem mondanám azt, hogy túl sok minőségi horrort láttam az elmúlt években, ami azért is igaz, mert ez a zsáner egyre jobban kezd kifordulni magából és a zsigeri félelemkeltés helyett a képernyőn látható vérfröcsögés, a leszakadó végtagok, a fordított kereszt és a vallás már-már vígjátékszerűen tűnik fel a mai „horrorok” közel 100%-ban. A modern világ fantáziátlansága talán ebbe a műfajba rondított bele a legjobban. De hagyjuk is a hibakeresést inkább gyertek velem, hadd prédikáljak Damienről.

A történet szerint Robert Thorn, az USA római nagykövet apasága nem indul túl jól, mivel felesége halott gyermeknek adott életet. Egy pap győzködése hatására teljes kétségbeesésében szembemegy az örökbefogadás gondolatával és vér szerinti gyerekeként mutatja be kisfiát nejének. Telik-múlik az idő, a kis Damien boldogan él szüleivel, azonban születésnapjakor valami egészen szokatlan történik. Ez események szorosan összefüggő kapcsolatát indítja be, aminek következtében édesanyját az őrület határára sodorja és akkor még finoman fogalmaztam. Robert eközben a korábbi intő jelek ellenére kezd rájönni a dolog nyitjára, miszerint nevelt fia a testet öltött Antikrisztus. 

Az egész film legnagyobb erénye, hogy nem ordítja az arcunkba azt, hogy nekünk most rettegnünk kell, hanem finoman adagolja a félelmet így hozva a frászt a nézőre. A kezdeti zenei hangulatvilág borzongatása később a látottakban is tükröződik, gondolok itt az állatok és Damien kapcsolatára, a rottweilerek agresszív ugatására, valamint az egyház és a bibliai utalások is hozzájárulnak ahhoz, hogy ne aludjunk békésen a megnézést követő estén. Ez önmagában nem valami nagy durranás, de a rendező járatja az agyat is és egy rejtvényt is ad neked a film mellé, amin annak nézése közben és után is gondolkodhatsz. Mert nem elég végigülni ezt a bő 2 órát, hanem meg kell látni a kapcsolódási pontokat az egyes jelenetek között, hogy az utolsó képkocka után még jobban ledöbbenjünk a látottakon. 

Most jöhetne az „egyre jobban tetszik a film, de mi az ami még tudja ezt fokozni” kérdés, amire máris válaszolok. A színészek például fantasztikusak, a Thorn házaspárt alakító Gregory Peck és Lee Remick hitelesen alakítják az aggódó majd kétségbeesett szülőket, bár Peck karaktere sokkal komplexebb. Valamint a Keith Jenningst megformáló David Warner képernyőn töltött jelenetei is tökéletesen illenek az Ómenbe. Mivel ő pörgeti fel a cselekményt érthető is a karakter kidolgozottsága. Az ő és Peck közös jelenetei azok a momentumok, amik színt visznek a film végére is. A dadust megtestesítő Billie Whitelaw bár nem egy szimpatikus szereplőt játszik, mégis érezzük azt, hogy nem kis teljesítmény lehetett eljátszani az ördögi Mrs. Baylockot. Abban viszont senki sem ingathat meg, hogy a Harvey Stephens Damienje igazi gyöngyszem a horrorfilmek hátborzongató karakterei között. Gyerekszereplőtől ennyire hiteles karaktert még nem kaptam, holott Stephensnek nem lehetett könnyű dolga 6 évesen megtestesíteni egy ilyen velejéig romlott szereplőt. A zene a szokásosnak mondható, hiszen egy plusz elemként van jelen, ami inkább csak hatásfokozó. Richard Donner rendezőként apait-anyait beleadott, hiszen akkoriban elég egyedinek számító dolgokkal dobta fel a filmet. Ha valami aprócska mozzanatot nem úgy forgatott volna le, mint amit látunk a filmben, akkor nem biztos, hogy kereken 40 év után is ennyire kiemelkedne a (jelenleg) horrornak csúfolt felhozatalból. 

Mindenképp megköveteli az Ómen, hogy többször elővegyük és egymás mellé rakjuk újra és újra a cselekmény egyes elemeit. Ha ezt sikerül elérnünk akkor észrevehetjük, hogy régen a rendezők még tudták, hogy hogyan kell leizzasztani a nézőket és a színészek is lelkiismeretesen vettek részt a filmművészet akkor virágkorát élő korszaka egyik csillagának életre keltésében és nem bohóckodtak a filmipar nevetséges CGI díszletei között megijedve a több milliomodik jumpscare-től. Zárásként pedig álljon itt a Jelenések könyve 13 fejezet 18. szakasza:

Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.