Kulissza

Vártunk egy vonatra, és végre láthattuk Zimmert

Múlt hét szerdán hatalmas élményben lehetett részese annak, aki jegyet váltott a Papp László Budapest Sportarénába, ugyanis Hans Zimmer látogatott el egy koncert erejéig kis hazánkba. Mivel szerzőtársaim egy részével részt vehettünk ezen a csodán, úgy gondoltuk, hogy megosztjuk a kedvencünkkel való találkozás élményét, ami 5 nap elteltével is bizonyos, hogy egész hátralevő életünkben velünk marad.

Ik4r0s

Sosem felejtem el azt a napot, amikor egy ismerősöm révén egy rendkívüli információ birtokába jutottam, miszerint Hans Zimmer kis hazánkba jön egy koncert erejéig. Nem titok, hogy az Eredet által vált igazán a kedvencemmé, s azóta a Time életem szerves része, a sejtjeimben él minden rezdülése. Ebből gondolom rájöttetek, hogy már múlt évben eldöntöttem, ha törik, ha szakad, én ott leszek. A koncert két részre volt bontva, ami több dologban is elkülönült egymástól. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az első felében a bohókásabb, és a filmek megjelenési idejének tekintetében régebbi szerzemények voltak hallhatóak. A Miss Daisy sofőrje fokozatos építkezése során megpillantottuk a zenekart, akik Hans állandó társai a koncertek alatt, majd őket a Magyar Virtuózok főként vonósaiból és fúvósaiból álló zenészei követték, végül a Cinema Studio Choir kórusáról is „lehullott” a lepel, így emelve egy hatalmas egésszé ezt a csodálatos produkciót. A Madagaszkár és a Sherlock Holmes ugyancsak vidámabb dallamai hallatán mindenki a színpadra szegezte tekintetét, hogy lássa a mestert. Az Angyalok és démonok, A Da Vinci-kód és a fantasztikus Gladiátorban felcsendülő dalok remekül felelevenítették a filmeket, még most is a fülemben cseng a Gladiátor témája alatti ének. Az első könnycseppeket akkor morzsoltam el, amikor Lebo M. belépett a színpadra, és a mindenki számára ismerős dal éneklése közben adott pár pacsit Zimmernek, majd később menyasszonyával folytatta az éneklést. Egy csepp gyerekkor, amit az eredeti énekestől és zeneszerzőtől élőben hallhatsz, ezt az élményt pedig még A Karib-tenger kalózai sem tudták felülmúlni.

A szünet után a Tiszta románc kellemes, marimbás témájával tértünk vissza, ami egy pillanat alatt elfelejtette veled a 15 perces megszakítást. Ezt az Esőember követte, ami azt hivatott reprezentálni számunkra, hogy Zimmer nem csak Csillagok között és Sötét lovag-szerű epikus dalokat ír, illetve hogy ő se profiként kezdte. Az acélemberből az előzőekhez képest sajnos csak egy dalt hallhattunk, holott ha a film nem is számít közönség kedvencnek, a zenéje mégis zseniális. Számomra az est első fénypontjai Az őrület határán és a Csodálatos pókember Electro témája volt. Míg az első, fennkölt stílusával és a háttérbeli (kivetítve látható, effektes) megjelenítésével követelt tőlem 100%-os összpontosítást, addig az Electro a szokatlan zenei műfajával keltette fel a figyelmem. A dal előtt Zimmer megkért minket, hogy ne tekintsünk egy rossz rémálomként a filmre, hanem most inkább hegyezzük a fülünket. Az elején a sugdolózás teljesen becsapta a hallásom, mert azt hittem, hogy közben futkosnak a közönség sorai között. Itt jegyezném meg, hogy az egykor etalonnak számító Skrillex elbújhat Zimmer mellett, mert Hans olyan elektronikus zenét írt, csoda, hogy nem szakadt le az aréna teteje abban az eszméletlen zúzásban. Szinte tombolhatnékom támadt, csak azt sajnáltam, hogy ülve kellett maradnom, pedig szívem szerint ott csápoltam volna a színpad előtt. A Sötét lovag trilógiából megkaptuk Bane és Joker témáját, de előtte Zimmer elmondta, hogy mekkora zseninek tartotta Heath Ledgert, és neki ajánlotta a következő pár dalt, valamint az ezután felcsendülő Aurora-t, ami a Felemelkedés vetítése során történt tragédia nyomán keletkezett. Újabb könnyek után a háttérben megjelent kivetítve pár orgonasíp, amiből a rajongók tudták, hogy a Csillagok között fog következni, vagyis innentől kezdve már biztosak lehettünk abban, hogy a Nolan filmek zenéi lesznek a koncert záróakkordjai.

Ezután a zenekarral közösen kiállt a színpad elejére, mindenkivel lepacsizott, megtapsoltatta a kórust és a zenekart, aztán teljes sötétség borult a nézőtérre. Bár hihetetlen volt a koncert, nem akartam elhinni, hogy itt a vége, és nem hallok a kedvenc filmem zenéi közül egyet sem. Két másik szekcióval (így bontották külön az egyes ülőhelyeket) elkezdtünk dörömbölni a lábunkkal, és 5 percen keresztül tapsoltunk, mire megtört a csend. Három lámpa kezdett el minket bizonyos időközönként megvilágítani, miközben Piaf jól ismert „ébresztőjének”, a Non, je ne regrette rien-nek a sokszorosan lassított verziója volt hallható. Hirtelen megtört a csend, és elkezdődött a Dream is collapsing, én pedig megnyugodtam, hogy nem kell incepció nélkül hazamennem. Ezt követte a Mombasa csodálatos, dobokkal tarkított őrületes tempója, ami a második kedvencem az Eredet zenei albumáról. És akkor eljött a várva várt pillanat, következett a Time. Hang bennakad, lelkesedés minimálisra csökkentve, szemeket még a korábbinál is erősebben a kedvencemre szegezve figyeltem minden egyes mozzanatát, és azt, hogy hogyan épül fel a világ legszebb dala a kezdettől az utolsó billentyű leütéséig. Extázisba estem, és az adrenalin fokozatosan eljutott testem minden szegletébe, így a filmhez hasonlóan én is úgy éreztem, mintha álmodnék, bár most már tudom, hogy tényleg élőben hallhattam Zimmert.

Mikro

Azt hiszem, az igazi filmrajongónak elválaszthatatlan a film zenéje a filmtől, hisz egységben adnak egy élményt. Hans Zimmer pedig igazi kultuszt teremtett a saját maga által szerzett zenékkel. Nem volt hát kérdés, hogy részt veszek-e a budapesti koncertjén. Mivel oly sok minden más mellett a zenéhez sem értek, ezért végig az forgott a fejemben, hogy nevezhetünk-e egy Hans Zimmer koncertet komolyzenei koncertnek, nos, ez az előadás után legalább akkora kérdés maradt, mint előtte. Az ember néha tényleg úgy érezte, hogy egy rockzenei koncerten van, a zenekar néha szó szerint zúzott. Ez mondjuk nem is meglepő egy olyan palettán, ahol pörgős akciófilmek szólamai csendülnek fel.

A Csodálatos Pókember Electro témája annyira durva volt, hogy bármelyik élvonalbeli elektromos gitárral bűvészkedő, nagynevű zenekar órákat elemezhette volna. És persze ott volt az a sok klasszikus is, ahol a vonósok (amikért én megőrülök) totális előtérbe kerültek. A Karib Tenger Kalózai nagyszerű egyszemélyese volt Tina Guo varázslatos játékának, de már a koncert elején megőrült a tömeg, mikor meghallotta a Crimson Tide klasszikus motívumait, az Esőember alatt pedig szó szerint elvesztették a fejüket. A két részre osztott bő három órás koncert már-már sebészi pontossággal volt összerakva, amit az öreg Hans anekdotái, zenekar bemutatása szakított csak meg, de abban annyira személyes és szívbemarkoló pillanatok voltak, amikre nehéz lesz nem emlékezni hosszú idő múlva is. A fickó tényleg olyan volt, mintha a legjobb haverod jött volna el lejátszani egy nagyzenekari koncertet neked a hátsó szobába.

Mikor pedig Heath Ledgerről, vagy az amerikai moziban történt lövöldözésről beszélt, mindenkinek elszorult a szíve kicsit.  Egyedül amiatt nem lehetett hátsószobabeli érzésed, hogy minden monumentális volt és a hangzás levitte a hajad. Bámulatos volt a fénytechnikai is, ahogy a színekkel és megvilágítással játszottak, veszettül megteremtette a hangulatot. Nem mondom, hogy nem voltak olyan darabjai az életműnek, amit ne hiányoltak volna páran, vagy akár én, de egy percre sem mondhatom azt, hogy bármiben hiányt szenvedtünk volna. Sőt! Személy szerint életem egyik legnagyobb koncertélménye volt, tényleg, mintha egy más világba kerültem volna, az adrenalin köröket száguldott bennem minden szekció alatt. Ha azt mondom, felejthetetlen élmény volt, akkor tényleg nagyon szűkszavúan fogalmazok. Első körben azt tudom javasolni, hogy (bár nyilván nem adja vissza az élményt) érdemes megnézni pár felvételt a YouTube-on, és elmenni a lehető legközelebbi elérhető koncertjére a mesternek.

Filmnomád

Az igen sikeres és igényes filmzenék olyanok, mint egy jó opera zenéi; önmagukban, a vizuális tartalom nélkül is teljes élményt nyújtanak, és tökéletes átmenetet jelentenek a klasszikus komolyzene és a modern könnyűzene között. Korunk talán legkiemelkedőbb filmzeneszerzője, Zimmer pedig végre úgy döntött, hogy a magyar közönséget is megörvendezteti fülbemászó muzsikájával. Mindenki, aki jegyet váltott a jeles alkalomra sejtette, hogy nem mindennapi élményben lesz majd része.  A mester produkciója azonban minden képzeletet felülmúlt.

Már a koncert elején Miss Daisy sofőrje, a Sherlock Holmes és a Madagaszkár is jelezte, hogy a néző egy különleges élmény részesévé vált. Számomra viszont egyik legnagyobb kedvencemnek, a Gladiátor zenéjének felcsendülése hozta meg az igazi “hűha” faktort. Az elementáris, rockzenekarokat is megszégyenítő hangerő szinte hanyatt vágott a székben, és magam előtt láttam, amint Maximus rohamra vezeti csapatait a germán erdőben. A lábam és a testem is remegett a decibelektől, és valami instant adrenalin-bombaként hatott rám a mesteri hangosítás és a színpad fényeinek együttese.  Hihetetlen, ahogy Zimmer és csapata ennyire különböző érzelmeket képes megmozgatni, a Gladiátor csatazenéje után a főcímzene, a Now we are free teljesen ellazította az embert. Az Oroszlánkirály felcsendülése a gyermekkor nagy moziélményét idézte fel sokakban, amihez hozzájárult az eredeti énekes, Lebo M. is. Egy, talán kevésbé ismert személyes kedvencem, a Tiszta románc marimbával fűszerezett romantikus melódiája is megszólalhatott.

A koncert hangosítása és hangzása végig kifogástalan volt, ahogy a világosítás és a színpadi látványelemek is, de talán néha picit túl sok volt a stroboszkópból. A Dohnányi Zenekar által prezentált Filmharmonikusok című szimfonikus koncertekkel szemben (melyeket egyébként szintén nagyon ajánlok) a számok itt szó szerint bömböltek, akár a heavy metal.  Sokan talán örültek volna, ha a filmből vett jeleneteket vetítik fel a vászonra, de engem extatikus hangulatomban ez nem zavart. A repertoárból egyedül Az őrület határán című film zenéjét hagytam volna ki, ami véleményem szerint túl monoton és Tarr Bélás volt (a melanéz kórus viszont ütött volna). A sötét lovagból is sokkal inkább a főtémát játszottam volna el teljes egészében, mint a Joker dallamot, de a kántálós Deshi Basara mindenért kárpótolt. Főleg ebben a számban teljesedtek ki Zimmer kedvenc hangszerei, az ütősök, amik egészen az ember velejéig hatoltak ritmusukkal. Az Interstellar muzsikájával pedig a Sportaréna ténylegesen a filmzene templomává változott, ahol Zimmer celebrálta az orgonajátékot.

A pontot az i-re az Inception zenéje tette fel, legutolsó számként a Time-ot hallhattuk, melynek utolsó pár lenyomott billentyűjénél valami dermedt ámulat töltötte be a nézőteret, ahol még levegőt sem mertem venni. Az az utolsó pár lenyomott billentyű volt talán az egész koncert legdöbbenetesebb része. A koncert után hazaérve pedig én is megpörgettem azt a bizonyos búgócsigát, ami hosszas pörgés után, de végül eldőlt. Egy régi álomból végre valóság lett.