Szerző: Dr Gonzo

Film

A kapitalizmust 8 milliárdan játsszák, és mindig a nagytőke nyer – Eddington kritika

Nehéz időket élünk, tele különböző válságokkal, a fajok tömeges pusztulásától az olvasás, mint hobbi eltűnéséig a digitalizált világban. Vajon ezek a jelenségek összefüggenek egymással? És, ha igen, milyen mértékben? Közhely, hogy a művészet, jelen esetben a filmművészet reflexió az alkotó megélt valóságára, legyen szó a személyes élményeiről, vagy az adott korszak uralkodó filozófiai, politikai nézeteiről, a mindennapi ember gondolatairól és problémáiról. No persze ott vannak az olyan egységsugarú műfajok, mint a történelmi film és az életrajzi film, melyek funkciójukat tekintve dokumentaristák kell legyenek. Amire én gondoltam, hogy a Függetlenség napja vagy az Élősködők visszatükrözik azt a korszakot, amiben születtek: a hidegháború lezártát követő abbéli reményt, hogy a bolygó nemzetei az egymással való viaskodás korszakát végleg lezárván közös célokért küzdenek és a jövő mindenki számára hasonló lesz; illetve, hogy ez a jelenné vált közös jövő kifulladt, és élhetetlen, sőt, igazságtalan társadalmi viszonyokat eredményezett.

(tovább…)
Film

Túlélés magyar módra – Silent Zone kritika

Kuriózummal állunk szemben, elvégre nem gyakran adatik meg a magyar közönségnek, hogy egy jellemzően nagy költségvetésű zsáneren belül tekinthessen meg filmet magyar alkotóktól. Főleg egy klasszikus, zombi apokalipszis köré épülő mozit, márpedig a Silent Zone esetében erről beszélünk. Az angol cím sem véletlen, elvégre a film amerikai forrásokból valósult meg és angol nyelven lett leforgatva, főleg külföldi színészgárdával. A film tehát se nem műfajilag, se nem kulturálisan nem kötődik a Kárpát-medencéhez, emiatt annál figyelemre méltóbb, hogy minden sarkalatos fázisa a filmgyártásnak magyar kézen ment keresztül, a rendezéstől a vágásig. Erre érdemes büszkének lennünk, elvégre a gazdag múltra visszatekintő filmgyártásunk és mozgóképes kultúránk ettől csak sokoldalúbbá válik, ráadásul képes olyan művészek kitermelésére, akik innovatívak, és fiatalos frissességükkel felrázzák a hazai mozis kínálatot. És a külföldit, hiszen a filmet a hazai bemutató előtt számos országban láthatták a nézők (amerikai premierrel), és kifejezetten szépen termelt.

(tovább…)
Sorozat

Az utolsó paradicsomban – Válogatás Sir David Attenborough legjobb munkáiból

Az eddigi két, természetfilmet bemutató cikkemben részletesebben foglalkoztam két rendkívül fontos művel, melyek közül egyik az óceánjaink állapotával foglalkozik, hogy felhívja a figyelmet arra, mennyire nélkülözhetetlen a jogi védelem a földi ökoszisztémáink védelme érdekében, míg a másik Sir David életszakaszain keresztül prezentálja, hogyan szorult vissza a természetes vadon egy emberöltő alatt. A kilencvenkilenc éves dokumentumfilmes legenda szinte évente szerepel egy-egy újabb produkcióban egészen napjainkig. A szorongás helyett ezúttal a természetes környezetünk csodáira fókuszálva szemezgettem azokból a dokusorozatokból, amelyek a legközelebb hozzák a számunkra ezeket a megmaradt szigeteket, hol mai napig burjánzik az élet. Habár Sir David régebbi munkái a gyerekkorom integráns részét képezték, ezúttal az elmúlt tizenöt év terméséből válogattam, mivel (sajnos) a környezetünk olyan sok változáson ment keresztül, hogy már az eredeti Kék bolygó széria sem a jelenlegi állapotokat tükrözi vissza.

(tovább…)
Netflix, Sorozat

Visszatérés a sötét Roxfortba – Wednesday 2. évad kritika

Közel három éve a Netflixnek a Wednesday első évada kellett, mint egy falat kenyér. A streaming-kultúra úttörője már rég nem rendelkezik akkora csáberővel a piacon, mint fénykorában, húzónevekre pedig égető szüksége van (kifejezetten annak tükrében, hogy legnagyobb zászlóshajója, a Stranger Things idén befejeződik). Ezt meg is találta Jenna Ortegában és az általa megformált Wednesday Addamsben, az Amerikában nagy múltra és többféle feldolgozásra visszatekintő Addams Family egyik legnépszerűbb szereplőjében. Az első évad elsöprő sikert aratott nézői fronton, de ez csak egy szelete a Netflix szerencséjének: a siker eszmei értékét növeli, hogy a fiatal nézők között a sorozat különösen nagy népszerűségnek örvendett, gazdasági fronton pedig a magas költségek ellenére is nagy nyereséget hozott, beleértve a széria hatására érkező új felhasználókat is.

(tovább…)
Film

Egy ökoszisztéma végjátéka – David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

Az óceán csodájáról szóló írásomban már említettem, hogy az idén kilencvenkilenc éves David Attenborough egész életútján keresztül, saját szemeivel láthatta azokat a rémes környezeti hatásokat, amelyeket civilizációnk működése teherként ró a természetes vadonra. Az ott leírt gondolatok jelentős részét a most tárgyalt film, az Egy élet a bolygónkon szülte. A film címében, ahogy ki is található, Sir David a saját életére utal: egy olyan életre, melynek kezdetén a bolygónk népessége még három milliárd alatt, az érintetlen vadonok aránya viszont hatvan százalék fölött volt. Ma ez a két szám 8,2 milliárd, illetve huszonhárom százalék. Sir David Attenborough saját bevallása szerinti tanúvallomása ezt szeretné mindenekelőtt érzékeltetni: hiába szövődik az emberiség története évezredek óta, a jövőnket felzabáló, mértéktelen környezetpusztítás mégis előttünk, a mi korunkban, a mi általunk jól felfogható időkeretek között zajlik le. És pont ezáltal felfoghatatlan.

(tovább…)
Film

Az ember akkor hiszi, ha látja – David Attenborough: Az óceán csodája

Nyár közepe van. Az évnek ebben a részében hatalmas erdőtüzek, áradások, aszályok és egyéb környezeti anomáliák rázzák meg a világ közvéleményét. Ilyenkor mindenki a fejéhez kap, eltöpreng, hogy vajon hová vezet ez, lehet-e még tíz év múlva Görögországba menni júliusban nyaralni? Meddig terem meg a barack, a málna vagy a szeder idehaza? Gyerekeink és unokáink generációi látnak még havat a Kárpát-medencében? Aztán a tikkasztő hőség elmúlik, és vele együtt a nyugtalanító kérdések is tovaszállnak. A problémák persze maradnak, de amikor nem érezzük ezek megoldásának vagy mérséklésének égető szükségszerűségét, könnyű megfeledkezni róluk. Szerencse, hogy a természetfilmek atyja, a 99 évét betöltő David Attenborough még mindig velünk van, hogy az emberiség kollektív lelkiismeretét képviselje.

(tovább…)
Disney+

A Star Wars új reménye – Andor 2. évad kritika

Emlékszik még valaki, miről szólt az 1977-es Csillagok háborúja? A kérdés költői persze, elvégre jószerint még azok is hallottak Darth Vaderről, a fénykardokról, a Halálcsillagról, vagy Leia elhíresült frizurájáról, akik egész életükben közelébe sem szagoltak a Star Wars világának. Kevesebben gondolnak viszont bele, hogy az eredeti film egy teljes, lekerekített történet volt, melyben sem az Uralkodó, sem a főszereplők közötti családi kapcsolatok nem kerültek említésre. A később személyesebbé váló trilógiában eleinte nagyobb hangsúly tevődött a monumentális, szürke, fasisztoid birodalmi gépezettel szemben álló maroknyi dzsungellakó gerillára, akik egy terrorista akció keretében elpusztították a Birodalom legnagyobb fegyverét (ezt mi sem jelzi jobban, minthogy a negyedik rész fő gonosza Tarkin kormányzó). Tony Gilroy az Andor két évadával a Star Warsnak ezt az aspektusát járatja csúcsra, és olyan magaslatokra tört, ahol ez a közel ötven éve íródó történet még nem járt.

(tovább…)
Max

Az Én szenvedés – Fehér Lótusz 3. évad kritika

A koronavírus tombolása idején, mikor a sorozat írója és atyja, Mike White tető alá hozta a Fehér Lótusz első évadát mintegy étvágycsökkentőként a (sorozat)élményekben szűkös időszakra, aligha hihette volna, hogy a harmadik felvonás már a többször újrabrandelt Max egyik elsőszámú attrakciója lesz. Márpedig így történt, a nézőközönség megsokszorozódott, a jobbnál jobb A-kategóriás színészek pedig egymásnak adják a kilincset, hogy fellendítsék vagy új életet leheljenek a karrierjükbe a világ frekventált, tengerparti turistaparadicsomaiban. Hawaii és Szicília után ezúttal a luxus szállodalánc thaiföldi wellness hotelje a fő helyszíne annak, hogy alámerüljünk a nyugati elit lelki tipródásaiban.

(tovább…)
Film

Toy Story x Annabelle – A majom kritika

Amerikában nem telhet el év Stephen King-adaptáció nélkül, amivel semmi bajunk nem lehet, elvégre ennél csak keserűbb dolgok történhetnek a nyugati-parti filmgyártásban. No persze, a töménytelen mennyiségű filmből, sorozatból, játékból, ami a regényeiből és novelláiból elkészült, jócskán született fércmű is – azért az éves horrorfelhozatalt mindenképp felpezsdítik, gazdagítják a veterán szerző agyszüleményei. A legújabb példa erre az 1980-as novellából inspirálódó A majom című horror, ami egyáltalán nem nevezhető fércműnek, de az olyan klasszikusok közé sem fog emelkedni, amikre évek távlatából gondolnak vissza a műfaj rajongói.

(tovább…)
Film

Az Oscar fekete báránya – Emilia Perez kritika

Az idei Oscar-gálára közeledve a legtöbb filmes diskurzust egy francia direktor spanyol nyelvű musical-je generálta: Jacques Audiard rendezésének világpremierje a Cannes-i Filmfesztiválon kapott helyet, aminek a zsűri díját is megnyerte, illetve a legjobb női alakításért járó díjat a film négy szereplője (Karla Sofía Gascón, Selena Gomez, Adriana Paz, Zoe Saldana) megosztva kapta meg. A díjeső a filmet azóta sem kímélte, az Európai Filmdíjátadón öt elismerést sepert be (közöttük a legjobb európai film díját), a tíz Golden Globe jelöléséből pedig hármat sikerült győzelemre váltania. Tizenhárom Oscar-jelölésével (olyan kategóriákban, mint a legjobb film, legjobb női főszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező; a legjobb eredeti dalért kétszer is jelölték) messze az idei legtöbb jelöléssel büszkélkedhet, mi több, immár az Emilia Perez lett minden idők legtöbb jelölését begyűjtő nem angol nyelvű filmje. Ennek ellenére mégsem beszélünk diadalmenetről, mert a film számos irányból kapott erős kritikákat, és több botrány is hozzátapadt az elmúlt hónapokban, így erősen kétségessé vált az Oscaron való sikere.

(tovább…)