Hideo Kojima már 2001-ben a tömeggyártott dezinformáció koráról beszélt, amely az adatainkkal történő visszaélésen—köznapi nevén mesterséges intelligencián—alapul. Ez egy olyan technofeudalizmus, amit önszántunkból, de öntudatlanul építünk ki. Kényelmesebb online vásárolni, mint élőben. Ugyanígy kényelmesebb (sőt, már elkerülhetetlen) egy huszadik fiókot létrehozni, amit aztán összekötünk a Google fiókunkkal. Innen egy lépés a végtelen social media feedek világa. Ez nem egy új keletű gondolat. Aldous Huxley az 1932-ben megjelent Szép új világban figyelmeztetett, hogy a hatalom páratlan eszköze nem az információ hamisítása vagy eltüntetése lesz, hanem a túltermelése. A fásultság az ilyen rendszerek jeligéjévé vált. Kojima most visszatért ehhez a témához a Death Stranding 2: On the Beach-csel. És ha valakit érdemes meghallgatni a témában, akkor az az ember, aki egy évvel a COVID-19 előtt a piacra dobott egy játékot, ami reflektált a pandémiára és az ebben megélt izolációra. Spoileres kritika következik.

Az előző részek tartalmából

A túlvilág falai meggyengültek. A holtak lelkei utat találtak hozzánk, azonban az érintkezés velük garantált megsemmisülést jelent. Ez az a jelenség, amit úgy hívnak, Death Stranding. Mivel az emberek zöme nem érzékeli ezeket a szellemeket, ezért menedékekbe vonultak a túlélés érdekében, elszeparálva magukat a külvilágtól. Az eredmény az emberiség teljes elszigetelődése. Az újjáépítés jegyében egy legendás futár, Sam (Norman Reedus) és Lou—egy mesterséges méhben élő magzat, limbóban élet és halál között—elvállalják a küldetést, hogy újra összekössék Amerikát egy internetszerű hálózattal.

Sikerük egyben vesztük is. Lou a küldetés mögött álló Bridges cég tulajdona, akik minden áron vissza akarják szerezni őt. Sam viszont Lou-ban végre megtalálta azt a szerepet, amitől megfosztotta őt az élet felesége és lánya halálával. A Death Stranding 2: On the Beach tizenegy hónappal később veszi fel a fonalat. Sam Mexikóban neveli Lou-t, bújkálva a hivatalos szervek elől. Rövidesen egy új lehetőség adódik számukra: kössék össze Ausztráliát, ahogy korábban Amerikát is. Utána majd szabadon élhetnek. Ez a küldetés azonban hamar tragédiába torkollik, amikor Lou-t meggyilkolják.

Fertőző amerikai néplélek

A Death Stranding alapvetése, hogy a cél nem az ellenfél legyőzése, hanem játékostársaink segítése. Minden monoton küldetés mögött ott van az ígéret, hogy megkönnyíthetjük dolgukat ebben a kietlen világban. Elsősorban továbbra is csomagokat szállítunk ki. Továbbra is hídakat, utakat és menedékeket építünk. De a Death Stranding 2 egy ponton szakít az első rész pacifista narratívájával, ami—ahogy a legjobb játékok esetében—a játékmenetre is kihat. Több fegyver, több jármű, légicsapások—tulajdonképpen Kojima minden eszközt megad számunkra, hogy a kreativitásunkat már nem csak az építésben, de a pusztításban is kiéljük.

Ez a törés a játék műfajában is tükröződik. Kojima az egyik legnagyobb filmrajongó, akit a hátán hordoz az internet. Ő maga fogalmaz úgy, hogy a teste 70%-ban filmekből áll. Így talán nem is meglepetés, hogy a Bolygó neve: Halál és a Gonosz halott 2. által bejáratott, már-már toposszá vált fordulat, miszerint egy horrorfilmet akciófilm követ, a Death Stranding folytatására is igaz lett. Az ausztrál kontinensen egy rejtélyes frakció tűnt fel, amely fegyvergyártásba és -elosztásba kezdett, radikalizálva a felszínlakó társadalmat. Ahogy az elnököt alakító Alastair Duncan fogalmaz: az Egyesült Államok jelentős fegyverkultúrával rendelkezett. Ez egy kifejezetten amerikai életfilozófia, ami most erre a kontinensre is átterjedt. Mindez hála a mi munkánknak. És itt érünk el a játék és a kritika központi kérdéséhez is:

Hiba volt összekapcsolni a világot?

Ausztrál küldetésünk és a fegyverkereskedelem mögött ugyanaz az entitás áll. Egy mesterséges intelligencia—négyezer ember lelkének és egy adatközpontnak a fúziója a túlvilágon—ami meg akarja menteni az emberiséget az evolúció eliminálásával. Az emberiséget örökre otthonukba kell zárni, örök biztonságba, míg az AI fegyveres robot őrei a külvilágon fognak őrködni felettük. Amikor pedig mindenki meghal, mindenki eggyé válik a hatalmas emberi adatközponttal a túlvilágon.

Az első Death Strandingben kiépítettük az internetnek megfelelő királis hálózatot. Most pedig ez a kapcsolódás az, ami megfojt minket. Ez a valóságban is ugyanígy történik, szintén a mesterséges intelligencia nyomvonalán. 2026-ban azon dolgozunk, hogy gépek végezzék el a kreatív, művészi feladatokat helyettünk. Ez elsőre a kreativitás demokratizálásának hangzik, azonban megspórol egy fontos dolgot az életünkből. A folyamatokat. Azokat a folyamatokat, amelyek során felfedezzük, kik vagyunk és miként tudjuk érvényesíteni személyiségünket. Egy homogenizált kreatív körkép a végeredmény, ami az élet többi részére vetítve egyet jelent: kioptimalizáljuk magunkat a saját életünkből. Szerverek biztonsági őrei leszünk, akik meghozzák helyettünk a döntéseinket. Életben maradunk, de nem élünk.

Ereszd el a hajam!

Hideo Kojima nem luddita. Sőt, kifejezetten technológia-párti. A Death Stranding 2 nem ítéli el elvakult módon a mesterséges intelligenciát, hanem amellett érvel, hogy az embert helyezzük az előnybe mind kreativitás, mind döntéshozatal terén. Itt kanyarodunk rá arra, miért is emelkedik ki a Death Stranding 2 Kojima utóbbi munkái közül. A legerősebb harci eszköz a mesterséges intelligencia térnyerése ellen az “ereszd-el-a-hajam” kreativitás. Azok az emberi döntések, amiknek nincs értelme, amiket pusztán azért hozunk meg, mert “jó mókának tűnt lol”. Ez pedig azt eredményezi, hogy Kojima gyengeségei és kendőzetlen autentikussága itt erősségként jelentkeznek.

Igen, még mindig olyan blőd nevű karakterekkel találkozunk, mint Deadman vagy Die-Hardman. Igen, továbbra is lépten-nyomon töménytelen expozícióba botlunk, vagy erőltetett párbeszédekbe, túlmagyarázásokba és túlnyújtott küldetésekbe. De érződik emögött egy olyan erős szenvedély, ami egy megható utazássá varázsolja a Death Stranding 2-t. Ez a fináléban csúcsosodik ki. Hegyomlásnyi szörnyek, beszélő játékbabák, vörös szamurájok, egy Troy Baker által alakított elektromos gitáros glam rock Joker-utánzat, óriásbébi és techno táncperformansz. A Death Stranding 2 vége a legőrültebb Kojima dolog, amit Kojima valaha Kojimázott, és pont ezért működik. Semmi mechanikus nincs mögötte—pusztán minden, ami ellentmond annak a steril kreativitásképnek, ami dominálja a kultúránkat.

A videójátékok erőssége a művészeti ágak egyesítésében rejlik. Míg az Alan Wake 2 ezt a különböző médiumok közötti lavírozással tette, addig a Death Stranding 2 ezt számos híres színész (például Léa Seydoux, Ellen Fanning, Luca Marinelli), zenész (pl. Woodkid, CHVRCHES, Caroline Polachek) és filmrendező (pl. George Miller, Guillermo del Toro, Nicolas Winding Refn, Akin Fatih) kollaborációjával éri el. A Death Stranding 2 így tud katartikusan mesélni a gyászról, saját gyermekünk haláláról, az összetartás fontosságáról és az emberiség utolsó mentsváráról: a kreativitásról.