Kulissza

A Csernobil igazságrealizmusa

A HBO Csernobil c. miniszériája olyan realizmust villant, ami meghaladja az irányzat hagyományát. A valóság igazsága mellett az igazság valóságát is célozza. csernobil_1.jpg

Valószínűsíthető, hogy a Csernobil minisorozat minden idők egyik legjelentősebb produkciója lett. Az eddigi kritikák mégis szinte kivétel nélkül adottnak tekintik realizmusát. Nem sokat reflektálnak a megjelenítés „hogyanjára”, inkább csak nyugtázzák a valósághoz fűzött hűséges viszonyát, valamint az igazsággal ápolt barátságát. Pedig a Csernobil miniszéria valódi művészi teljesítménye és hatása nem éppen hagyományos. Egyértelmű, hogy e sorozat egyszerre mutatja a valóságot és az igazságot, ám – bár a két szó úgy tűnhet, szorosan összekapcsolódik – ez közel sem bevett stratégia. A realizmus valóságábrázolás, ami elsősorban a körülöttünk lévő világ közvetlen rögzítésére törekszik. Viszont a realista szellemű eljárásmód még nem teszi lehetővé, hogy abszolút igazságokat mutathassunk fel. Hogy csinálja a Csernobil? Miben újszerű ez a sorozat?

A válasz egyszerű: nem csak felmutat, nem is csak sugall, eszmeiségét nem bízza a néző pillanatnyi hozzáállására, a valósággal együtt fogalmazza azt meg, ráadásul direkten, kimondva, karakterek szájába adva, akik önmagukon túllépve az egész emberiség, mi több élővilág képviseletében nyilatkoznak.  

A Csernobil realizmusának tétje nem csak „felszíni” elemekben rejlik, mérvadóbb az a fajta gondolatiság, amellyel az igazság fogalmának legfontosabb természetére igyekszik rámutatni: az adathalmazok (itt okok) semmilyen helytálló következtetést nem vonhatnak maguk után, amennyiben hiányzik kontextusuk. Az alkotók mindezt úgy érték el, hogy nem süppedtek bele a kortárs elvárási trendek kényelmébe, mely szerint a művészetnek elegendő felmutatnia a társadalmi horizontot ahhoz, hogy mondandója nélkülözhetetlenné váljon / érvényre jusson. A Csernobil realizmusa úgy alkalmaz történelmi és társadalmi beszédet, hogy közben nem analizálja túl azokat, csak nyersen elénk tárja őket, és azokat is saját kontextusukban kezeli könyörtelenül, így produkál olyan ideológiakritikai szemléletet, amivel akár műfajt is teremthet (a megismert világ és az elbeszélt világ eltérései). Ez a fajta realizmus nem azzal küzd, hogy minimalizálja a fikciót, ehelyett inkább a tudományos világkép és az ideológiai mezők ütköztetésével kézzel nem fogható bizonyosságokat invitál a sorozat terébe, amik még a társadalmi/morális igazságokon is túlmutatnak. Ezáltal a Csernobil olyan mozgóképes alkotássá avanzsál, ami nem csak a nyers valóság, de saját elbeszélésének valóságát problematizálja – olyan következményeket szemléltet, amik az előzményekre irányítják a figyelmet.

cserni.jpg

Az igazsággal való foglalatoskodásnak épp emiatt nyílik elegánsan tér, az önreflexió révén, ami a készítőknek segített elkerülni az idegesítő didaktikus hangnemet, ugyanakkor a nézőt egy „láthatatlan” horror vermébe taszítja azáltal, hogy még elméleti szinten is szorongatást tapasztal: a valóság és az igazság közti klausztrofóbiás érzet ez (amit az is kellően kifejez, hogy sok keretezett felvételt kapunk). Persze, ezt a zárlat ügyesen fel is oldja, ám nem azzal, hogy a fogalompár egyik tagját megszüntetné, és a másikat jelölné ki „győztesnek”, inkább összeboronálja azokat. Így válik erőteljessé a Csernobil – a tűpontos valóság mellé értelmet helyez, ami nem értelmezés, hanem egy – a társadalmon is felülálló – öko-tény.  

Napjaink legtöbb mozija és sorozata jól bánik a realizmussal. Társadalmi kommentárokra épülnek. Ugyanakkor a legtöbb mozi és sorozat (az erősebb vagy épp a gyengébb – ez a fokozatiság itt és most nem is lényeges) polkorrektség miatt nem képes abszolút igazságot megfogalmazni, maximum „csak” morális eredetűt. Így előáll egy olyan paradox helyzet, amelyben az alkotások saját mondanivalójuk erejét számolják fel… A HBO minisorozata sikerrel vette ezt a kihívást, ezúton még arra is rámutatott, hogy az embernek ma már nem kell moziba mennie, hogy lélegzetelállító-csúcsminőséget találjon. Vajon a sorozatok végképp átveszik az uralmat a vászon felett? Vajon a felejthetetlen nukleáris katasztrófa feldolgozása sikerrel mutatott rá arra, hogy témájának tanulságai sem merülhetnek feledésbe?